Akzent Ungarn: hazai művészek Grazban

L Á T - H A T Á S Hetven magyar művész mintegy kétszáz alkotása szerepel a Neue Galerie Graz am Landesmuseum Joanneum kiállításán, amely az Akzent Ungarn címet viseli. A művek, amelyek a grazi Neue Galerie, illetve a pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményéből származnak, mintegy negyven év művészetét, pontosabban művészeti kapcsolatait mutatják be.

(Graz)

Kétféleképpen is értelmezhetjük a kiállítás címét, a német Akzent szó ugyanis egyszerre jelent hangsúlyt és ékezetet. Az egyik jelentés szerint a tárlat a kortárs magyar művészetre helyezi a hangsúlyt, azaz azt helyezi középpontba, mutatja be az osztrák közönségnek, ami igen bölcs, derék dolog, különösen, hogy ilyen nagyszámú alkotó tekintélyes mennyiségű munkájáról van szó, igazán nem háríthatjuk a felelősséget szomszédainkra, hogy még mindig nem ismerik eléggé művészetünket a határokon túl. A tárlat fontosságát növeli, hogy olyan nagyszabású sorozatba illeszkedik, amelynek előző állomása az elmúlt évben az 1960–1990 közötti olasz művészetet mutatta be Viaggio in Italia címmel.
A kifejezés másik értelmezése arra is utalhat viszont, hogy milyen ékezeteket használva, azaz milyen akcentussal beszélik a kortárs magyar művészet képviselői azt a nyelvet, amelyet a művészet ma használ, milyen sajátosságokkal képes gazdagítani azt, felhívhatja a figyelmet azokra a körülményekre, amelyek között fejlődött, vagy éppen amelyek gátolták abban, hogy artikulációja a hazai közönség és a nemzetközi publikum számára egyaránt érthető legyen.
Ha pedig ezekre a körülményekre gondolunk, mindjárt azt is meg kell állapítanunk, hogy aligha van olyan intézmény közel s távol a magyar határtól, amelynek működése olyan jótékony hatású lett volna az elmúlt évtizedekben, mint éppen a grazi Neue Galerie-é, s tágabban a stájer főváros kulturális intézményrendszeréé. Mindaz, ami ott történt ugyanis, világosan érzékeltette a közeli vasfüggönyön túli alkotókkal is, hogy a művészet számára a járható utat egyedül a tradíciók és a kortárs értékek ötvözése, a párbeszéd jelenti, nem pedig az a monolitikus rendszer, amelyet Aczél György három t-re, a támogatásra, tűrésre, tiltásra alapozott művészetpolitikája alakított ki.
A fontos művészeti események sora a hatvanas évek elején indult meg Grazban, amikor az egykori osztrák hercegség területén ma létező osztrák, olasz tartományok és Szlovénia, azaz három ország művészei számára létrehozták a Trigon-biennálékat. 1966-ban elindították a stájerországi nemzetközi festőheteket, amelyeknek 1973-tól minden évben voltak magyar résztvevői is, akik a többiekhez hasonlóan általában egy-egy hónapot töltöttek e régió valamely festői vidékén, egy-egy ajándékba adott művel honorálva a vendéglátók gondoskodását. Újabb lépést jelentett, igaz, már csak a rendszerváltás évében, hogy az utolsó két Trigon-kiállításon is szerepeltek magyar alkotók. Időközben – főként a Neue Galerie akkori igazgatójának, Wilfried Skreiner professzornak köszönhetően – az intézmények közötti együttműködés is megindult a grazi, a budapesti, a pécsi és a szombathelyi szakemberek között. Skreiner, aki a legszorosabb partneri kapcsolatot Néray Katalinnal és Hegyi Lóránddal alakította ki, ami azután természetesen meghatározta, mely alkotók kerültek középpontba a kiállításokon, például a magyar festők három nemzedékét bemutató tárlaton 1985-ben Grazban. Szélesebb spektrumot festett művészetünkről a Peter Wibel által gondozott Jenseits von Kunst című kiállítás, amely Graz és Budapest után Antwerpenben is közönség elé került. Az együttműködés folytonosságát jól érzékelteti, hogy a mostani kiállítás tudományos tanácsadója Fabényi Júlia művészettörténész, korábban a Szombathelyi Képtár, jelenleg a Janus Pannonius Múzeum igazgatója, aki a pécsi gyűjteményből kölcsönzött anyagot válogatta.
Az együttműködésnek köszönhetően látványos tárlat és reprezentatív katalógus született, ami – és ez is üdvözölendő lenne – akár vitára is ingerelheti a szakembereket a kiállítás anyagának összeállítását, tagolását illetően. Felvetődhet például a kérdés, hogy ha már az öszszefüggések érzékeltetése céljából Bortnyik-, Kassák-, Moholy-Nagy-, Vasarely-művekkel egészítették ki a kortárs anyagot, miért hiányzik Martyn Ferenc, akinek jelentősége mind a tárlaton erősen hangsúlyozott pécsi iskola, mind a modern magyar művészet egésze szempontjából vitathatatlan, vagy az, hogy miért ennyire hiányos a legfiatalabbak konceptuális törekvéseit bemutató fejezet. A kiállítóterem falai persze határt szabnak a bemutatható anyagmennyiségnek, még ha a terek olyan tágasak is, mint a Neue Galerie-ben, így a rendezők hat nagy egységre bontva állítják ki a műveket. A geometrikus és konstruktív absztrakciót bemutató résszel, Kassák, Hencze Tamás, Mengyán András műveivel indul a művek sora, az Optikai illúzió (Vasarely), a Forma és jel című (Keserű Ilona, Birkás Ákos), az absztrakt gesztusfestészetet (Nádler István, Soós Tamás), az individuális mitológiákat (Lakner László, Konkoly Gyula, Pinczehelyi Sándor, Fehér Lászlóm és Kelemen Károly, akinek Teddy Bear című festménye az egész kelet-közép-európai kortárs művészet helyzetére utal ironikusan) bemutató fejezetekkel folytatódik, s a konceptuális törekvésekkel (Attalaitól Szűcs Attiláig, Erdélytől Mauer Dóráig) zárul. Ugyan néhány szakember az utolsó fejezetet nyilván a legelsők közé sorolta volna, talán egészen más tagolás szerint mutatná be a negyedik-ötödik fejezetet, s alighanem jó néhány más művész alkotásával egészítette volna ki az anyagot, a kiállítás által teremtett összkép mindenképpen figyelemre érdemes. Remélhetően ezt tartja róla a stájer közönség is, a jól dokumentált katalógus pedig akár az osztrák szakemberek érdeklődését is elmélyítheti a kortárs magyar művészet iránt.
(Akzent Ungarn, Graz, Neue Galerie, szeptember 6-ig.)