Két pogány közt

Ezerkilencszázharminckilenc szeptember 1-jén hajnali öt óra előtt a Gryf aknarakó hajó őrségben lévő légvédelmi géppuskása repülőzúgásra lett figyelmes. Amikor a kirajzolódó idegen gépek elérték a lengyel felségvíz légtérhatárát, a tengerész parancs nélkül tüzet nyitott rájuk. Tudta a kötelességét: megtámadott hazáját esküjéhez híven védenie kell. Németország hadüzenet nélkül támadott. Ha győz – így Hitler –, ezért senki se fogja felelősségre vonni…
A lengyelek számára élet-halál harc két nap múlva, amikor Anglia és Franciaország hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, világháborúvá változott. Mintha az akkor még sorszám nélküli „nagy” háború folytatódott volna váratlanul… A „nagy”, vagyis az első világháború, amelynek történelmi-lélektani, társadalmi, politikai sokkjából Európa két évtizeden át nem tudott magához térni. Ez a győzteseket és veszteseket egyaránt átható sokk kergekórossá tette a hagyományos demokráciát, amely két diktatórikus hatalom, társadalmi rend megszületésénél is asszisztált, öntudatlanul hozzájárulva így az új háború előkészítéséhez. Amely mégis váratlanul robbant ki.
Igen, váratlanul! Noha tudjuk, hogy Hitler Lengyelország lerohanásának tervét már 1939 áprilisában kidolgoztatta a Wehrmacht főparancsnokságával – augusztus 26-át tűzve ki a támadás napjául. Pedig nem volt felkészülve a háborúra. A Szudéta-vidék bekebelezését, majd Csehszlovákia felbomlasztását szinte szó nélkül tudomásul vették a nyugati hatalmak – „az európai béke megmentése érdekében” –, s ezzel a korszerű cseh hadiipart is a nácik kezére játszották. De Hitler még így sem mondhatta magát felkészültnek egy Lengyelország elleni háború megnyeréséhez. Ez csakis akkor volt lehetséges, ha Lengyelország szövetségeseit valami módon cselekvésképtelenné teszi. Azt tudta, hogy Franciaország felkészületlen támadó hadműveletre. Minden anyagi és propagandaeszközével a Maginot-vonal erődítményrendszer kiépítésére összpontosított, megfeledkezve arról, hogy a francia határ Belgium felől védtelen maradt. Angliának is még legalább egy-másfél évre lett volna szüksége, hogy magabiztosabban nézhessen a nagy erőpróba elé, de hadiflottájában és a tengerben jobban megbízhatott, mint a franciák a Maginot-vonalban. Az elképesztő méretű sztálini tisztogatás átmenetileg képtelenné tette nagyobb háború megvívására a Vörös Hadsereget, amelynek erejéből csak arra futotta, hogy a németekkel folytatott harcban kivérzett lengyel hadsereget hátba támadja.
A két totalitárius nagyhatalomnak áldozatul esett Lengyelország legfeljebb érzelmileg, lélektanilag készült fel a háborúra. Hadipotenciálja sokszorosan gyengébb volt a náci Németországénál, s a hadikiadásokra fordított két költségvetési hányad között ég és föld volt a különbség. A köztársasági elnöki posztra is aspiráló Edward Rydz-Smigly marsall, a lengyel hadsereg fővezére kezdeményezője volt ugyan egy haderőt modernizáló hatéves programnak, de ennek 1940-ben értek volna be az első gyümölcsei. Közadakozásból nem lehet haderőt korszerűsíteni. Elhibázottnak bizonyult az a stratégia is, amelynek szellemében a lengyelek a hadiflottát fejlesztették, s nem építettek ki erődvonalat az ország belsejében, például a Visztula és San folyók mentén, lerövidítve így a védhetetlenül hosszan kanyargó német–lengyel határt. A hazaszeretettel táplált teljesítőképesség harctéri csodákra képes, de csak egy ideig…
A két világháború közötti Németország térképrajzolata szimbolikájában is baljóslatú: mintha tátott szájú kígyófej készülne lenyelni Lengyelország nyugati és középső részét. Ráadásul az alsó állkapocs 1939 tavaszán meghosszabbodott Tiso páter Szlovákiájával, amely délről három gyalogoshadosztályt és egy könnyűhadosztályt vonultatott fel Hitler támogatására. A kétezer-hétszáz korszerű tankkal és ezerkilencszáz repülőgéppel rendelkező Wehrmacht egymillió-nyolcszázezer katonát tudott bevetni Lengyelország ellen, amely egymillió embert, nyolcszázhetven, többségében felderítésre alkalmas tankot és négyszáz repülőgépet számlált.
A lengyel hadvezetés tisztában volt azzal, hogy egymagában nincs esélye a győzelemre Németország ellen. Úgy vélte azonban, hogy három-négy hónapig az ország délnyugati térségében – a szövetséges Romániának, a jóindulatúan semlegesnek vélt Szovjetuniónak és a barátian semleges Magyarországnak vetve hátát – ellenállhat. Márpedig ennyi idő elég ahhoz, hogy nyugati szövetségesei eredményes támadást intézzenek Németország ellen, és akár Berlint is elérjék. A támadás azonban nem nyugatról indult meg, hanem kelet felől, és nem Németország, hanem Lengyelország ellen. A lengyel politikai elit 1939. augusztus utolsó hetéig azzal áltatta magát, hogy keleti szomszédjának jövőbeli magatartását – minden látszat ellenére – a kibékíthetetlen ideológiai, valamint a germánság és szlávság közötti történelmi ellentét határozza meg.
Ezerkilencszázharminckilenc első napjától az Angliába és Franciaországba vetett feltétlen bizalom és a Szovjetuniónak megelőlegezett bizalom határozta meg a lengyel politika első emberének, Józef Beck külügyminiszternek a lépéseit. Ez jellemezte magatartását akkor is, amikor 1939. január 5-én, hazatérőben Franciaországból, találkozott Hitlerrel, s a kancellár aziránt érdeklődött, beleegyezne-e Lengyelország abba, hogy Danzig szabad város a Harmadik Birodalom része legyen, s a korridoron át exterritoriális autópálya vezessen Kelet-Poroszországba, valamint számíthatna-e Lengyelország semlegességére, ha megtámadná Franciaországot. Hitler mindhárom kérdésére tagadó választ kapott, akárcsak a január 24-én Varsóba látogató Ribbentrop birodalmi külügyminiszter. Néhány nap múlva megváltozik Hitler és Sztálin egymás rendszerét ócsárló hangneme. A szidalmazást megértés, a megértést hellyel-közzel méltánylás váltja fel.
A lengyel történészek közül többen szemére vetik Becknek, miért nem húzta az időt tárgyalásokkal, homályos ígéretekkel. Beck az 1939. május 5-én a szejmben elmondott beszédébe foglaltakat tartotta politikai credójának: „Mi Lengyelországban nem ismerjük a mindenáron való béke fogalmát. Az emberek, népek, államok életében csak egyetlen felbecsülhetetlen dolog van. És ez a becsület.” Beck e népszerű kijelentése válasz volt Hitler április 28-i döntésére: felmondja a Lengyelországgal 1934-ben kötött megnemtámadási egyezményt.
A háború és béke kérdésében persze a döntés Németország és a Szovjetunió mellett Franciaország és Anglia kezében volt. A Szovjetunió mindhárom féllel tárgyalásokat folytatott. De míg augusztusban a nyugati szövetségesek alsóbb szintű küldöttséggel folytatták megbeszéléseiket, Hitler levélben kérte Sztálintól, hogy augusztus 23-án fontos ügyben fogadja személyes képviselőjét, Joachim von Ribbentropot. A fontos ügyről kiderült: a megkötendő német–szovjet megnemtámadási szerződés, amely valójában Lengyelország felosztásának, vagyis közös fegyveres birtokbavételének dokumentuma volt. Válaszként augusztus 25-én az angolok azonnal szövetségi szerződést kötöttek Lengyelországgal, arra számítva, hogy ezzel meghátrálásra kényszerítik Hitlert. Hitler azonban csak egy pillanatra hátrált meg. Miközben augusztus 27-én még levelet váltott a francia miniszterelnökkel, Édouard Daladier-vel, szeptember 1-jén hajnali 4 óra 45 percre tűzte ki a Lengyelország elleni támadás új időpontját. Nyugodtan vállalta annak kockázatát, hogy a Harmadik Birodalom Franciaország felől szinte teljesen védtelen maradt. Számítása bevált. Az angol és francia hadsereg lábhoz tett fegyverrel nézte végig a szeptember 17-én a Szovjetunió részéről is hátba támadott Lengyelország küzdelmét.