Köznapló

Szeptember 11., péntek
Előző este Csontváry írásait olvastam, és reggel kedvem támadt látni a képeit. Vonatra ültem, irány a Nyugati. Azt hittem, csak a Margit hídon lesz nehéz átvergődni, de nem. Bármerre indultam a Várban az Eskü tér felől, mindig elém állt egy figura: hová-hová; merre megy, kérem; arra nincs átjárás, uram. Kiderült, a borfesztivál elfoglalta a művészet és a kultúra hadállásait, és akinek nem voltak papírjai, igazolványai, mehetett haza.
Nehéz volt bevergődni a nemzeti galéria épületébe, és ha nem találom ott Ganczaugh Miklóst, a festőt, aki ismeri az épület labirintusait, bajba kerülök. Titkos folyosókon át vezetett egy legális térbe, ahol mérsékelt fényviszonyok mellett megpillanthattam Lotaringiai Károlyt és a többi jeles hadfit Benczúr óriásvásznán, a Budavár visszavételén, pár lépcsőt leküzdve pedig ott volt a három Csontváry-kép – végre. Csönd, béke, jobbat el sem lehet képzelni.
Jól is érzi az ember magát addig, míg eszébe nem jut, valahol itt van az Önarckép is, és jó volna látni. Az első emeleti részben találni, de az zárva. Semmi baj, vannak itt ügyeletesek, ha kérem, nyissák ki a merő véletlenségből sötétben hagyott részt, ki fogják nyitni.
De nem. Nem lehet, mondja az egyik, s valamiért elharapja a mondatot. Az elharapott mondat kíváncsivá tesz. Aztán miért nem lehet? Mert nincs elég teremőr… Volna jelentkező, de nem veszik fel őket: spórolnak. De hisz akkor jobb volna az egészet becsukni, akkor lenne csak látványos a megtakarítás, mondom.
Erre nem érkezik válasz, és pár lépéssel odébb végre megtudom, hogy is megy ez. Egyik napon az egyik terem, másik napon a másik tart zárva. Mintha a Louvre szerdán „adná” a Mona Lisát, csütörtökön nem. Ha szerencsés látogató vagy, látod, ha peches, akkor majd legközelebb. Gratulálok, Hiller úr!

Szeptember 14., hétfő
Nevezetes lábbeli Puskás futballcipője, ahogy Peléé és Beckenbaueré is az, de melyiket öntötték bronzba tízszeresére nagyítva, és állították kőalapzatra szoborként?
Ne törjék a fejüket: egyiket sem.
Ez a dicsőség mostantól egy iraki férfié, mert bizony férfimunka volt, előbb a jobblábassal, aztán a másikkal pontosan W. Bush fejére célozni. Ha nem húzza félre, eltalálja a világhíressé vált sajtótájékoztatón.
Most, hogy elkészült a szobor, a riporter pedig megkapja a katari főemír ajándékát, egy pompás sportkocsit, és ünnepel az arab világ, hogy a férfit szabadon engedik, az exelnök okkal érezheti: szimbolikusan eltalálták. Ahogy a líbiai géprobbantó tripoli fogadtatása is odanyomott egyet Nagy-Britanniának. És Németország is várhatja a pofont, amiért külszolgálatos pilótái bombákat szórtak afgán civilek közé, amikor azok egy lerobbant tartálykocsiból vödörrel benzint akartak csapolni. Csaknem száz halott, a németek „védelmi” minisztere mégis azt közölte Berlinben, hogy helyesen jártak el.
Ez így nem megy. Demokráciáról papolni otthon, és a legállatibb módon megszállni, kifosztani és életképtelenné tenni országokat messze távol.

Szeptember 15., kedd
Némiképp érdekelt vagyok abban a históriában, amelyet Nagy József tett közzé a tegnapi Népszabadságban, és ma Megyesi Gusztáv fejelt meg vezércikkel. Gyerekkoromban közel laktunk a Goldberger-gyárhoz, és a Duna-parti pályán sokat kiáltoztam a vasárnapi mecscseken, hogy: „Hajrá, Goldberger, hajrá, Goli!” Ennél is fontosabb volt a látvány, mely a síneken túl, a gyár nyitott ablakain át kínálta magát. Negyedóráig is elácsorogtam ott, néztem, hogyan fut át a forgó gépeken a sokféle szövet. A gyönyörű színek, a megkapó minták elfelejtették a mocskos mindennapokat, úgy éreztem, hogy amit látok, álomvilág.
Egy ideig azt hittem, a Goldberger éppolyan üzemnév, mint a Tungsram vagy az Ikarus, de egyszer apám elmondta, a gyár gazdája zsidó ember volt, negyvennégyig Horthyval együtt bridzsezett, és vagyona fejében az SS vitte ki népes családját repülőn Portugáliába.
De engem akkor a foci érdekelt, úgyhogy a kiáltozásaimból nem lóghatott ki se világnézeti, se faji gatyapertli. Pedig a hatalom erősen lógatta. Pár éve volt csak, hogy ilyen alapon szétszedték a Ferencvárost. Áthelyezték Hennit, Budait, Kocsist, Deákot, Czibort, és elvették a klub színeit is, így lett a zöld-fehér Fradiból piros-fehér mezes, ösztövér Kinizsi.
Sok oka van hát, hogy nem szeretem, ha valaki a régi ártatlanságomat mai érvekkel próbálja kikezdeni, mint teszi Nagy úr fölöttébb slampos cikkében. Arról ír, hogy egy női kézilabdacsapat, mely Goldberger SE-ként játszott korábban, mostantól Hunnia KSK néven szerepel az első osztályban.
Nagy úrnak nem tetszik az átkeresztelés.
Nekem se szokott tetszeni, akár utcáról van szó, akár színházról vagy városnévről, annyi különbséggel, hogy én utálom a hisztériát. Ha viszont kedvelném, igyekeznék épeszű indokokkal igazolni téziseimet.
Nagy úrnak más a módszere. Belopózik a női öltözőbe, és közli velünk, hogy: „A Hunniának két szerelése van. Az egyik fekete, mint a gárda egyenruhája, a másik piros-fehér csíkos, máshogy nézve: árpádsávos.”
Az az érzésem, hogy Nagy úr súlyos „máshogy nézésben” szenved, és ideje a tudomására hozni, hogy mióta világ a világ, az új-zélandi sportolók fekete szerelésben vesznek részt a versenyeken, ahogy fekete a papok reverendája is. És nem árt tudnia, hogy az özvegyasszonyokat se nézik fasisztának csak azért, mert feketében járnak. A piros-fehérrel hasonló a helyzet – nem óhajtom példákkal a szerző urat nevetségessé tenni, tett ő ezért az írásában eleget és igen serényen.
Ezért lepett meg, hogy Megyesi Gusztáv mögé állt, s a butaságok sorát vezércikk magasába emelte, amit persze értek, hisz a dolog pompás lehetőségeket kínál olyan megfogalmazásokra, mint az, hogy „ha valaki utálja a zsidókat”, és így tovább, és így tovább – a publicisztika világa, akár az alaszkai aranymezők, kincsekkel kecsegtet, ha nem is mindig adja meg őket.
Hagynám is az egészet, ám van a cikkben egy kérdés, amelyre Megyesi rangján aluli választ ad. Vagy ha úgy tetszik, a levegőben hagyja azt. A kérdés: mit szólna Goldberger bácsi mindehhez? A hang kedélyes, már-már családias, a szerző úgy tesz, mintha gyakori vendég lett volna a Goldbergerek asztalánál. De mert nem volt az, nincs olyan helyzetben, hogy úgy feleljen, ahogy felel. Hogy „a bácsi” az ötvenes szókincsűeket öt perc alatt megvenné, és visszaállítaná a nevét.
Nem, Guszti. Goldberger nem vásárolt selejtet, azt meg, hogy egy ráfizetéses diktatúrához bármilyen formában a nevét adja, kizártnak tartom. A Goldbergerek okos kapitalisták voltak, átlátszó publicisztikai célokra már csak ezért sem korrekt fölhasználni a nevüket. Ez a vezércikkhang egyébként is ijedelmet kelthet bizonyos körökben. Kikre gondolok?
Krúdyt idézem. Ő írta a költő Kiss Józsefről, akinek nagyapja a litvániai pogromok elől menekült Magyarországra, s aki Ady példaképe volt, hogy „nyilván nem zsidó, mert ha az lenne, akkor nem lenne antiszemitizmus”. El lehet gondolkodni.

Szeptember 16., szerda
Láttam egy vak lányt a pályaudvaron.
A modern kor felfokozott tempójának a pályaudvar a kiállítási csarnoka, s aligha véletlen, hogy a vasútnak oly sok festő áldozott képpel: Turner és Monet, Cézanne és Delvaux, Egry és Derkovits – mintha megbabonázta volna őket a tempó.
A lány aligha hódol ennek a tempónak. Mozdulatlanul áll a jövő-menő bolondéria közepén. Találgatom, vár-e valakit, vagy ő is utazik, netán eltévedt, és nem találja a menekülés útját.
Az utóbbi aligha igaz, hiszen mosolyog.
Olvastam egyszer, hogy butaság a vakokat sajnálni, többségük boldog, jó kedélyű ember. S az írásban az is benne volt, hogy némelyik vak nem is kívánkozik a látók közé: elborzasztja őket a fényeskedő világ sötétje. Az ő napjuk a lélek zugait világítja meg. Rejtett, távoli sarkokat, melyek létezéséről a legtöbb „szemesnek” fogalma sincs.
Áll a vak lány, és mosolyog.
Egy pillanatra megkísért, hogy odamegyek, és megkérdezem, tudok-e segíteni, de valami visszatart. Nyilván a mosolya. Ha próbálom viszonozni, az enyém kínos lesz, kényszeredett, mert nem látja, ha meg nem látja, minek mosolyogni? Persze ez butaság. Az ember nem azért mosolyog, hogy viszonozzák. Ezt az üzleti világ ültette bele a holnaptalanok tudatába. Inkább attól félek, az ő szavai természetesek lesznek, az enyéimet meg átszőné a sajnálat, úgyhogy inkább nem.
Senki nem figyel rá. Az indulásjelző táblát lesik, a jegykiadó automatákba nyomkodják a pénzt. Néhányan a padokon, a kőből öntött virágosládákon gubbasztanak, az egyik sört nyakal dobozból, cimborája egy rossz rimát markolász, a fejek fölött átsüvít egy éles női hang: Pista!
Jobb is, ha a lány ebből mit se lát. Tizenhat lehet, sovány, melle, feneke alig, ám az arcán szétömlik valami fény, amely minket nem érint meg, vagy ha mégis, rögtön visszatántorodik. Mert mit kezdene az olyanokkal, akik reggelente a tükörben próbálják kívánt formára beállítani az arcukat. Az alapozó, a szempillák hadrendbe állítása és a borotválkozás úgyanis csak másodlagos kikészítés. Az első, a fontosabb, amiről nemigen mond le senki: mit mutat az arcom mások szemében?
És kora reggel mindenütt kezdődik a pofavágás, a vonások beigazítása, fegyelmezése, szelídítése, szigorítása, kinek melyik kifizetődőbb.
Mit tud erről ez a lány? Remélem, keveset. Boldog lehet, hogy nem látja a riasztó álarcosbált.
Szép eső után a szivárvány, szép a Tádzs Mahal, a kolostorok kőkertjei Japánban, és a fjordok Norvégiában, a legszebb mégis a tiszta emberi arc.
Ugyan meddig őrizheti ilyennek az övét ez a lány?