Szinte a világ minden újságja megemlékezett az egy hete elhunyt Borlaugról, de a nyugati sajtó távolságtartó cikkei össze sem hasonlíthatók az egykor vagy még napjainkban is szegénység és élelmiszerhiány sújtotta országokban megjelent személyes hangú nekrológokkal.
A mexikói El Universal így ír róla: „Dr. Borlaug több mint hatvan éven keresztül tanított és kutatott Mexikóban. Segítségével országunk elérte, hogy önellátóvá váljon a gabonatermesztésben.” A távol-keleti Times of India szerint „jóval azelőtt, hogy George Bush vagy Condoleezza Rice ellátogatott volna Indiába […], egy kedélyes kutató és pacifista, Norman Borlaug már hatalmas lökést adott az amerikai–indiai kapcsolatoknak. Amikor Borlaug a hatvanas évek közepén Indiába érkezett, éhínség uralkodott a szubkontinensen […], de ő mexikói kutatásainak eredményeit felhasználva megtöltötte a magtárakat. Ezért a zöld forradalom atyja megnevezés mellett ugyanúgy hívhatjuk őt India annadaatájának [élelmezőjének].”
– Valaki tréfát űz veled – próbálta lehűteni felesége kedélyeit Borlaug, amikor az mindent eldobva rohant az akkor ötvenhat éves, éppen egy Mexikóváros melletti búzaföldön dolgozó férjéhez a hírrel, hogy ő kapta az 1970. év Nobel-békedíját. Amikor megértették vele, hogy a hír nem kacsa, annyit válaszolt, rendben, de még van némi tennivalója a búzatáblán, ünnepelni ráérnek később is. Semmi sem állt távolabb tőle az öntömjénezésnél. Amikor Oslóban átvette a Nobel-díjat, beszédében az akkor éppen optimizmusra okot adó világélelmezési helyzet ellenére is további erőfeszítésekre szólította fel hallgatóságát: „Talán most éppen kedvezőnek tűnik a helyzet, de hamar eljöhet a hanyatlás, ha önelégültté válunk, és lankadnak erőfeszítéseink.”
A hetvenes években és tavaly is bekövetkezett a megjósolt élelmiszerkrízis, amely felhajtotta az árakat, és milliókat taszított éhezésbe – emlékeztet a The New York Times. Borlaug a tavalyi élelmiszerválság kapcsán adta egyik utolsó interjúját is, amelyben élesen kikelt a tápláléknövényekből készített bioüzemanyagok ellen, amelyek növekvő termelésében látják sokan az élelmiszerárak emelkedésének egyik okát.
Borlaug 1914-ben született az amerikai Iowa államban norvég bevándorlók gyermekeként. Gyerekkorában is kivételes érdeklődést mutatott a növénytermesztés iránt, emlékezett vissza a húga egy tavalyi interjúban. Folyton kérdésekkel bombázta a szüleit például arról, mi az oka annak, hogy a fű az egyik mezőn szépen zöldell, a másikon viszont csak fonnyadtan vegetál. Abban az időben a legtöbb parasztgyerek hamar kibukott az iskolából, Borlaug viszont nagyapja unszolására tovább tanult, és a gazdasági világválság éveiben iratkozott be a minnesotai egyetemre. A városban személyesen tapasztalhatta meg a munkanélküliség miatt végletesen elszegényedő, éhező emberek szenvedését, ami még inkább az éhínség elleni harc irányába tolta az érdeklődését.
Az egyetemen a növénykórtant választotta szakterületéül, és a doktorálás után, 1942-ben a megszerzett biokémiai szaktudást hasznosítva elhelyezkedett a DuPont vegyipari vállalatnál, amely a háborús megrendelések miatt igencsak prosperált abban az időben. Ez az állás valószínűleg élethosszig tartó felső középosztálybeli jólétet és kellemesen unalmas életet biztosított volna számára, ő azonban már két évvel később kilépett, és munkát vállalt a Rockefeller Alapítvány mexikói éhezést felszámolni hivatott kezdeményezésében. Amikor megérkezett, kétségbeejtő volt a helyzet az országban.
„A helyek, amelyeket láttam, letaglóztak, annyira nyomorúságosak és nyomasztók – írta a feleségének. – Nem tudom, mit tehetnénk, hogy segítsünk ezeken az embereken. De valamit tennünk kell.”
Az agronómus elsőként olyan hibrid búzafajtákat próbált nemesíteni, amelyek egyrészt alkalmazkodnak a forró mexikói éghajlathoz, másrészt ellenállnak a latin-amerikai ország búzatermését tizedelő gombafertőzésnek, a rozsdának. Nem volt sok ideje az új fajták létrehozására, a munkát nem korlátozhatta a búza hagyományos vegetációs időszakára. Munkatársaival ezért a következő években nyáron Mexikó középső, magasan fekvő vidékein, télen pedig a nyáron elviselhetetlenül forró Sonora sivatagban dolgozott a tűző napon: búzatörzseket keresztezett egymással. Amellett, hogy e módszer felére csökkentette az elvégzendő munkához szükséges időt, egy másik, nem várt következménye is volt. A félévenkénti áttelepítés miatt a legsikeresebbnek bizonyult búzafajták kevéssé voltak érzékenyek a napfénytartam változásaira, így számos eltérő éghajlatú vidéken sikerrel lehetett őket termeszteni. Idővel a mexikói gazdálkodók is elfogadták az eredményeiket, a nemesített fajták termesztésével pedig hamar emelkedni kezdtek a termésátlagok.
A zöld forradalom atyja elnevezést – amelyet Borlaug egyébként sohasem kedvelt – mégsem e kezdeti eredményei láttán kezdték alkalmazni a kortársai, hanem egy másik növénytermesztési probléma megoldásakor. A negyvenes évek végétől világszerte egyre több műtrágyát alkalmaztak a mezőgazdaságban, amely a növények nitrogénszükségletét volt hivatott biztosítani az egyébként nitrogénszegény élőhelyeken is. A műtrágyázás hatására a gabona magvai és kalásza hatalmasra nőtt. Akkorára, hogy a növény törékeny szára nem bírta el a megnövekedett súlyt, a gabona eltört vagy eldőlt, lehetetlenné téve a betakarítást. Borlaug 1953-tól egy különleges búzafajtával kezdett dolgozni, amely olyan gént hordozott, amelynek hatására a növény alacsonyra nőtt, szára tömzsi, de erős maradt. Emellett azonban a kalásza ugyanolyan nagy volt, mint a normális búzának. Borlaug és munkatársai a törpe növést okozó gént sikeresen átvitték egy trópusi búzafajtába, az új növény pedig – erős műtrágyázás mellett – háromszoros-négyszeres termésátlagokat produkált. Az eredményeken felbuzdulva a rizsen is alkalmazták az elvet, amely az emberiség felének legfontosabb táplálékforrása.
Mexikóban a zöld forradalom valóban forradalmi hatással bírt. A hatvanas évekre az ország gabonatermesztése meghatszorozódott a húsz évvel korábbi szinthez képest.
Az eredményeknek hamar hírük ment a világ nyugati cinizmussal „fejlődőnek” nevezett országaiban. A második világháború után valamelyest javult ugyanis ezeknek az országoknak az egészségügyi helyzete, csökkent a halálozási ráta, a népesség pedig ugrásszerű növekedésnek indult. Minthogy a mezőgazdasági termelés nem tudta kielégíteni a szaporodó népesség támasztotta igényeket, sok helyütt éhínség alakult ki. A helyzet különösen Indiában és Pakisztánban fordult válságosra. A hatvanas években India hatalmas mennyiségű gabonát volt kénytelen importálni, hogy etetni tudja állampolgárait. A két ország kormányai a helyzet megoldása érdekében vetőmagot rendeltek Borlaug mexikói gazdaságából. A hatás nem maradt el: 1968-ban olyan jó termést takarítottak be Indiában, hogy sok iskolát kénytelenek voltak ideiglenes magtárakká nyilvánítani. A történet pedig sok helyen megismétlődött: a Fülöp-szigeteken, Kínában, szerte Latin-Amerikában, különösen Ecuadorban, Chilében, Kolumbiában és Brazíliában. Borlaug rászolgált a Nobel-bizottság díjat odaítélő indoklására: „Többet tett azért, hogy a világ szegényei kenyérhez jussanak, mint bárki más a kortársai közül.”
A zöld forradalom azonban korántsem ellentmondásoktól mentes. A mai értelemben még zöldnek sem nevezhető – mutat rá a The Daily Telegraph. A magas termésátlag a műtrágya kiterjedt alkalmazásán alapult. Kritikusai sokszor a szemére vetették, hogy az általa népszerűsített növénytermesztési módszer a drága vegyi anyagokat alkalmazni képes nagyüzemi mezőgazdasági vállalkozásoknak kedvez, amelyek eközben eltiporják a hagyományosan kis parcellákon gazdálkodó parasztokat. A fejlődő országok pedig a nemesített vetőmagokat és növényvédő szereket áruló (amerikai) vállalatok kiszolgáltatottjaivá válnak. Egyik kritikusa, az indiai Vandana Siva így írt róla 1991-ben: „Azáltal, hogy a természet [eltartóképességének] határait a termelékenység növelésének útjában álló és elmozdítandó akadályként értelmezték, az amerikai szakértők ökológiailag romboló hatású és fenntarthatatlan praktikákat terjesztettek el világszerte.”
Borlaug kezdetben dacosan reagált a kritikákra, azt hangoztatva, hogy könnyen beszélnek, akik megfogalmazták őket, hiszen jólétben élnek, az éhezést pedig csak az újságokból ismerik. Később finomodott az érvelése, a növényvédő szerek és a műtrágya felelősségteljes alkalmazására szólított fel. Élete végéig harcolt az általa „populációs szörnyetegnek” nevezett túlnépesedés ellen. Sokszor idézett mondása szerint, „ha a világ népessége a mostani iramban nő tovább, az emberiség el fog pusztulni”.
Guns N Roses
Elképesztően látványos koncertre készül a Guns N’ Roses Budapesten
