Dupla vagy semmi

Ma már minden óvodás tudja, hogyan kell dinoszauruszt csinálni. Végy elegendő dinoszaurusz-DNS-t (leginkább borostyánkőben konzerválódott szúnyogokban találni ilyesmit), fecskendezd békapetébe, várj, amíg a fióka ki nem kel, és ne felejtsd el időben bekapcsolni a villanypásztort (különösen ha Tyrannosaurus rexet nevelsz)!
A recept a nemrég elhunyt Michael Crichton Őslénypark című regényéből származik, a dinoszauruszkészítés e metódusa pedig az ebből készült film révén vált közkinccsé. A dolog természetesen ennél összetettebb még a regényben is, nemhogy a való életben. Mindazonáltal a mutatvány ma már nem tűnik lehetetlennek. Olyannyira nem, hogy napjainkban már nemcsak dinoszauruszok, hanem olyan élőlények feltámasztása is szóba kerülhet, amelyek kipusztulásában vélhetően az ember is szerepet játszott. Ilyen a Homo sapiens közeli rokona, a Neander-völgyi ember is.
Csak a kihalt élőlényfaj DNS-e kell hozzá. Vagy még az sem.
A dupla szálú DNS-molekula szerkezete rendkívül stabil. A szimmetrikus felépítésű, zárt struktúra az élőlény pusztulását követően még sokáig ellenáll a környezeti ártalmaknak, és még akkor is viszonylag érintetlen marad, amikor a sejt anyagainak többi része (fehérjék, lipidek) már lebomlott. Hogy a DNS valójában meddig képes megőrizni az integritását, még nyitott kérdés, és nagyban függ a környezettől. Ha az elhullott élőlény maradványai kedvező körülmények közé kerülnek, és fosszilizálódnak, esély van arra, hogy genetikai állományának egy része is konzerválódik. 1994-ben az amerikai paleontológus, Scott Woodward arról számolt be, hogy fosszilis csontokban sikerült nyolcvanmillió éves dinoszaurusz-DNS-t azonosítania. Woodwardnak tehát nem volt szüksége borostyánkőbe zárt vérszívó rovarokra. Igaz, eredményeit sokan vitatják, azzal érvelve, hogy az évmilliók során a minta más fajokból származó DNS-sel szennyeződhetett. Aki tehát dinoszauruszt szeretne csinálni, annak ajánlatos megbízhatóbb módszerhez folyamodnia.
Ám vannak, akik úgy vélik, nincs is szükség dinoszaurusz-DNS-re.
Legalábbis kihalt dinoszaurusz DNS-ére.

Tyúk vagy tojás?

Egészen a legutóbbi időkig a madarakat külön rendszertani csoportnak tartották, amely a hüllőkből alakult ki. A kilencvenes évek felfedezései nyomán azonban mára már elfogadottá vált, hogy a madarak voltaképpen ki nem halt dinoszauruszok. Egy ideig Magyarországon is láthatóak voltak azok a különös, tollas kreatúrák, amelyek Kínában kerültek elő a kilencvenes évek folyamán, s amelyek minden addiginál világosabban mutatták, hogy az összes tulajdonság, amely ma kizárólag a madarakat jellemzi, mind megvolt a dinoszauruszok körében is, egyedül talán a valódi (tehát nem sikló) repülést kivéve. Ez a felfedezés a modern fejlődésgenetika újabb fejleményeivel megtámogatva vérmes reményeket keltett néhány őslénykutatóban. Jack Horner, a Monatana Állami Egyetem paleontológiaprofesszora Hogyan építsünk dinoszauruszt? című, az idén megjelent könyvében nem kevesebbet állít, mint hogy közel az idő, amikor végre kikel az első valódi dinoszaurusz – méghozzá közönséges tyúktojásból.
A genetika és a darwini evolúcióelmélet szintézisét követően évtizedekig tartotta magát az a nézet, amely szerint az evolúció a gének fokozatos megváltozásán keresztül megy végbe. Ennek megfelelően azt várjuk, hogy egymással távoli rokonságban álló fajok génjei sokkal inkább különbözni fognak egymástól, mint a közeli rokonokéi. Ez sokszor így is van. Annál nagyobb meglepetésként érte a biológusokat azoknak a géneknek a felfedezése, amelyek az állatok egyedfejlődésekor a különböző testtájak és testrészek kialakításában működnek közre. Ezek a gének ugyanis szembetűnő hasonlóságot mutatnak olyan távoli rokonok között is, mint például a muslicák és az egerek. Teljes genomok szekvenálása során kiderült, hogy az olyan bonyolult szervezetek, amilyenek az emberek is, sokkal kevesebb gént hordoznak a vártnál, ráadásul a genomok közötti hasonlóság is sokkal nagyobb még a rendszertanilag egymástól távoli fajok esetében is.
Ezek az ismeretek messzemenő következményeket vonhatnak maguk után, a neodarwini evolúció mikéntjének teljes felülvizsgálatát is eredményezhetik. Jelenlegi témánk szempontjából azonban az a fontos, hogy a kutatók ma már egészen másként gondolkodnak a genetikai állományban tárolt információkról, mint néhány évtizeddel korábban.
Mivel a különböző állatcsoportok génjei hasonlóak, a közöttük fennálló alaktani, élettani és egyéb különbségek pedig ennek ellenére nyilvánvalóak, adódik a következtetés, hogy az alapvető különbség nem a génszekvenciákban keresendő, hanem abban, ahogyan azok megnyilvánulnak és kifejeződnek az egyedfejlődés során. Kulcskérdéssé vált az egyes gének megnyilvánulásának időzítése, sorrendje és más egyéb olyan jellemzők, amelyekre a kutatók korábban alig szántak némi figyelmet. A madárgenom tehát potenciálisan tartalmazza a dinoszaurusz receptjét, mindössze a génműködést kell befolyásolnunk az egyedfejlődés során úgy, hogy a végeredmény ne kiscsirke legyen, hanem valami merőben más. A fejlődésbiológia vadonatúj ága, az úgynevezett kísérletiatavizmus-kutatás művelői azon vannak, hogy recens genomokból előcsalogassák az ősi jellegeket.
Hogyan lesz madárból dinoszaurusz?
Alapvetően három dolog kell hozzá: ujjakkal és karmokkal ellátott mellső végtagok, fogak és hosszú farok (az, amelyet a köznyelv a madár farkának nevez, jobbára csak farktollakból áll, a farokcsigolyák és a hozzá tartozó idegrendszeri apparátus az idők folyamán eltűnt). Persze azt Horner is elismeri, hogy az eredmény optimális esetben is csak „csirkeszaurusz” lesz, nem pedig egy konkrét, valaha élt dinoszauruszfaj feltámasztott példánya. De Horner szerint – akinek minden vágya, hogy egyszer egyetemi előadására pórázon vezetett dinóval érkezzen – kezdetnek ez sem rossz.

Élve vagy halva?

Vajon van-e jogunk feltámasztani kihalt fajokat? Vannak, akik szerint ez jogtalan beavatkozás a természet menetébe. De mi van akkor, ha egy faj kihalásában feltehetően mi magunk is közrejátszottunk? Ha már maga a kihalás a természet menetébe való beavatkozás minősített esetének tekinthető? Nem erkölcsi kötelességünk-e visszaállítani a természetes állapotot?
Sokan vitatják, értelmes dolog-e Darwin után a természet bármely állapotát normatív értelemben kitüntetett, „természetes állapotnak” tekinteni. Mindazonáltal a közkeletű ökológiai-etikai érvelés gyakorta indul ki ebből az előfeltevésből. És a kérdés még izgalmasabbá válik, ha olyan fajról van szó, amelynek nemcsak a kihalásában működtünk közre, de egyszersmind közeli rokonunk is.
Tavaly amerikai kutatók sikeresen összeállították a gyapjas mamut genetikai térképét. Korábban nem volt lehetőség arra, hogy kihalt állat genomjáról ennyire átfogó képet alkossunk. Kiderült, hogy az afrikai elefánt és a gyapjas mamut közötti genetikai eltérés alig fél százalék, kisebb, mint az ember és a csimpánz között. Néhányan azonnal a mamut feltámasztásának lehetőségét kezdték fontolgatni. Ha az elefánt valóban ilyen közeli rokon, egy egészséges nőstény miért is ne tudna kihordani egy mamutbébit? Klónozással ez ma már megoldható. A szkeptikusabbak azonban – a nyilvánvaló technikai nehézségeken túlmenően épp a fentebb említett fejlődésbiológiai ismeretekre hivatkozva – kételkednek abban, hogy ha egyáltalán kifejlődne a beültetett zigóta, az valóban mamut volna-e, nem pedig teljesen új, valójában sosem létezett kreatúra. Elvégre a mamutklónozást támogatók érvelése azon alapul, hogy a DNS diktál. A naprakész fejlődésgenetikai szemlélet tükrében ez a nézet ma már reménytelenül elavult és naiv. A DNS nem határozza meg egyértelműen és egyoldalúan az egyedfejlődés irányát: az egyedfejlődés maga különböző szintű biokémiai-élettani hatások és visszahatások dinamikus rendszere, ahol a végeredmény sok tényező – köztük természetesen a gének – együttműködésének produktuma, nem pedig a gének által eleve elrendelt szükségszerűség.
Mi a helyzet a Neander-völgyi emberrel? Ezt a körülbelül harmincezer éve kihalt embercsoportot hol faji, hol alfaji szinten különböztetik meg az embertől. Véget nem érő viták tárgya, hogy végül is milyen mértékű rokoni és a rendszertani kapcsolat van a Homo sapiens és a Neander-völgyi ember között. Azonban a Neander-völgyi ember esetleges feltámasztása által felvetett etikai problémák megértéséhez elegendő csupán annyit szem előtt tartani, hogy bizonyosan közelebbi rokon, mint a ma élő legközelebbi rokonunk, a csimpánz.
A Neander-völgyi ember teljes genomjának térképére már nem kell sokat várni – állítják a Max Planck Intézet lipcsei evolúciós antropológiai részlegének kutatói, akik a mitokondriális DNS szekvenciáját már tavaly elkészítették, a teljes genetikai állományról készült térképvázlatot pedig ez év februárjában tárták a nyilvánosság elé. A kutatási eredmények olyan izgalmas kérdések megválaszolásához vihetnek közelebb, mint például a nyelvhasználat megléte vagy hiánya más fajokban. A Neander-völgyi genom értékes összehasonlítási alapul is szolgálhat az ember genetikai evolúcióját illetően: kiderülhet, milyen fontosabb változások következtek be a két törzsfejlődési vonal szétválását követő körülbelül 400–500 ezer éves időszakban, ami egyúttal hozzájárulhat fajunk bámulatos evolúciós sikerének megértéséhez.
Nyilván most már senki sem fog meglepődni azon, hogy a szekvenálási eredmények azonnal lendületet adtak a Neander-völgyi ember feltámasztásával kapcsolatos spekulációknak is. Mivel mind a mai napig egyetértés látszik övezni az emberklónozás abszolút tilalmát, a Neander-völgyi klónozásának lehetőségét latolgató tudósok olyan módszerek után kutatnak, amelyek nem igénylik humángenetikai állomány vagy emberi reproduktív apparátus bevonását. George Church, a Harvard orvosi egyetemének professzora és a humángenomprojekt egykori résztvevője azt javasolta, a Neander-völgyi genom ismeretében csimpánz-DNS módosításával állítsák elő a klónozás alapjául szolgáló tényleges örökítőanyagot – valahogy úgy, ahogyan a tyúkból próbálnak eljutni dinoszauruszig.
Elképzelhető, hogy ezzel a módszerrel és nőstény csimpánzok segítségével életképes Neander-völgyi csecsemőt lehet a világra segíteni. Church szerint ezzel sikerül kiküszöbölni az etikailag leginkább aggályos emberi komponenst a kísérletből.

Ember- és állatjogi dilemmák

Churchnek igaza van abban, hogy az emberi méltóság – vallási vagy szekuláris – posztulátumából kiinduló tradicionális, többnyire konzervatív következtetésekre vezető érvelés pillanatnyilag nehezen tud fogást találni ezen az eljáráson. A XX. század második felében példátlan kihívás érte a nyugati etikai tradíció ezen alapvető premisszáját, amikor különböző állatjogi (vagy állatfelszabadító) gondolkodók az európai etikai gondolkodás emberközpontúságának tarthatatlanságára mutattak rá. A kritikusok arra hivatkoztak, hogy az antikvitás filozófiájából eredő, kereszténység által újradefiniált és megerősített, majd a felvilágosodás által átfogalmazott emberi jogi gondolkodás nem vet számot sem a modern biológia elméleti, sem az ökológiai krízis kézzelfogható, gyakorlati következményeivel. Az erkölcsi szféra határait az emberi faj határaival egyenlővé tenni szűk látókörű fajsovinizmus, amely ráadásul közvetve magát a védelmezni kívánt emberiséget sodorta komoly veszélybe. Természetesen az állatjogi megközelítés sem mentes a komoly problémáktól, arra azonban helyesen mutat rá, hogy a hagyományos nézet szigorú emberközpontúsága legalábbis kihívás elé állítja azokat, akik ez utóbbi álláspontot fenntartva próbálnak a Neander-völgyi klónozása ellenében érvelni.
Ugyanakkor az antropocentrizmus feladása sem jelenti a dilemma automatikus és egyszerű megoldását. Az ökoetika különböző áramlatai az erkölcsi szféra – szélsőséges esetben akár a teljes élő- és élettelen természeti világot felölelő – kiterjesztése mellett foglalnak állást. Ha a fajok – köztük a Neander-völgyi ember – kihalásáért az embert erkölcsi felelősség terheli, az ökoetikusoknak komolyan kell venniük azt az eshetőséget, hogy a fajok feltámasztása nem egyszerűen jog, hanem egyenesen kötelesség. S ha erkölcsi intuíciójuk ennek az ellenkezőjét sugallja, mihamarabb magyarázatot kell adniuk arra, miért elfogadhatatlan erkölcsileg a Neander-völgyiek feltámasztása. Lehetőleg még azelőtt, hogy mindezt egy Neander-völgyi ember szemébe kelljen mondani.