Kis iskolák végnapjai

Gyerekkorunkban a felnőttek is szerették volna, ha augusztus hónap meghosszabbodna. A becsöngetés az új tanévre szétvágta a vidám napokat, újra be kellett népesíteni a termeket, el kellett foglalni a padokat, és az élet folyt tovább, a sóvárgó sóhajok ellenére is. A gyerekkívánságok elcsitultak, és az új tankönyvek elterelték a figyelmet a szünidei szép napokról. Ma az izgalom, a jogos félelem az iskolákért, azok fennmaradásáért sokasodik, hiszen már a múlt évben is tucatjával szüntették meg a tanítást a kis falvakban.
Most, 2008 szeptemberére hatszáz település vezetői szoronganak: mi lesz, hogyan lesz, mert elfogyott a pénz intézményeik fenntartására. Országos összeomlás fenyeget, anyagilag csőd szélére jutottak falvak százai. A költői figyelmeztetés, hogy ne hagyjátok az iskolát, olyan szomorúan teljesedik, ahogyan el sem tudtuk képzelni. Iskolákat kell bezárni? Hiszen ez elképzelhetetlen. Mi lesz a gyereksereggel? Azokban a községekben, ahol létszám híján összevonásra kényszerültek az intézmények, leginkább az idős nemzedék siratta a komor jövendőt: iskola nélkül elhal a falu. És most hatszáz település önkormányzata néz szembe a sorssal, mi történhet, ha az ország egynegyedében ősztől nem lesz tanítás.
Ettől a kínzó gondolattól mindenki menekülne, mert bekövetkezése eresztékeiben roppantaná meg a hazát, hiszen elvész az a nép, amely tudomány nélkül való. Felocsúdás után a bajba jutott felelősök először azt igyekeznek megkeresni, miért történhet meg ez a katasztrófa. Esztendők óta ebben az országban csak a megszorítások gyarapodtak, és azok a kistelepülések egyre keservesebb állapotát nehezítették. Hiába pályáztak. Még a saját maguk erejéből valót sem tudták előteremteni, így hiábavaló lett a próbálkozásuk. Amit megvonhattak maguktól, mind igyekeztek megtenni, de a lemondások is végesek. Szinte mesterségesen elszegényítették a vidéket, és a sok rossz tapasztalat után, amikor saját terméseredményeik rajtuk vesztek, elkedvetlenedtek. Így épült le a virágzó állattenyésztés is, mert ráfizetéssel járt. Nemzedékek idegenedtek el gazdaságuktól, és riasztóan megnövekedett a munkanélküliség. A köz- és jogbiztonság megingásával, amely a létet is megkérdőjelezte, olyan befelé fordulás következett, amit csak az ország vezetői nem vettek sem észre, sem tudomásul, mert a biztonság nélkül épülő jövő egyenlő az ítéletkimondás nélküli halálra ítéléssel.
Ha lesznek, akik vészhírnöknek bélyegeznek, azoknak csak egyet ajánlhatok: le kell ereszkedni a márványlépcsős villák szobáiból az egyes országrészek nyomortanyáihoz, nyitott szemmel, tapasztalatszerzésre. Nem olyan hirtelen panaszkodós polgármester ismerősöm (alföldi, 2000 lelkes) falujában igen jól átlátható és megérthető számadást sorolt. Az összlakosság nagyobb része, mintegy 1200-1300 ember a sokat emlegetett létminimum alatt nyomorog, napról napra él. Negyedrésznyi a teljes lakosságból, azaz 500 lakos meglehetős körülmények között sajátján, közeli városban bejáróként fenntartja magát és családját, napi félelmek között: meddig biztos a munkája? Sajnos találhatók félszázan, akik nem emberhez méltó körülmények között léteznek, akik régen, igaz, távol végzett munka után rendezett családi körülmények között éltek, ma elszegényedetten állami támogatásra várnak.
– Községünk mezőgazdaságból származó terményfeleslegéből, az állattenyésztés hozamából becsülettel gyarapította a hazát, a mai rendezetlen körülmények között összeszámolni sem tudjuk, mit ér a munkánk, hol jut az észbe, hogy hasznos tagjai vagyunk országunknak? Százmilliárdokra rúg a kis- és közepes települések eladósodásának összege, mert a beláthatatlan programok, tervek, minden reális jövőtervezés nélküli bejelentések megingatták az egész országot. Ne higgye bárki, hogy mi innen alulról, leszorítottságból nem látjuk a tehetetlenkedő miniszterelnökünk új szóáradatokba bonyolódó ide-oda történő csapongásait, amelyek sehová nem vezetnek. Minden régi baj megmaradt a rendszerváltozás után bekövetkezett országszéttépésből, és ennek igazi nagy vesztesei mi vagyunk, hiszen annyi szavunk sincs, mint amennyi volt – sorolta ismerősöm.
Értelmiségi találkozón ugyanebben a faluban egy, csak a maga gyarapítására kutatgató tanár és történész olyan összehasonlítást idézett fel, ami elgondolkodtatta a résztvevőket: „Emlékezzenek hallgatóim a régen tanultakra – kezdte fejtegetését. – 1526 után, tehát Mohács után még 15 évig várakozott a török, hogy véglegesen megszállja az országot. Másfél évtizeden keresztül szerencsétlen országunk szétverte saját magát. 1541-ben volt Buda várának egyetlen kardcsapás nélkül való elfoglalása. Mária királynő, II. Lajos özvegye hajókon vitte Mátyás kincseit nyugatra, a Csák Máték, amit csak elérhettek, maguknak megszerezték, a Zápolyák birtokukat igen, de a hazát nem védelmezték, az egyetlen tiszta látású Perényi Pétert, aki Hunyadi János kormányzói örökét átvehette volna, irigységből félreállították. Mert ő tudta, hol kellene folytatni Mátyás király országépítő politikáját. Kiszolgáltattuk saját országunkat a Habsburgok örvendezése mellett másfél évszázadra a szultánnak. Nagyravágyó politikája ugyan egész Európát akarta, de aki a földrész elfoglalását tervezi, vesse meg lábát magyar földön, aztán minden menni fog. A magát kereszténynek hirdető nyugat kinevezett bennünket védőbástyának, de hogy ez mibe kerül majd, az őket nem érdekelte. Ma is leginkább a Csák Máték országa vagyunk, lettünk, mert a mindenkinél okosabb, csak magunkat mardosó politikánál tovább nem látunk, miközben körülöttünk mindenki más jobban boldogul.”
Szükségtelennek tartok minden további magyarázatot. A bajok gyökere tisztán áll előttünk. A községeikért felelősséget hordozó kis emberek félelemmel várják a holnapot, hatszáz település az adósság fogságában vesztésre áll. Kilátás sincs, hogy hogyan akarják ezt a megrendítő állapotot megszüntetni a csak kisebbségi kormányhatalmukat foggal-körömmel, elsősorban rendőri beavatkozással védelmező erőszakos nemzetvesztők. Szeptember, amely egyre közelebb van, meghozza-e a megtisztult látást és a tetteket is a Csák Máték ellenében?