Kislány dömperrel

A homoszexualitás egyike a legtöbb vitát kiváltó témáknak. A kérdést övező médiaérdeklődés és a politikai nyilatkozatok hangjai gyakran a tudományos kutatás szférájába is beszűrődnek, kétségessé téve a biológusok, pszichológusok eredményeinek objektív értékelhetőségét. Mégis kísérletet teszünk a homoszexualitás okát, eredetét feltárni hivatott kutatások újabb eredményeinek összefoglalására, nem feledve, hogy a tudományos adatok sohasem adnak alapot egy jelenség erkölcsi megítéléséhez.

Ahogy minden más, hosszú időn keresztül gyakorolt magatartási forma, a homoszexualitás is egyfajta viselkedési stratégiának tekinthető. Valamely állat (és így az ember) viselkedését két dolog befolyásolhatja. Az egyik az egyed örökítőanyagában kódolt genetikai háttér, a másik pedig az őt érő környezeti hatások. A múltban a kutatók hosszasan vitáztak arról, hogy az ember esetében melyik hat erősebben. Sokan az ember erkölcsi felsőbbrendűségébe vetett hitük elleni támadásként értékelték azt a feltevést, hogy nekünk is vannak örökölt (genetikailag legalább részben meghatározott) magatartásformáink. Mára ez a klasszikus „nature-nurture” (természet-nevelés) vita nyugvópontra jutott. Ahogy lenni szokott, a megoldás valahol középen van.
Aki egy kicsit is konyít a genetikához, jól tudja, hogy a muslicánál bonyolultabb felépítésű állatoknál alig lehet olyan viselkedést találni, amelyet végletesen meghatároz pusztán egyetlen génváltozat (allél) megléte vagy hiánya. Minél komplexebb a viselkedés, annál több gén egyidejű hatása és a környezetből érkező impulzusok közreműködése szükséges a kialakulásához. Továbbá nem szabad elfelejtenünk azt az általános jelenséget, miszerint minél fejlettebb egy állat, annál nagyobb súllyal esnek latba viselkedésszabályozásában a tanult tényezők, és csökken az öröklött faktorok jelentősége. Emiatt a bulvársajtóban szinte havonta felbukkanó Megtalálták a meleggént! típusú szalagcímek egyszerűen értelmezhetetlenek.
Induljunk ki a homoszexualitás kialakulására ható, esetlegesen genetikailag rögzült faktorok és a hatásukra létrejövő anatómiai különbségek vizsgálatából. A genetikai kutatások klasszikus módszere az ikrek vizsgálata, amely jóval megelőzte a modern molekuláris biológiai teszteket. Az egypetéjű ikrek genetikai állománya (genomja) tökéletesen megegyezik, míg a kétpetéjű ikrek génjeinek – hasonlóan az eltérő időpontban született testvérekéihez – csak ötven százaléka közös, viszont a rájuk ható környezeti tényezők hasonlóak az egypetéjű ikreknél tapasztaltakhoz. Így, ha összehasonlítjuk az egy-, illetve kétpetéjű ikrek viselkedését (például szexuális orientációját), képet alkothatunk arról, hogy milyen mértékben befolyásolják a magatartást az öröklött tényezők. Számos ikervizsgálatot végeztek a homoszexualitás okainak kutatása közben. Kezdetben nagymértékű genetikai meghatározottságot mutattak ki ezek segítségével, tehát a homoszexuális alanyok egypetéjű ikerpárja is jó eséllyel homoszexuális volt. Számos kritika érte viszont e vizsgálatokat, mivel az alanyok önkéntesen vettek bennük részt, és ez csökkentette a felmérés reprezentativitását. A tudományos körökben jelenleg legelfogadottabb ikervizsgálat eredményeit tavaly közölték, s ebben Svédország szinte összes felnőtt ikerpárja (több mint 7600 ember) szerepelt. A kutatók úgy találták, hogy a szexuális viselkedést 18–39 százalékban a genetikai tényezők, 0–17 százalékban a közös környezeti hatások (család, közös barátok, ismerősök, iskola), de legnagyobb részben, 61–66 százalékban az úgynevezett egyéni környezeti hatások befolyásolták. Ezek között találjuk a gyermekkori traumákat, a szülői gondoskodást és a korai szexuális tapasztalatokat.
Az első molekuláris genetikai vizsgálat eredményei 1993-ban láttak napvilágot. Dean Hamer és munkatársai, az amerikai Nemzeti Egészségügyi Intézet (National Institute of Health) kutatói úgy találták, hogy a homoszexuális férfiak anyai ági rokonai között több a meleg, mint apai ági hozzátartozói körében. Ez a jelenség általában arra utal, hogy a vizsgált jellegre az anyai, X-kromoszómán lévő gén van hatással. Valóban, az X-kromoszóma egyik alléljének megléte és a homoszexualitás között összefüggést találtak. Az eredményt gyorsan felkapta a sajtó, a szerzők pedig az összes elképzelhető oldalról kaptak hideget-meleget.
A következő években többször ismételték meg Hamerék vizsgálatát (hiszen egy tudományos eredmény csak akkor fogadható el, ha a kísérlet azonos eredménnyel ismételhető meg), és a legtöbb ellenőrző kísérlet megerősítette az eredeti eredményeket. Egy összefoglaló elemzés pedig megállapította, hogy ez a kromoszómarégió valóban szerepet játszhat a homoszexualitás kialakulásában, viszont ez a gén önmagában nem magyarázza a viselkedés létrejöttét.
Az esetleges genetikai különbségek anatómiai és élettani különbségeket is okozhatnak. Minthogy a viselkedésszabályozás központja az agyban található, több vizsgálat is kereste az agy felépítése és a szexuális orientáció közötti összefüggéseket. A kilencvenes évek elején Simon LeVay, a kaliforniai egyetem neurológusa összehasonlította heteroszexuális és meleg férfiak hipotalamuszának egyes idegsejtcsoportjait (úgynevezett magvait), köztiagyuk azon részét, amely az állatokban a szexuális viselkedés irányításában játszik szerepet. Úgy találta, hogy az INAH3 jelű mag kétszer nagyobb a heteroszexuális férfiakban, mint a meleg alanyokban. E magcsoport hasonló méretűnek bizonyult a homoszexuális férfiakban és a heteroszexuális nőkben.


Nem ez az egyetlen neurológiai vizsgálat, amely hasonlóságot tárt föl a meleg férfiak és a heteroszexuális nők agya között. Egy tavalyi kísérletsorozatban Ivanka Savic a stockholmi Karolinska Intézetben agyi képalkotó eljárásokkal, mágnesesrezonancia-vizsgálattal (MRI) és pozitronemissziós tomográffal (PET) vizsgálta az eltérő szexuális orientációjú alanyok agyát. Azt találta, hogy a heteroszexuális nők és a homoszexuális férfiak, illetve a heteroszexuális férfiak és a leszbikus nők agya hasonlított igazán egymásra (az előbbieké inkább szimmetrikus volt, az utóbbiak agyában a jobb félteke kissé nagyobb volt, mint a bal). Hasonló különbségeket találtak, amikor az agy „huzagolását”, tehát az egyes agyterületek közötti kapcsolatokat térképezték föl. A heteroszexuális nők és a meleg férfiak agyának érzelmekért felelős mandulamagja (amigdalája) inkább a félelmet és a szorongást kiváltó agyterületekkel áll kapcsolatban, míg a leszbikus nők és a heteroszexuális férfiak amigdalája a veszélyhelyzet elkerülését célzó akciókat kialakító területek felé küld információkat. Ezek a kapcsolatok kis eséllyel alakíthatók tanulással, valószínűbb a genetikai meghatározottságuk.


A genetikai háttér után most vizsgáljuk meg a lehetséges környezeti, tanult tényezőket.
Daryl Bem, az amerikai Cornell Egyetem szociálpszichológusa szerint az átlagostól eltérő gyermekkori nemi szerep lehet a felnőttkori homoszexuális orientáció legmegbízhatóbb előképe. Azok a gyerekek, akik gyakran végeznek a másik nemre jellemző tevékenységeket (például babázik egy fiú, dömperrel játszik egy lány), esetleg a saját nemük tagjai iránt kezdenek később „másként” érezni (ami az ellenkező nemű emberekkel szemben lenne normális), ez bizonyos esetekben szexuális vágyhoz vezethet a saját nemű társaik felé. Egyes kutatók úgy vélik, hogy bár e gyermekkori „nemi nonkonformitásnak” genetikai, hormonális háttere is lehet, a szülői gondoskodás és más külső tényezők is hathatnak rá. Azok a fiúk, akiknek lány ikertestvérük van, kétszer gyakrabban vonzódnak a saját nemükhöz, mint akiknek nincs. Ennek hátterében az állhat, hogy az azonos korú, eltérő nemű gyerekeket gyakran hasonlóképpen (tehát kevésbé igazodva a nemükhöz) gondozzák a szüleik, a gyermekkori, illetve a kora serdülőkori „uniszex” nevelés pedig hatással lehet a homoszexuális orientáció kialakulására.
A szülő-gyermek kapcsolat más módon is befolyásolhatja a nemi orientációt. A meleg férfiak gyakrabban számolnak be kevéssé odaadó, inkább elutasító apáról, mint a heteroszexuálisok, és a melegek szorosabb kapcsolatot ápoltak gyermekkorukban az anyjukkal. E vizsgálatoknál azonban sok kutató vitatja az ok-okozati viszony irányát, tehát elképzelhető, hogy a meleg férfiak kapcsolata azért mondható rossznak az apjukkal, mert már korán jelentkeztek náluk a homoszexualitásra jellemző viselkedésjegyek. A legtöbb szakember szerint mindkét lehetőség elképzelhető, akár együttesen is.
Hasonló eredményre jutott a tajvani hadsereg 275 katonáján végzett vizsgálat 2007-ben. A szerzők szerint a homoszexualitás szempontjából az apai védelmezés és az anyai gondoskodás voltak a legfőbb hatótényezők. Dániában, ahol az azonos nemű párok házasságot köthetnek, 2006-ban megvizsgálták nagyszámú hetero- és a homoszexuális házaspár szülői hátterét. A férfiak nagyobb esélylyel kötöttek homoszexuális házasságot, ha anyjuk idősebb volt, szüleik elváltak, apa nélkül nőttek föl, vagy ha ők voltak a legfiatalabb gyerekek a családban.
Számos vizsgálat megerősítette ezt a furcsa öszszefüggést a születési sorrend és a homoszexualitás kialakulásának esélye között. A statisztikák azt mutatják, hogy minden egyes idősebb fivér huszonnyolc–negyvennyolc százalékkal növeli annak esélyét, hogy a fiatalabb fiútestvér meleg lesz. Egyes szerzők ezt a jelenséget a születés előtt a magzatot ért hormonális hatásoknak tulajdonítják, más kutatók viszont szociális hatásokat gyanítanak a háttérben.


Talán a legmeglepőbb felismerés az, hogy a lakhely is szerepet játszhat a homoszexualitás megjelenésében. A kilencvenes években végzett egyik amerikai felmérés kimutatta, hogy azok, akik tizennégy éves korukban városban laknak, nagyobb esélylyel lesznek homoszexuálisok, mint azok, akik falun töltötték tinédzseréveiket. Az összefüggés a férfiaknál erősebbnek bizonyult, mint a nőknél. A már említett, Dániában házasságot kötött emberek szociális hátterét kutató vizsgálat megerősíti ezt a jelenséget. A fővárosban lakó dánok közül többen kötöttek homoszexuális és kevesebben heteroszexuális házasságot, mint a falun élők közül. A lakhely hatásáról a legtöbben úgy vélik, hogy a városi környezet nagyobb teret enged a homoszexuális személyiségjegyek kialakulásának vagy megnyilvánulásának.
Az Amerikai Pszichológiai Társaság 2007-ben kiadott állásfoglalása szerint „nincs konszenzus a kutatók között abban, hogy mi okozza a különféle szexuális orientációk kialakulását. […] Nem áll rendelkezésre olyan bizonyíték, amelynek alapján a kutatók kijelenthetnék, hogy egy bizonyos tényező miatt alakul ki a szexuális orientáció. Sokan úgy gondolják, hogy a genetikai háttér és a környezeti hatások is szerepet játszanak benne, a legtöbb ember pedig nem érzékeli azt, hogy szexuális orientációja választáson alapulna.”