Gyanús erények

Galánta egyetlen utcájának napnyugati végén állt Szeredy uraság emeletes kastélya. Előtte angolkert ritka bokrokkal, virágokkal, morzsás sétautakkal, mögötte a belső majorság. Ide érkezett a delizsánsz valamivel a déli harangszó előtt. Elhaladt a sárgára festett ispánsági lak mellett, s mielőtt elérte volna az urasági istállókat s a homokos út mellé tornyozott ganérakásokat, megállt a kovácsműhely előtt. Kalivoda terebélyes diófa alatt hűsölt, cseréptálból túrós galuskát habzsolt, olykor ételdarabokat köpködött a körülötte legyeskedő tyúkoknak. Még fadücskőn ülve is óriásnak látszott. Bőrmellényéből combnyi karok dagadtak, mellkasa szőrös vértezet, arcát leplező kusza szakállából egyetlen szem villant elő. A kocsi láttán abbahagyta az evést, oldalt fordította a fejét, madár módjára figyelt a maradék szemével. Swappach kipattant a kocsiból, kötőfékre fogva vezette maga mellett Batykót.
– Aggyon istók! – mondta Kalivoda, aztán megmagyarázta. – Így szoktam köszönni.
– Kalivoda?
– E néven tűr az úr.
– Hegyezze a fülét! Sarlós Boldogasszony napján sose vigadok!
– Jól teszi! Ha mégis vigad, sírva vigadjon, olyan idők járnak.
– Vízkeletről jövünk, a serfőzdéből – így Swappach.
– Örvendek, ha sert is hoztak. Füröszteném a galuskát.
– Kukoricázik? – emelte fel hangját az őrnagy.
– Miből hiszi? Haluskit ebédezek éppen.
– Mi is bármit ebédeznénk, igaz, gazda? – vetette közbe Batykó, mire az őrnagy jókorát rántott a kötélen.
– Fogoly? – bökött a fejével Kalivoda.
– A srajberem, ez önre nem tartozik. Ismétlem! Sarlós Boldogasszony napján…
– Sose vigadik. Megértettem – vágott közbe Kalivoda. Kanalával a delizsánsz felé mutatott. – Ráférne a kenyés. Keservesen jajgatnak a kerekek.
– Honunk is jajgat! Őt ki keni a szabadság olajával? Mi kenjük, Kalivoda! Ön, én és ezrek!
– Ketten vannak a srajber úrral?
– Négyen. Két hölgy is utazik velünk.
Kalivoda bólintott, maréknyi galuskát lapátolt magába.
– Igyekszek vele, mert kihűl.
– Útpasszusra volna szükségem. Sürgős!
– Mingyá’ gondoltam. Merre tartanak?
– Debrecenbe, titkos szállítmánnyal.
– Na, fogjanak ki! Majd odabe’ tárgyalunk.
Kalivoda műhelye kínzókamrát idézett a rengeteg szertedobált vasdarabbal, lánccal, abronccsal, golyóbissal, rostéllyal, kardlappal, súlyos reszelőkkel, fogókkal és kalapácsokkal, feketedett vizű edzőteknővel. A hevítőkemencében csontszén izzott, Kalivoda fogta a pemetbotot, megturkálta.
– Magam maradtam kovácsnak a környéken – büszkélkedett panaszosan. – Gyártok kardot, sisakot, kést, baltát, kaszát, szeget, sarkantyút, mindent, amire szükség van. Alig győzöm, meghihetik.
A műhelyből kis konyha nyílt, a baromfi szabadon járt ki-be, a vaskos rönkbútorokon tyúkok tollászkodtak, pottyantgattak. A hölgyek birkabőrrel leterített lócára ültek, a grófnő a maradék galuskával szemezett, Estilla szemtelen kakast hessegetett, Batykó kampóhoz kötve tűrte sorsát, az őrnagy hátrafont kézzel, idegesen járkált.
– Igyekezzen, Kalivoda! Nem akarok túl sok időt veszteni.
– Nem úgy van a’! Az ispánsági lakba kell mennem a passzusért. – Busa fejét Swappach füléhez közelítette. – Bürónkat ott rejtegetjük. Nem bízunk senkiben, még a holdvilágba’ se!
– Na, induljon máris! Encváj!
– Óvatosságnak kell lenni. Két napig a faluban dőzsölt fél bataljon osztrák kutya. Az utóvéd ma reggel ment ki. Elhajtottak harminc birkát, a botzenhajzlit felgyújtották.
– Jaj nekem! A botzenhajzli! – kiáltott a grófnő elkeseredve.
– Merre távoztak? Északnak? – érdeklődött az őrnagy.
– Sellye felől jöttek, Mácséd felé takarodtak. Néhány fiatal úrbéres utánuk ment, megcsipkedték őket.
– Úgy látszik, csakugyan csapatösszevonásra készülnek.
– Beszélik, csakhogy ütegeik nem mozognak.
– Okos megfigyelés – bólogatott az őrnagy. – Mire következtet?
– A sellyei hidat néhány napja erősen őrzik.
– Aha! Ott vontatják majd át az ütegeket.
– Szent igaz! – bődült Kalivoda, és égnek emelte hatalmas ökleit. – De csak akkor, ha áll a híd!
– Ön készül valamire, derék ember?
– Egyenlőség, szabadság, testvériség – mondta fojtott hangon Kalivoda. Megragadta Swappach karját, húzta magával a műhelybe. Koporsó nagyságú vasalt faládát nyitott fel. Hat kis puskaporos hordó, karikába tekert gyújtózsinór, néhány kézigránát és két osztrák szuronyos puska látszott benne.
– Éljen a haza! – szólt elérzékenyülve az őrnagy.

Amíg a kovács távol volt, Swappach felügyelete alatt Batykó megitatta a lovakat a műhelytől százlépésnyire lévő majorsági kútnál. Aki arra járt, bizony, megbámulta a rövid hajú, szíjas őrnagyot, ki bő szárú plúdert, hozzá smaragdzöld redengót viselt, s kötélre fogva vezette kövér kocsihajtóját.
– Illő, Suha, Kojta, Csőke! – kiáltotta a lovainak Batykó, amikor a favederből a vályúba zúdította a vizet, de az őrnagy mindjárt rámordult.
– Neveket ne emlegess, te ferde eszű!
A földes kis konyhában Karola grófnő türelme lassan elsorvadván, először óvatosan, egy-egy szemet halászott, végül mohón kanalazta Kalivoda maradékát. Estilla felfedezte, hogy a vindófnira állított vaslábasban még akad némi túrós galuska, így maga is nekilátott.
– Pórétel, megjárja. Káprázatos! – így Karola.
– Atyámra gondolok, ki él-hal a sült pörcért – érzékenyült el Estilla, s karcsú ujjaival szalonnakockát csípett fel az edényből. Csodálta aranybarnaságát, majd bekapta.
– Asztalunkra se pörc, se fokhagymás vurszt nem került, a knődelt Dorozsma gazdagon hintette nádmézzel. – A grófnő újabb kanál galuskát kebelezett be, majd aggódva fordult Estillához. – Orrolni fog az egyszemű, ha étkének hűlt helyét leli. Adna pörcöt, kedvesem? A tányér kiürült.
– A lábas is – sajnálkozott Estilla.
Kalivoda hamarosan visszatért, átadta az őrnagynak a hamisított passzust. Nem volt éppen jó kedve, az imént tudta meg, hogy féltestvérét, Zivuskát, ki a környékbeli szabadcsapat parancsnoka, lábon lőtték, midőn délelőtt megtámadták az osztrák utóvédet, ezért a hídrobbantásban nem tud segíteni. Swappach habozás nélkül felajánlotta, hogy a helyére áll, a robbantás amúgy sem civileknek való, oda katona kell!
– Gondoltam, hogy uraságod katona. Olyan a járása, meg srajbert vezet istrángon – szólt alázattal a kovács.
– Mi sose találkoztunk, Kalivoda, megértette? Az ember könnyen faágon lógva találja magát!
– Megértettem. Sose láttam önt. De ha robbantani elkísér, annak örülök. – Kitárta roppant karjait, mintha az őrnagyot ölelné. – Sötétedéskor indulunk.
Swappach ettől elbizonytalanodott. Úgy számolt, hogy a passzus birtokában estig elérnek Újvár környékére, de ha a robbantás miatt alkonyatig Galántán kell vesztegelnie, fél napot kótyavetyél. Ha viszont kettőzött őrség vigyázza a Vág hídját, napvilágnál lehetetlen észrevétlenül megközelíteni.
– Hányan őrzik a hidat?
– Zivuska tegnap fa tetejéről kémlelte őket. Hemzsegnek mindkét hídfőnél.
– Hemzsegés nincs! – bosszankodott Swappach. – Ilyet katona nem ismer. Létszámot jelentsen, jóember!
– Zivuska nem tud számolni, de vakmerő.
– A híd stratégiai fontosságú. Robbantunk! Hőkeblű hazafi másként nem határozhat! – jelentette ki az őrnagy.
Amint a grófnő és Estilla értesültek, hogy Galántán éjszakáznak, hozták máris a piperés útiládikájukat, s hajsütő vasat melegítettek a hevítőkemencében. A kovács az udvari diófa alatt részleteket olvasott fel az őrnagynak a Prjatel Ludu című néplapból – noha Swappach egy szót sem értett belőle –, amely Kalivoda szerint a magyar ügyet pártoló cikkeivel, haladó szellemével felsővidéki szláv rokonainkat a szabadság ügye mellé állította.
– Szóval és tettel magyarnak vallják most magukat, pénzt, újoncot küldenek zokszó nélkül. Vajon Kossuth Lajos tudja-e, hogy ez a hűség hadsereggel felér!
– Kossuth mindent tud – jelentette ki az őrnagy.
– És a császár? A cár? Ők semmit se tudnak? – dörögte a kovács.
– Dehogynem! A császár tolvaj, a cár az orgazdája. És fordítva!
– Ha találkozik vele, mondja meg Kossuthnak, hogy vigyázzon, mert ha győzni tud, új zsiványok állnak a régiek helyére, ők majd nem a császárnak lopnak, hanem maguknak! És ha összegyűlik elég pénzük, visszavásárolják maguknak azt a sok lelkiismeretet, ami a császár nyakán maradt. Akkor aztán megnézhetik a reformjaikat!
– Ön szemfényvesztő, Kalivoda! – csóválta a fejét az őrnagy. – Aligha lehet kovács ilyen felvilágosult fővel.
– Miért, egy kovács csak szamár lehet, kinek abrak béleli a koponyáját?
– A bolondját járatja, de nem haragszom – nevetett Swappach. – Tanult ember, minden szava elárulja! Hisz’ olvas is, folyékonyan!
– Beszélek is, ne feledje! És nézze csak, két lábon járok, akár az ember!
A délután nagy részét azzal múlatták, hogy sétát tettek a majorságban, megnézték a palántáskerteket, a gyümölcsöst. Swappach kötélen vezette Batykót, a grófnő és Estilla színes napernyő alatt andalogtak. Mire visszatértek a kovácsműhelybe, Kalivoda már a vacsorával fáradozott, friss juhtejből gancát készített. Lábasát a hevítőkemence szájánál parázsba állította, s amikor a tej forrni kezdett, silány haricskalisztet csorgatott bele, annyit, hogy kemény kásává tudja kavarni. Az asztal közepére vitte, körbeülték, hosszú nyelű fakanállal közös lábasból ettek.
– A népnek ilyen se jut – mondta csendesen Kalivoda. – De nem zúgolódik senki, mert katonáinknak kenyerük sincsen.
– Mit eszünk oly éhesen, elcsigázva? – érdeklődött Karola, kanalával a lábasban turkálva. – Csuszpájzra emlékeztet szerfelett.
– Ilyen se volt még az asztalán, igaz, grófnő? – vidult Swappach.
– Grófnő? – csodálkozott Karolára a kovács. – No lám, itt már megvalósult az egyenlőség!

Kalivoda még világosban sárga mént fogott a műhely mögött álló homokfutóba, s felpakolta a puskaporos hordókat. Mire elkészült, két embernek alig maradt hely a kétkerekű kocsin, a vászonzsákba takart puskák már fel se fértek. Swappach nyakába vette a látcsövet, övére csatolta a jurátuskardot, korcába dugta az egyik marokpisztolyt, a másikat Kalivodának adta. Indulás előtt Batykót székhez kötözte, s meghagyta, ha szökni próbál, lőjék le az asztalra készített Augustin-rendszerű gyutacsos puskával.
– Épségben térjen vissza, édes gazda! – aggódott Estilla, mire az őrnagy meghatottan ölelte át menyasszonyát.
– Gyöngyöcském, annak örüljön, hogy hí a haza! Ha dörögve felpiroslik az ég alja, tudni fogja, küldetésünk teljesült. Szorongassa etüijét, mosdatlan manója megvédi majd!
Taksony felé, délnek hagyták el Galántát, onnan tértek át a Sellyére vivő, kevésbé járt útra. Másfél mérföld megtétele után érték el Deákit, átrobogtak a falun, s miután nem merték kockáztatni, hogy Újvár közelsége miatt osztrák marsrutába fussanak, kenderföldeken átvágva a folyóig hatoltak. A város alatti kanyarulatban, a hídtól hatszáz méterre érték el a Vágot. Hálásak voltak a gyönge holdfénynek, orruknál tovább láttak. Kiszálltak a homokfutóból, s a lovat vezetve óvatosan haladtak felfelé a sűrű ártéri növényzetben, tocsogókon átgázolva, loncokat tépve, kidőlt rothadó fatörzseket elhengergetve. Túl a kanyarulaton pillantották meg a város alatt épült kőhidat. Swappach térdig a vízbe gázolt, hogy látcsövével akadálytalanul pásztázhassa mindazt, amit szabad szemmel is jól láttak, a tenger sok osztrák katonát, kik hangya módra nyüzsögtek a hídon s a hídfőknél, fáklyák százaitól megvilágítva.
– Kerüljünk még közelebb! – adta ki a parancsot az őrnagy.
A hídtól karnyújtásnyira elhagyott vízimalom sötétlett. Partra nyúló pallóján Swappach a malom fedélzetére sietett, hosszasan járatta látcsövét. Éppen megrakott furmányos szekerek sora döcögött át a hídon dragonyosok kíséretében. Tisztán hallatszott az osztrákok kiáltozása, vezényszavak, parancsok röppentek.
– Szegény Sellye! Nyüzsögnek benne a veszett kutyák! – szólt leverten Kalivoda, aki még hatalmasabbnak látszott a holdfényben.
– Szakramentumát! Alles ist hin! – Swappach megragadta a kovács vállát. – Nézze! Csupa fekete zubbony, fehér pantallér, ameddig a szem ellát! Ez Wohlgemuth dandárja!
– Ha megvirrad, fekete-sárgára borul az égbolt! – sóhajtott Kalivoda.
– Lehetetlen a híd alá jutni. Dereglyékről is őrzik.
– Könyörgök, hadd tegyek próbát!
– Megtiltom! Ne akarjon halott hős lenni!
– Addig éljek, míg honunk él! – szólt lelkesen Kalivoda.
– Ugyan, barátom! Küldetésünk megfeneklett. Jelszavakkal nem megyünk semmire – legyintett Swappach. Idegesen, tehetetlenül járkált, döngött alatta a malom vásott deszkapadlója. – Vajon tudja-e a magyar hadvezetés, hová tűnt Wohlgemuth, miután április 19-én súlyos vereséget kapott Nagysallónál? Klapka nem üldözte. Miért? Hiszen Bécsig kergethette volna! Nem is Bécsig. Még tovább! Indiáig! És most nesze neked, magyar haza, összeszedte magát, harcra kész, vajon mire készül?
Árny rebbent a víz felőli oldalon, a malomkeréknél, s nyikordult a padlódeszka. Egy pillanatra megmerevedtek, aztán Kalivoda előreszegezte felporzott marokpisztolyát, Swappach kardot rántott.
– Ki van ott? Lépjen elő!
– Ne lőjenek! Hideg százados vagyok – hallatszott a sötétből. Az árny mozdult, feléjük indult. Tömzsi formája, busa dinnyefeje kirajzolódott a holdfényben, s az őrnagy már ennyiből is látta, csakugyan Hideg százados az illető. – Ön itt, Swappach? Dezertírozott talán?
– Tréfás kedvű, igazán. – Az őrnagy kezet fogott Hideg századossal. – Kérdezem, miért csak most leplezte le magát?
– Kivártam, míg lehetett. Küldetésem titkos.
– Wohlgemuth mozgását fürkészi?
– Az ön cimborájával, Koronka századossal és Zomba őrnaggyal Görgey személyes parancsát teljesítjük, ennyit mondhatok. Zombát Nyitra alatt elfogták, agyonlőtték.
Swappach csak most látta, hogy Hideg százados csíkos nadrágot, valamint vigécekre jellemző gombos katufrékot visel, kezében tömött bőrtáskát szorongat.
– Ez a maskara? Mi végre?
– Pipereárus képében járom a vidéket.
– Ide süllyedt? Piperével házal?
– Az istenért, ne faggasson! – Kalivodára nézett, ki szótlanul tornyosult mellettük, továbbra is pisztolyát markolva. – És a borzas óriás?
– Az adjutánsom. Senki nem tud nála jobban robbantani.
A híd felől élénk kiáltozás hallatszott. Az őrnagy távcsövébe tekintett.
– Leroskadt társzekér torlaszolja útjukat – közölte kisvártatva.
– Hallottam, amit az imént Klapkáról mondott. Szikrányi igaza sincs. Kossuth bűne, hogy Nagysallónál az osztrákot futni hagytuk.
– Kossuthé? Mire alapozza? Tán ő vezette az ütközetet?
– Kossuth utasítására Görgey az első és harmadik hadtest élén Buda felé fordult, holott Klapkához óhajtott csatlakozni.
– Helyesen! Buda az ország szívverése! Ellenség ott nem tanyázhat!
– Ugyan! Baljós hiúság! – kiáltott indulatosan Hideg százados. – Az országot megtisztítottuk, kezünkön az összes bányaváros, és akkor Wohlgemuth dandárját elengedjük. Ez szándékos nemzetvesztés!
– Maga is hallja e szavakat, Kalivoda? Vagy engem gyötör delírium? – kiáltott fel Swappach megrendülten.
– Arcpirosítóval és hajpomádéval kutyagolok, hogy kitudjam, hányan vannak, mire készülnek. Csak mert Kossuth hagyta őket felocsúdni.
– Uraságod azt állítja, hogy Kossuth a nemzet ellensége? – kérdezte Swappach negédesen.
– Dehogy Kossuth! Ne így mondja! Kormányzó úr őexcellenciája!
– Fülemnek alig hiszek!
– Higgyen csak neki, őrnagy úr! A haza sorsa Görgey kezében nyert volna méltó helyet, nem egy szónokló kalandoréban, ki mindenhová hurcolja magával a koronát, hogy maholnap tulajdon fejére tegye. Éljen honfivérrel felkent senkiházi III. Lajos!
Villant a jurátusszablya, s Hideg százados átvágott nyakkal rogyott a malom deszkájára.
– A független Magyarország nevében – szólt higgadtan Swappach, akit meleg vérspricc terített be, de a kőbálvánnyá vált Kalivodára is bőven jutott belőle.
– Szép vágás, észre se vette. Legyen ünnep a halaknak! – mondta az ács. Katufrékjánál fogva felemelte a tetemet, és a Vág vizébe csobbantotta.
Hideg százados lelke tollatlan madárfiókára hasonlított, repülni is csak vergődve volt képes. Megijedt, ahogy testét megérintette a friss májusi este. Hirtelenében nem tudta, hol van, bele se gondolt, mi lesz vele, hamar kap új életet vagy sokára. Szánnivaló volt, ahogy védtelenül reszketett két törött deszka között a malom felső végén.

Részlet a szerző készülő,
Gyanús erények című regényéből