Elvis és a rasztaörökség

M I N D E N Z E N E

Van a Cartaphilus kiadónak egy sorozata, a címe Legendák élve vagy halva – már most tekintélyes sor lehet egy polcon, és messze még a vége. A széria könyvei a legnagyobb dzsessz- és rock and roll hősök életébe (és halálába) engednek bepillantást, illetve – mivel a kötetek igencsak vaskosak – inkább hosszas szemlélődést, betekintést. És kitekintést is, hiszen a művek nemcsak a főhőst követik lépésről lépésre a bölcsőtől adott esetben a sírig, hanem többnyire kiváló korrajznak is felfoghatók. Különösen igaz ez abban az esetben, ha a főszereplő akkora király, hogy élete első huszonnégy éve is megér egy alaposan kidolgozott krónikát, pedig még azután következett a java. Természetesen Elvis Presleyről van szó, az említett munka pedig Peter Guralnick Elvis – Az utolsó vonat Memphisbe című könyve. Az ember azt gondolná, hogy Elvisről már mindent megírtak, amit csak lehetett és azt is, amit nem kellett volna, emlékezett már az özvegy, a kertész, a testőr, a háziorvos és olyan újságíró is, akinek érezhetően komoly egészségi problémát jelentett, hogy nem ő született Elvis Presleynek.
Az utolsó vonat elsősorban azért jó, mert bár Guralnick a rögeszmés dokumentaristák minden tiszteletre méltó vonását felvonultatja, mégis olyan, mint egy jó regény. Az olvasó az első oldalakon belezuhan egy másik világba, és egészen addig elégedetten tartózkodik benne, mígnem hősünk búcsút int a kikötőben, és mint az Amerikai Egyesült Államok harmadik páncéloshadosztályának katonája elhajózik Németországba. 1958 szeptemberét írjuk ekkor, és Elvis már feltalálta a vad fehér srácok és a szelídnek látszó lányok új zenéjét, és bár nem állt szándékában, belekarcolt egy jókorát a történelembe. Életének ezen szakasza túlszárnyalta a legelszálltabb népmesék világát, maga volt az Amerikai Álom. Egy szegény déli fiú elindul Tupelóból, a főút másik oldaláról, és hamarosan ő lesz a Király egy új, globális mitológiában. Ebben a rengeteg erdőben természetesen számos mikrovilág is létezik, és ezekben is elidőzhetünk, miközben életrajzíró és témája között kialakul az a „bizalmi viszony”, amely elengedhetetlen a hitelesség érzetének megjelenéséhez. Guralnick empátiája, amelyet nem téveszt össze az eszelős rajongással, szinte tapintható, ugyanakkor kellően vicces is, ami szintén fontos ahhoz, hogy ne érezzük magunkat olyan panoptikumban, amelyikben az idegenvezető éppen az istenkirály viaszszobrához érkezett.
Mindez ugyanakkor megerősíti, hogy a hír igaz: Elvis él. És mint minden halhatatlan, azokban is, akik még csak akkor fogantak az autósmoziban a hátsó ülésen, amikor a Love Me Tender szólt a rádióból a gigászi neonreklámok alatt. Guralnick viszont világosan és rendkívül rokonszenvesen leszögezi az életrajzok írásának és olvasásának egyik alapszabályát. Eszerint még a tények is változhatnak, és újabb megvilágításba helyezve őket pillanatok alatt egészen másféle következtetésekre juthatunk. Valamint azt, hogy ez az ő Elvis-sztorija, és mindenki nyugodtan megfestheti a saját Presley-portréját.
Egy másik ikonról, Bob Marleyről is rajzoltak egyet, jelesül Timothy White, a címe Catch A Fire. A szerző itt sem állítja be magát minden titkok tudójának, a legendák ködének szurkálását rögtön az elején a helyére teszi: „Ha minden igaz, amit azok állítottak Marleyről, akik a legközelebb álltak hozzá, valószínűleg minden úgy történt, ahogy leírtam.” Korrekt. A hozzáállás is hasonló, mint az Elvis-könyv esetében: több száz interjú, évekig tartó szöszmötölés az archívumokban, tisztelet a „téma” iránt, majd kitűnő megvalósítás, korrajz és tájleírás, az amerikai újságírás legszebb hagyományainak (Norman Mailer, Hunter S. Thompson, Tom Wolfe) nyomdokain.
Más párhuzamok is felfedezhetők a két kötet között: itt vannak mindjárt a főhősök és a nagyon mélyről rendkívül magasra mint hálás csapásirány. Marley nevét napjainkban ugyan valamivel kevesebben ismerik, mint Elvisét (tehát nem másfél milliárdnyian), viszont a „lent” még erősebb volt. Marley félvér, Jamaica gyarmat, majd amikor elnyeri függetlenségét, a pártok azonnal egymásnak feszülnek, a légkör polgárháborús, Kingston gettója meg amúgy is elég durva hely. A kitörési lehetőségek elég szűkösek: foci leharcolt mackófelsőben, mértéktelen rumfogyasztás, ganjaszívás reggeltől estig, bandázás, esetenként késelésekkel tarkítva. És persze a zene, ami felröpít és felszabadít. Bob két haverjával gyorsan meg is alapította a The Wailers zenekart, és mivel jók voltak, be is célozhatta volna az elérhetőnek látszó maximumot, skát és rockabillyt játszani, amerikai típusú slágerszövegekkel, óóh, bééby, és kimászni a nyomorból. Marley viszont másfelé kanyarodott, reggae, és a dalok szenvedésről, rabszolgaságról, szegénységről szólnak. Elképesztő disszonancia ez, hiszen a zenéből közben sugárzik a nap. Az újdonságra azonnal rákattannak a fiatalok, a feketék és aztán a középosztálybeli fehérek is, mint Amerikában a bluesra. Marley szupersztár és politikai tényező lesz. Jamaicában. A következő nagy dobás az volt, hogy a reggae-t exportálta Angliába, ahol azonnal hihetetlen népszerűségre tett szert, és ugyanaz történt vele, mint (már megint) a blueszal: a fehér srácok nemcsak örömmel hallgatták, de játszani is kezdték. Akár a pizza története, a szegények szubkultúrája ismertté vált az egész világon. Marley ekkor már nem sztár, inkább isten, mint az etióp császár, I. Hailé Szelasszié – ennek minden hozadékával együtt. Születésének dátuma például sohasem derült ki bizonyossággal, bár jamaicai tudósok sokat fáradoztak az ügy érdekében. A rasztafárikat ugyanakkor hidegen hagyták az ilyen irányú kutatások, mivel szerintük Marley meg sem született, így aztán nem is halhatott meg. Ő a rasztaörökség birtokosa, és a raszta nem fél a haláltól, mert sosem él és sosem hal meg. Yaman, White könyvének legérdekesebb részei (természetesen az életmű és Marley végtelenül rokonszenves személyiségének bemutatása mellett) bevezetnek a jamaicai mágia, hagyomány, hiedelemvilág és népi gyógyászat szövevényes rejtelmeibe is, kellemes időtöltést biztosítva ezzel a kulturális antropológia iránt érdeklődőknek is. A Marley-sztori ugyanakkor nem valami egzotikus kirándulás, rendkívül tanulságos és szórakoztató Budapest-Babilonban is. Megírni is az lehetett, mivel „azoknak az újságíróknak, akik mégis feljutottak a Hope Roadra, és elég szerencsések voltak ahhoz, hogy találkozzanak Bobbal, nagyon gyorsan meg kellett tanulniuk, hogyan beszéljenek vele. A dolog nem igényelt semmilyen különleges képességet, egyszerűen meg kellett fejteni, hogy Bob mit mondott. Lehetőleg addigra, mire befejezte a mondandóját. Arra kellett még ügyelni, nehogy szívbajt kapjon az ember, amikor a válla fölött hirtelen áthajolt egy félszemű, érdeklődő raszta, aki történetesen egy machetét tartott a kezében.”

Peter Guralnick: Elvis – Az utolsó vonat Memphisbe (Cartaphilus Könyvkiadó, 2009) l l l l l
Timothy White: Bob Marley – Catch A Fire (Cartaphilus Könyvkiadó, 2009) l l l l l