Átverés

„Jancsi, tele a hócipőm a sok gyaloglással!” – duzzogott Juliska, miközben dühösen lengette az izzadt kendőjét. „Hagyd már a siránkozást! Megfájdul tőled a fejem! Lotyóka!” – kiáltott rá Jancsi, de Juliska csak folytatta. „Baromira unom a fákat! A bokrokat is unom! Két napja bolyongunk a büdös erdőben! Sose lesz vége?” „Ó, te kis zseboroszlán, mit fogsz mondani egy hét múlva?” „Egy hét múlva? Jaj nekem, Jancsi lelkem! Gondolod, hogy olyan sokáig bolyongunk?” „Most már aztán tényleg kussoljál, Juliska! És ne lengesd az orrom előtt azt a kendőt, mert seprűt dugok az ülepedbe!” „Jancsi, nézd! Ott egy házikó! Vajon lakik benne valaki?” „Miért ne lakna, ha egyszer házat épített? Na, gyerünk, nézzük meg!”
A házikóhoz futottak, bekopogtak. Nem túl rokonszenves vasorrú vénasszony nyitott ajtót. Tréningalsót és sárga fényvisszaverő mellényt viselt. Még a legostobább gyermek is azonnal tudta volna, hogy ő a gonosz boszorkány. Két kivétel volt: Jancsi és Juliska, mert ők semmit nem sejtettek. „Ó, ti szegény, rémült, gyermekek! Nálam biztonságban vagytok! Gyertek be, egyetek, van egy kis maradék tökfőzelék, de kapor helyett árvalányhajat főztem bele!” – hadarta az aljas banya, és belökdöste őket a házba.
Ki ne tudná, hogy a boszorkánytól nem sok jóra számíthat? Most sem volt ez másképp. Jancsit a kamrába zárta, Juliskát pedig munkára fogta. Hetekig kenyéren, vízen és kopasz rigón tartotta őket.
„Fiacskám! Dugd ki az ujjadat, hadd látom, mennyit híztál!” – kiabált be a boszorkány Jancsinak a spájzba. Szegény fiú kidugta sápadt és reszketeg ujját az éléskamra ajtaja alatt. A banya nem volt megelégedve, pedig egyedül ő tehetett róla, hogy Jancsi nem gyarapodik. Juliska addigra már annyira legyengült, hogy járni is alig tudott. De az a maradék kis járás elegendő volt ahhoz, hogy hipp-hopp eltűnjön. A banya vízért küldte, de Juliska estig nem tért vissza. Még másnap is csak a hűlt helye volt.
„Nem tudod, hova a fészkes fenébe tűnt a féleszű testvéred, Jancsi?” – kérdezte a boszorkány. „Mégis honnan a francból tudhatnám? Ótvaros némber!” – kiáltotta Jancsi az éléskamrából.
Lássatok csodát! Három nap múlva Juliska megérkezett! A boszorkány kis híján megkergült örömében, boldogan beengedte, de Juliska mogorván félrelökte. Az éléskamrához futott, és kiengedte Jancsit. „Mi tartott ilyen sokáig?” – kérdezte a csont és bőr fiú. „Jancsi, kapaszkodj meg, ez a banya szélhámos! Jól átvert minket! Elmentem a könyvtárba, és utánanéztem a dolgoknak, mert nagyon nem tetszett, amit itt láttam.”
Juliska felmutatta a Grimm-mesék XIX. századi, eredeti német nyelvű példányát. (Juliska jól tudott németül!) „Mindent ellenőriztem! Odáig még rendben van, hogy eltévedünk az erdőben, de olyan házat kellett volna találnunk, aminek, idézem: kenyérből van a fala, kalácsból a teteje, ablaka pedig csillogó cukorból. Ez nem ilyen! De még nincs vége! Olyan jól kellett volna tartania minket, hogy a mennyországban érezzük magunkat. Ez se így történt! Ezután következett volna, hogy bezár téged az ólba, és nem a spájzba, bár ez részletkérdés. Kopasz rigóról pedig szó sincs! Most ezt figyeld! A könyv azt írja, fel akart hizlalni téged, hogy megegyen, de mikor megnézte az ujjad, azért talált soványnak, mert egy csontot dugtál ki neki!” „A kutyafáját! Nem is volt odabent csont! Van még valami?” – kiáltotta Jancsi. „De még mennyire! A könyv szerint a történet végén becsalom a boszorkányt a kemencébe, ahol engem akart volna megsütni! De itt még kemence sincs, csak egy ócska rezsó.” „Jóval könnyebb tisztán tartani, mint egy kemencét” – rántotta meg a vállát a banya. „És mi van a gyöngyökkel, drágakövekkel, amiket találnunk kellene? Azokról ne is kérdezzem, ugye?”
A boszorkány lesütötte a szemét. Sértődöttnek látszott. „A dolgok általában nem úgy történnek, mint a mesében! Honnan lenne a boszorkánynak pénze?” „Szélhámos! Csaló!” – mondta Jancsi, és kiköpött. „Szégyellheti magát! Becsapja a gyerekeket!” – szólt Juliska, miközben undorodva végigmérte a banyát.
Ezek után persze nem volt maradásuk, faképnél hagyták a boszorkányt. Mérgesen visszafutottak az erdőbe.