A neoliberalizmus Európa ellensége

Joseph Stiglitz, akit a magyar olvasó is ismerhet Globalizáció és visszásságai című, hazánkban is kiadott könyvéből az elmúlt tíz évben egyre határozottabban bírálta a világban eluralkodott neoliberális politikát. A Világbank valamikori főközgazdásza, most a Project Syndicate internetes hírportál hasábjain az amerikai jelzálogpiaci válság kapcsán fejtette ki kritikáját: „Már egy negyedszázada folyik a verseny a fejlődő országok között, és egyértelmű, hogy kik a vesztesek: azok az országok, amelyek neoliberális politikát folytattak. Nemcsak a növekedésük lassult le, hanem amikor növekedtek is, az előnyök aránytalanul a leggazdagabbaknál jelentkeztek.” Stiglitz arra is rámutat, hogy a neoliberális retorikát nagyon is szelektíven alkalmazták: hivatkoztak rá, amikor valamilyen érdeket szolgált, és elutasították, ha nem szolgálta azt. Ez a megjegyzés elsősorban az Egyesült Államokra vonatkozik. A neoliberalizmus szülőhazája a neoliberális elveket a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és a Világkereskedelmi Szervezet közvetítésével elsősorban a fejlődő világon (és persze a volt szocialista országokon) kérte számon, ezeknek kellett megnyitni piacaikat az amerikai (és nyugat-európai) áruk és tőke előtt, ők nem védhették saját iparágaikat, ám amikor amerikai érdekeltségek felvásárlására került volna sor (például Kína vagy a közel-keleti gazdag olajországok által), akkor rögtön rendőrért kiáltottak, az áruk, a tőke szabad áramlásának megszentelt elve azonnal érvényét vesztette.
Ám az Európai Unió sem járt jól a neoliberális politikával. Lehet, egyes európai eredetű multik megerősödtek, ám ez sem biztos. Ami viszont biztos az az, hogy az unió szinte minden tekintetben csúszik vissza a nemzetközi mezőnyben: kereskedelmi részaránya csökken, gazdasági növekedése minimális, a kutatás-fejlesztés terén messze elmaradt az Egyesült Államok mögött, a valamikor mások által irigyelt „európai szociális modell” egyre jobban erodálódik, és Európa intellektuális téren is a nullát közelíti. Hallott mostanában valaki egy felkapott gondolatot, amely Európából származott volna? Ami valahogy megy, az a francia „etatizmus” vagyis állami beavatkozás (és nem a szabad piac) terméke: például az Airbus vagy az európai nyomottvizes atomreaktor. Az Egyesült Államok, mivel végül is egységes államként működik, könnyen megteheti, hogy ideológiáját az érdekeihez alakítja. Az Európai Unió politikáját azonban az Európai Bizottságnak nevezett, mintegy tizenötezer hivatalnokot foglalkoztató vízfej irányítja, amely nem képes úgy felismerni a problémákat és változtatni a politikán, mint mondjuk egy amerikai elnök, illetve a mögötte álló tanácsadói testület.
A neoliberális ideológia azért is nagyon megfelelő az uniós bürokratáknak, mert nem kell 27 ország 27 különböző problémájával foglalkozni. Ugyanazt írják elő és ugyanazt kérik számon mindenkin, nem számítanak az eltérő történelmi fejlődés következtében az egyes országok között meglévő különbségek. Ha valaki végigolvas mondjuk tíz, a bizottság által készített országjelentést, bekezdéseket talál, amelyek azonosak. Nem vacakolnak az egyes országok sajátosságaival, három-négy különböző panelszöveggel elintézik valamennyit, ráadásul azt is csak egyszer kellett megírni, évente legfeljebb a számokat cserélik ki az aktualitásoknak megfelelően. Mindennek azután az az eredménye, hogy 2010-re Európa nem lesz „a világ legversenyképesebb, leggyorsabban növekvő, tudásalapú gazdasága (…), amely képes arra, hogy fenntartható gazdasági növekedés mellett jobb munkahelyeket és nagyobb szociális kohéziót biztosítson”, mint ahogy azt 2000-ben a még csak 15 tagú unió vezetői célul tűzték ki, hanem a világ egyik leglassabban fejlődő válságövezete, amely még saját alapvető érdekeit sem képes felismerni.