Belzebub

Félelmetes magasság élménye és émelyítő mélység kábulata marad meg az emberben az Il Divo című filmet megnézve. A hatalomról szól ez az olasz alkotás. Giulio Andreotti, e kicsiny, törődött ember, arcán a betegség jeleivel, a XX. század második felében Olaszország megkerülhetetlen politikusa volt. A hatalom játékmestere, olyan kivételes jelenség, aki nemcsak jót tett népével, hanem ki tudja, mennyi sötét bűnért is felelős.

A csúcstartó
Szinte felfoghatatlan az Andreotti-jelenség. Számszerűsítve: hétszer volt miniszterelnök, huszonötször miniszter. Irányította a pénzügyeket, a hadügyeket, a külpolitikát, az ipart. A második világháborútól 1991-ig, amikor is örökös szenátorrá választották, az olasz parlament képviselője volt.
De honnan érkezett Andreotti a politika világába? Az idei év elején kilencvenedik születésnapját ünnepelt politikus szegény családból származik. Mint a filmben a főszereplő az államfővel való beszélgetésen elmondta: számára sokkal fontosabb volt az, hogy kultúrember váljon belőle, mint hogy politikailag érvényesüljön.
Az egyetemen ismerkedett meg Aldo Moróval, akivel tevékenyen bekapcsolódtak a katolikus egyetemek szövetségébe. Jogot tanult, majd elismert újságíró lett. Már 1946-ban beválasztották az alkotmányozó nemzetgyűlésbe. A kereszténydemokrata kormányfő, De Gasperi mellett kabinetfőnök-helyettesi posztot látott el, 1954-ig dolgozott itt.
Andreottit első alkalommal 1972-ben választották meg miniszterelnöknek, igaz, ez a megbízatása rekord lett: kilenc nap múlva lemondott. Hetedik kormányfősége 1992-ben ért véget, a filmnek ez az egy év ad keretet.
Andreottit 1993-tól több alkalommal is összefüggésbe hozták a maffiával.
Huszonhat bizalmatlansági indítványt támogatott ellene a szenátus. 1996-ban kezdődtek a perek, amelyek 2004-ben a semmítőszék ítéletével végződtek: Andreotti semmiben sem felelős. Mint Federico Fellini mondta róla: „Ő valami számunkra ismeretlen dolognak az őre. Valaki, aki elvezet téged egy másik dimenzióba, amelyet ésszel nem érhetsz fel.”

Hálátlan feladatra vállalkozott Paolo Sorrentino számos hazai és nemzetközi filmfesztiválon díjnyertes, 39 éves olasz rendező. Először is filmjéhez bizony szótár kell, különösen a fiatal mozilátogatók számára, hogy valami fogalmuk legyen arról, milyen szervezet volt a Vörös Brigádok, vagy a múlt század végén milyen erőt képviselt az Olasz Kereszténydemokrata Párt. Az idősebbek talán még emlékeznek Aldo Moro 1978-as elrablására. Olaszországban nyilván élénkebben él a közelmúlt történelme, de mifelénk valószínűleg csak a külpolitika iránt jobban érdeklődők tudnának egy-két szót mondani a P2-es páholyról vagy a tangentopolibotrányról. Így szószedettel kezdődik a film.
A rendező egy interjúban elmondta: a rázúduló töméntelen anyagon kellett átrágnia magát ahhoz, hogy valamiféle forgatókönyvvel elő tudjon állni az emberről, aki a „kétértelműség kvintesszenciája”. A meglelt dokumentumok sem egyértelműen ítélik meg az olasz történelem utolsó hatvan évének legjelentősebb politikusát: van, aki az egekig magasztalja, míg mások egyszerűen bűnözőnek tartják.
Kétségtelen, hogy a rendező választása nehéz volt, hiszen olyan – még életben lévő – politikusról kellett képet rajzolnia, akit a tengerentúlon csak „teflon” jelzővel illetnek: nem egy forró ügyben részt vett, de nem égett rá semmi. Ám talán épp emiatt az Andreotti-jelenség az egyik legjellemzőbb a közelmúlt olasz belpolitikájára.
A rendező a majd kétórás film első perceitől kezdve igyekszik feledtetni a nyitány elkerülhetetlen tankönyvízét: amerikai kaland- és horrorfilmekből ismert, hihetetlenül gyors vágások által megszabdalt jelenetekkel kezdődik az Il Divo, amely olaszul a díva szó, az isteni hímnemű megfelelője.
Paolo Sorrentino zenerajongó, akinek lendületes stílusáról már meggyőződhettünk 2004-es, A szerelem következményei című, számos nemzetközi sikert aratott alkotásában is. Elmondása szerint előre kiválasztott zenéhez írja meg a forgatókönyvet, most épp pop volt a műfaj. A kép és zene együtt rendkívül dinamikus, már-már szédítő tempót diktál. Csakúgy, mint a bevezető képsorok ritmusa, amely mintegy leltára az elmúlt harminc év híres és hírhedt olasz politikai gyilkosságainak, öngyilkosságainak.
Aztán megjelenik egy férfi, hajlott háttal, összehúzódva, mintha ez jobb védekezési állást biztosítana neki, a kezével maga előtt babrálva. Mintha félénksége, ijedtsége arról árulkodna, hogy egyáltalán nem kívánja, sőt taszítja a körülötte zajló felfordulás. Ám ő az egyedüli, aki tapasztalatával, intelligenciájával, szervezőképességével ezt az egész helyzetet kezelni tudja. Csak ritkán szólal meg: különösen a bölcsességek vonzzák, amelyek tárházát ő is jócskán bővítette. Arcára semmilyen érzelem nem ül ki, látszólag egykedvűen szemléli a környezetében lévő embereket. Ő Giulio Andreotti.
Sorrentino szerint Andreottiról Oriana Fallaci, a kor neves olasz újságírója adta az egyik legjobb jellemzést, aki arról beszélt, hogy az igazi hatalomhoz nem kell harsánynak, üvöltözőnek lenni, nem kell fennhéjázni: „A valódi erő selyemszalaggal fojt meg, sármmal és intelligenciával.”
Andreotti neve Olaszországban ötven évig egybeforrt a valódi erővel. Mindenkiről tudott mindent. Ha az illető valami miatt „túl hangos” volt, kecses ujjaival csak odaintette magához, és súgott valamit a fülébe. Ez épp elég volt lecsillapításához.
Giulio Andreottit gyermekkora óta kínzó fejfájás gyötörte. Valószínűleg ebből ered az is, hogy igen keveset tud aludni. A filmben többször is előfordul az a jelenet, amikor virradatkor a római utcákon sétál, olvassa a falra írt feliratokat, megakad a szeme egy hússzállító munkáson. A miniszterelnök természetesen nem sétálhat egyedül, hanem tucatnyi testőr között ballag, akik csőre töltött géppisztollyal, lövésre kész fegyverrel biztosítják a már-már megszokott hajnali békés kiruccanást. Andreotti a templomához érve ilyenkor imádkozik, és gyónás helyett inkább elbeszélget papjával. „Mindennap rá gondolok” – vallja meg a filmben az atyának Andreotti. Aldo Moróról van szó. Akivel együtt építették fel a kereszténydemokrata pártot, aki végül a hetvenes évek második felében koalícióra akart lépni az ősellenséggel, a kommunistákkal. A Vörös Brigádok 1978 márciusában rabolta el Morót, azon a napon, amikor a kommunistákkal való koalícióról szavazott volna a parlament. A politikust 55 napos fogva tartás után kivégezték.
De ki befolyásolta, ki irányította a háttérből a „kommunista terrorszervezetet”? Mára egyértelműen kiderült: a P2 szabadkőműves-páholy, amely az egész titkosszolgálat vezető rétegét, a bankvilágot, a politikusok, a hadsereg, az újságírók egy részét is magában foglalta. Mintegy kétezren lehettek a háttérből az igazi hatalmat gyakorlók. A szervezet irányítója Lucio Gelli bankár volt, de egyesek Andreottit gyanították az elnöki székben. A kereszténydemokraták a kommunistákkal való lepaktálás miatt nem nagyon erőltették Moro kiszabadítását. Az elrabolt politikus levelek százaiban kérte párttársait, hogy tárgyaljanak a Vörös Brigádokkal.
Moro fogsága alatt állítólag írt egy feljegyzést, ötvenoldalas „memoir”-t. Ez gyakran szóba kerül a filmbéli visszaemlékezésekben is.
„Miért nem engem raboltak el – teszi fel a kérdést magának Andreotti –, én tudtam volna nekik érdekességgel szolgálni. Moro nem tudott semmit sem.” Az olasz mendemonda úgy tartja, hogy ez a dokumentum valóságos vádbeszéd a kereszténydemokraták és Andreotti ügyeiről.
Egyesek szerint – kézen-közön – ez a memoár jutott el Mino Pecorelli újságíróhoz, aki közölni akarta, és akit a szicíliai maffia gyorsan megölt. A „feszültségkeltési stratégia” is szerepel az állítólagos Moro-dokumentumban. Ez az összefoglaló neve azoknak a jó előre kigondolt gyilkosságoknak, amelyekkel olyan bizonytalan helyzetet teremtettek a társadalomban, hogy lehetetlenné tegyék az olasz kommunisták hatalomra jutását.
Andreotti gyilkosságra való felbujtás vádjával állt a kilencvenes években bíróság előtt, ahol másodfokon elítélték, majd a semmítőszék 2004-ben felmentette a vádak alól. Soha semmit, még a maffiával való együttműködést vagy egy korrupciós szálat sem tudtak rábizonyítani az öregemberre. Nemcsak hogy mindenkit túlélt, akikkel pályáját kezdte, sőt még politikai pártját is eltemette, de egyik vádhatóság se tudott rajta fogást találni.
A filmművészet viszont nem bíróság. Sorrentino nem akar ítélkezni, csupán a hatalomról mond véleményt. Sodró lendületű filmjében azért minden egyfelé mutat: bármennyire is megfoghatatlan, Giulio Andreotti felelőssége felmerül az elmúlt ötven év sötét ügyeiben, közvetve vagy közvetlenül, esetleg egy hallgatag bólintással tudnia kellett ezekről a bűnökről.
A film korántsem követi a hetvenes-nyolcvanas évek olasz politikai krimijeinek szikár stílusát, szinte végig a képi és szóbeli irónia az úr. Ahogy Andreottinak is ez az egyik fegyvere az élet vidámabbá tételére. Az évek során számtalan gúnynevet ragasztottak rá: Púpos, Róka, Szalamandra, Halhatatlan, Szfinx, Belzebub, Moloch, Sötétség Ura, Fekete Pápa. „Hát persze hogy hallottam mindről – mondta a filmben –, de egyik ellen sem tiltakoztam. Azért nekem is van humorérzékem.”
Andreottit Toni Servillo játssza, aki szinte visszajár főszereplőnek Sorrentino filmjeibe. A bámulatos átváltozásairól ismert színész most is bebújt az olasz politikus bőrébe: külső hasonlósága is káprázatos, de főleg belülről fakad az azonosulása. A testtartás, a kézjáték, a csoszogás, a zárt, merev beszéd mind-mind Andreotti. Tavaly Cannes-ban a zsűri különdíját kapta meg az alkotás, míg Toni Servillo az Európai Filmdíj-átadáson a legjobb férfi főszereplőnek járó elismerést vehette át.
„Ön vagy Olaszország legnagyobb hőse, aki egész életével szolgálta a hazáját, vagy a mindenkori Olaszország legnagyobb bűnözője” – mondta az egykori miniszterelnöknek az egyik napilap főszerkesztője. Válasz nem érkezett rá. De erre a kérdésre is vonatkozik Andreotti egyik aranyköpése: „Az evangéliumból megtanulhatjuk, hogy amikor Jézust kérdezik, mi is az igazság, ő nem felel.”