Ez bizony csiklandós!

Kancellár írta ezt a könyvet, Firenze kancellárja. Vagyis komoly ember. A könyv mégis malac. Rotterdami Erasmus szerint egyenesen obszcén. És bárdolatlan. Értjük mi Erasmus testvér kifogásait. Északon élt: Bázelben, Rotterdamban – összevetve Rómával és Firenzével ezek szeles, nyirkos, sötét helyek. Ilyen borongós környéken hitvitákban élik ki izgalmaikat az urak. Olyanok, mint Luther, Kálvin, Zwingli, Erasmus – mind szigorú férfiember. Bezzeg más egy apostoli titkár lenn délen! Neve Poggio Bracciolini, s ha már ott kell lennie a konstanzi zsinaton, ahol a püspökök egymás ellen fenekednek, hagy magának némi időt másra. Történeteket gyűjt: huncut történeteket! Pár év múlva csokorba szedi őket, és ilyen címeket igazít eléjük: Egy együgyű emberről, aki azt hitte, hogy a feleségének két pucorgója van, Egy fiatal menyecskéről, aki azzal vádolta férjét, hogy pirinyó a micsodája, Egy konstanzi polgár megejtett húgának esete…
A gyűjtemény 1452-ben készül el, akkor bocsátja útjára Elméncségek címmel. Sok a háborgó, pedig a könyv puskapora nem annyira a pajzán hang, mint inkább a gyakran felsistergő szellemesség. A könyv ajándékul alcímet kapott a kiadótól (Reneszánsz egypercesek) – jobb lett volna, ha nem él vele, lévén ez Örkény találmánya. Kettejüket nemcsak fél évezred választja el időben, de a világlátás lehetősége is: térben. Örkény köré az orosz fogság és a sztálinvárosi hajráépítkezések húztak korlátot-falat, másszon át rajtuk, ha ezek után is író akar lenni. Poggiónak a pápai udvarban volt hivatala, s ott jobban öltözködtek, mint a magyar kolléga említett helyein. Firenze ráadásul stílusosabb háttér, mint Sztálinváros. Maradjunk annyiban: az „egypercesek” könnyű és olcsó ráfogás volt.
De nem gyalázatos dolog hibát keresni és találni olyan könyvben, mely kívül-belül remek? Fordítója, Csehy Zoltán okos utószavában elmondja, hogy a szerző legszabadabban a pápai udvarban élt. Vallásbölcseleti és filozófiai munkákat írt, Firenze históriáján haláláig dolgozott. Tekintélyes volt, mégis maga az alázat. Görögből latinra fordította Aiszóposz 33 meséjét, Xenophón és Lukianosz szövegeit, emellett kora legragyogóbb kódexmásolója. Gyönyörű írása volt, s csak nekünk meglepő, hogy épp ő, e csiklandós könyv szerzője tette közkinccsé a nemesen egyszerű antikva betűtípust.
Elképesztő, mi mindenre jutott ideje, ereje és képessége! Megújította a latin nyelvet, vagy ahogy Csehy írja – márpedig ő tudja, fordítása üde és könnyed –: „lelket lehelt bele”. A clunyi apátságban Cicero-beszédekre lel, és mániákusan kutatja az eredeti kéziratokat. Gyűjti a régi könyveket, ostorozza a buta szerzeteseket, és támadóinak, mert voltak, hol gyilkos gúnnyal, hol kőkeményen vág vissza. Az egyiknek, aki pocskondiázta az Elméncségeket, így válaszol: „Olvassák őket, szájról szájra, kézről kézre terjednek, ha akarod, ha nem, ha meg is pukkadsz az irigységtől, egész Itália élvezi, sőt eljut a franciákhoz, a spanyolokhoz, a németekhez, az angolokhoz és minden néphez, ahol csak értenek latinul.”
Prűdöknek nem ajánlom, ám a teli kedvűeknek és akik szeretnek jókat kacagni, azoknak hidegen, melegen: mindenképp.
(Poggio Bracciolini: Elméncségek. Ford.: Csehy Zoltán. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2009. Ára: 2500 forint)