A nézők lassan elszivárogtak

Igazán nem lehet panasza senkinek sem az idei gazdag nyári színházi kínálatra. A horvát reneszánsz vígjátékért a Dundo Marojéért és a Kőválaszért nem is kellett messzire menni. Az egyiket Szentendrén, a másikat a Sziget Fesztiválon játszották.

Hegel unalomig ismételt szövegét kölcsönvéve Marin Drzic reneszánsz darabját a debreceniek „a fejéről a talpára állították”, s ez igen súlyos következményekkel járt elsősorban a közönségre nézve. A bevezető szöveg teljesen fölöslegesnek tűnik, rosszul sikerült vasárnapi prédikáció jellegét ölti, ami utána következik, az azonban finoman fogalmazva is ízléstelenül eklektikus és stílustalan. Úgy tűnik, a rendező nem tartotta megfelelőnek az eredeti reneszánsz változatot, vagy a szöveg terjengősségén akart változtatni, mindenesetre (ahelyett, hogy radikálisan húzott volna) radikálisan aktualizálta, a csúfondáros, jellegzetesen korabeli történetet, amely zsugoriságról, pénzéhségről, szerelemről, kurtizánokról szól sok félreértéssel, csapdával. A háttérben szinte folyamatosan szól a zene, elsősorban a hatvanas-hetvenes évekbeli blues, a Doors jellegzetes számaival. Laurát, a kurtizánt (Újhelyi Kinga) a legkülönbözőbb jelmezekben próbálja meghódítani német rajongója, Hugo (Jámbor József), beöltözik például Elvis Presleynek, de sajnálatos módon folyamatosan kosarat kap. A pódiumon jelen van a Colosseum folyamatosan helyet változtató, rózsaszínűre festett kicsinyített mása, amelyből olykor egy lemeztelenített ülep lóg ki, máskor meg előbukkan három, Dubrovnikból érkező ifjú, szenvedélyes futballrajongók, akik városuk nevét skandálják olyan meggyőződéssel, mintha épp a B középből pottyantak volna közénk. Az önmagában talán érdektelennek tartott szövegből sikerült idétlenül unalmas darabot alkotni, amely részekre hullik, számos, kizárólag önmagáért való látványossággal, követhetetlen rohangálással. A mesterkélt összevisszaság megtermi gyümölcsét: a nézők lassan elszivárognak a szentendrei Főtérről.
Ez a lassú elszivárgás volt megfigyelhető a Sziget Fesztiválon, amikor a Baltazár Színház társulata előadta Vörös István Kőválaszát. A II. világháború utolsó időszakától napjainkhoz közelítő darab szövege igencsak kommersz, ráadásul az első jelenetben a szereplőket a kintről behallatszódó dübörgés miatt jóformán nem is lehet hallani, különösen igaz ez a szinte suttogó Müller Péter Sziámira. A külső hangerővel csak a légvédelmi sziréna búgása és az Esli zavtra vojna kezdetű szovjet katonadal képes felvenni a versenyt. A darab egyetlen, valóságos erejét (megfelelő kifejezés híján használom ezt) a fogyatékkal élők játéka adja. Megdöbbentően hiteles a Down-kórosok beszéde, gesztussorozata, Horváth Szilviát és Janzsó Cecíliát említhetjük itt elsősorban. Az előadást szinte a vállán viszi Fehér Dániel és Erdős Balázs jelenlétével, színészi maníroktól mentes előadásmódjával.
(Marin Drzic: Dundo Maroje. A Debreceni Csokonai Színház előadása Szentendrén. Rendező: Vidnyánszky Attila; Vörös István: Kőválasz. Sziget Fesztivál, a Baltazár Színház előadása. Rendező: Elek Dóra.)