Köznapló

Augusztus 27., csütörtök
Folyton megmásítják a dolgokat. Filmet mutat a köztévé Főtér sorozata Bábolnáról és Kisbérről. A két település lovairól ismert. Nemzetközileg számon tartott, rangos ménesek sorsa fordult itt és ott hol jóra, hol rosszra. Mit látunk ebből? Semmit.
A film készítői úgy tettek, mintha ’61-ben nem szűnt volna meg a kisbéri lótenyésztés maradéka. Hallgattak arról, hogy a fedett lovardából lakatosüzem lett; és persze kihagyták a Kádár-korszak egyik legparádésabb történetet is. A hatvanas évek elején Burgert Róbert, a bábolnai igazgató egy sunyi éjszakán autóra rakatta az egykori miniszterelnök, báró Wenckheim Béla szobrát Kisbéren. Átvitette Bábolnára, és irodája elé állíttatta. Még Kádárhoz is eljutott a híre, hogy egy kb-tag ellopatta egy báró szobrát. Üzent, hogy azonnal vigye vissza.
De nem csak ő lopott Kisbérről.
Az amerikai hadsereg tisztjei ötszáz lovat vittek el Bajorországból, ahová a ménes vezetői ’44 decemberében menekítették őket az oroszok elől. Háborús jóvátétel, mondták a győztesek, és vitték őket Amerikába, tiszta vérű kisbérit már csak ott tenyésztenek. Esett róla egyetlen szó a hatvanperces filmben? Nem.
Rendben, a szerkesztők elhatározták, minden rosszat mellőznek. De miért titkolják a jót?
Szánhattak volna két mondatot arra, hogy a párizsi világkiállításon 1878-ban mekkora sikert arattak a magyar lovak. Főleg a kisbériek. A franciák, megmámorosodva szépségüktől, kétszer akkora aranyérmet verettek nekik, mint a többi győztesnek, a ménes vezetője, Kozma Ferenc pedig megkapta a becsületrend tisztikeresztjét.
Ifjabb Vastagh Györgyé a másik példa.
A művész állami megrendelésre elkészítette a száz legszebb magyar mén szobrát, be is mutatták őket az 1900-as világkiállításon. Két aranyéremre érdemesítették, de ne ezzel törődjünk! Tegyük fel inkább a kérdést, van-e ma Magyarországon száz megmintázni érdemes mén! A válasz rövid: nincsen. Ezután kérdezzük meg azt, van-e Németországban! Igen. Van. Eszerint valaminek száz év alatt történnie kellett.
Történt is.
Vastagh György idejében lótenyésztésünk a németeké előtt járt. Egyedül Anglia előzte meg Európában. Ma Románia is előttünk van. 1900-ban a British Museum tehát nem ok nélkül vásárolta meg a magyar államtól a százdarabos szoborkollekciót. Ma ki tudunk állítani hasonló anyagot, ami után kapkodnak a kontinens legjobbjai? Még kolbászból se, hát még tenyészménekből. Így intézték Moszkva ügynökei. (Talán az újszülöttek még nem hallottak róla, nekik írom: Kun Béláék jó előre jelezték, mi várható. Fölszántották a lóversenyteret, és káposztát ültettek bele.)
Mi következik a fentiekből? Csak annyi, hogy a köztévé műsorkészítői becsapják azokat, akiknek a pénzéből élnek. Több műsorukat próbáltam végignézni az elmúlt hetekben. Olyanok voltak, mint az átmeneti kabátok a bizományiban. Kopottak, unalmasak, szürkék. Ráadásul bennük volt korábbi gazdáik szaga…

Augusztus 28., péntek
Vannak napok, amikor minden muzsika. Dalos napnak mondom őket, ilyenkor a kanál csörgése is zene a fülemnek. Hogy honnan a léleknek ez a sugaras állapota, nem tudom, csak azt, hogy az emberen nagyot emel, és mintha belépőt adna egy másik szférába.
Ilyenkor muszáj zenét hallgatni.
Elő is vettem délelőtt Szabados György legutóbbi CD-jét, a Harangokat, és – akár a varázsszemet a régi rádiókon – legélesebb vételre állítottam a lelkemet.
Én úgy vagyok a zenével, hogy várom, kapjon fel és vigyen. Mindegy, hová, csak emeljen a magasba, és mutassa meg a mindenségből azt, amit nem ismerek, amit rég láttam vagy már elfelejtettem.
Szabados zongorajátéka fölemelt.
Az improvizációit indító dallam Bartókot idézte, a táj az Alföldet, a magasban pedig ott éreztem a végtelen eget. Hogyan is írta Weöres Sándor? „Egyetlen ismeret van: a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” Szabados hat darabja a fölött lebegtetett, amit a zenész Boldogasszony földjének nevez. Égi magasságban voltam, mégis tisztán láttam mindent odalenn.
Lehet, hogy darabjai másoknak dombosabbak, hegyesebbek – a jó zene határtalanságának titka, hogy mindenkiben másféle emléket, érzést és vágyat ébreszt. Szabados zongorája engem hazavitt. Hálás voltam érte.
Jött a dél, valóságos harang szólt Visegrád felől, s mire az angelus hangját is áthozta a Duna, már úton voltam Vác felé.
Legszebb ingemet vettem fel, hogy megadjam a módját a bizánci kórus koncertjének. Össze nem téveszthető hangzás az övék. Amikor hallja az ember, rögtön mögéjük képzeli az ortodox templomok dús ikonosztázát, a férfias szertartást és a méltóságos basszus hangokat – a Szent Efrém férfikar ebből mindent magával hozott, talán többet is.
Én már jó ideje gyanakodva figyelem a kultúrának azt a ragályos fajtáját, amelyet üzletszerű kéjelgéssel terjesztenek a csaló szatócsok. Nagyipar ez már. A fesztiválok egymás sarkát tapossák, a sikert egyedül a bevétel jelenti, és egyre kevesebb az intimitás.
Ebből a sorból erősen kilóg ez a kórus. Névadójuk okán is. Szír diakónus a IV. században, ő írta a keleti kereszténység talán legszebb himnuszait. Egyszer elmentek hozzá Niszibisz város elöljárói, legyen a püspökük. Hogy ne okozzon fájdalmat a visszautasítással, bolondnak tettette magát.
A Szent Efrém férfikar – boldogan mondom – intim hangversenyt adott. Az emberi hanggal való előkelő bánás tette azzá műsorukat.
Elárulom, ortodox zene dolgában én finnyás vagyok. Fülemet remek bakelitlemezeim kényeztetik, némelyiken Boris Christoff szólója zeng – attól tatottam, ha őket tekintem mércének, finnyogok majd.
Nem finnyogtam. A templom görög, szláv, román és magyar dallamokkal megtöltött tere azt éreztette, hogy Isten a közelben van, amit hall, abban kedve telik, és időnként mosolyog.
Sötétben autóztam haza. Jó volt? – kérdezte a feleségem. Nagyszerű. Nem a koncertre értettem. A napra, hogy teljes lehetett. Nagy ajándék az ilyen.

Augusztus 30., vasárnap
Tizenhárom ország követsége vette védelmébe a homoszexuálisokat, a leszbikusokat és több más – számomra nem mindig azonosítható – csoportot, amely szombaton vonulást tervez. Csatlakozott hozzájuk egy Oscar-díjas amerikai színésznő, valamint a kanadai parlament néhány képviselője.
Nem szerencsések az ilyen üzenetek.
Nem szerencsések, mert mire gondolnak a többségiek, amikor olvassák? Hogy azoknak ez a legfontosabb. Az egyetlen igazi „ügy”. Nem a szlovák nyelvtörvény, amiért az ősök sírkövein a magyar neveket át kell vésetni tótra; nem a terjedő szegénység, ami lassan eléri a középosztályt; nem a cigányok munkanélkülisége, ami egyre több bajt hoz az országra. Ezek hidegen hagyják az üzengetőket. Ha viszont nem érdekli őket, a többség szerint ebbe se kotyogjanak bele! Jogosan mondják? Jogosan.
A hatóságok és az Oscar-díjas csillagok mintha szándékosan tennék ki az eltérő szexualitásúakat ellenérzéseknek. Azt hiszik, ez az egyetlen jó módja az elfogadtatásnak? Hergelni és mindenáron ráoktrojálni őket a többségre?
És szóljunk róluk is… Miért hagyják politikai játékszerré tenni magukat? (Azt hiszik, boldogok lesznek az Andrássy útiak, akik a vonulás napján nem tudnak a környékükön szabadon járni-kelni?)
Észre kéne venni már, mi végre dúl ez a hidegháború?
A filmipar kezdte, a pornóipar folytatta s a reklámipar tette tökéletessé azt a hadjáratot, amely próbálta belénk sulykolni, hogy az emberi élet fő célja a boldogság, és boldognak lenni azt jelenti, hogy kefélünk nyakló nélkül. Aki nem ezt vallja, és nem úgy él, ahogy a cégek érdekei diktálják, felét se éri azoknak, akik követik őket, és hallgatnak rájuk.
Ott tartunk, hogy az emberi agynak, mely a világosságot szereti, hovatovább osztoznia kell a nemiség sötétben rejtőzködő szerveivel. És miért? Mert az utóbbiak több profitot ígérnek. Ez a képtelenség mára lett teljes és elborzasztó.
A „szexuális forradalom” pőrére vetkőztetett mindent és mindenkit, s ha a jelszó az lett: „Ne háborúzz, inkább szeretkezz!”, a homoszexuálisok okkal kérdezik, nekik miért kéne ebből kimaradniuk? Ezért aztán vonulnak, az ellentábor pedig hajigálja a rántottánakvalót. Azokra kéne hajigálniuk, akik ide juttatták a kereszténynek mondott világot! Ők tették gyöngévé a közeledő „barbárokkal” szemben, akik már itt dörömbölnek a kapunk előtt, és be fogják törni, ahogy Perzsiáét betörték a makedónok, Rómáét a gótok, és ahogy Párizsban is övék már a külváros.
A kapukon beözönlők szaporodni fognak majd, és dörzsölik a tenyerüket, amikor „melegfelvonulásokról” kapnak hírt.
Erről persze kuss van. S a csend oka a pénz. A szexipar rövidülne meg, ha kiderülne, hogy a homoszexuálisok profitszerző tényezők. Miért nem veszik észre? Mert másra bátorítják őket a liberális politikusok. Az ő puskaporuk az anarchia. Nálunk mindez jól megtrágyázott talajban virágzik: a tudatlanság humuszában.
Most pedig valami más, bár van köze az előzőkhöz.
Elkezdték a dobot verni, nyilatkozatot is írtak, mily felháborító az atlasz, amelyet a középiskolások most kapnak kézbe. Most? De hiszen öt éve használják. Akkor mi a baj vele? Állítólag nem szerepel a térképeken a holokauszt meg a cigányüldözés.
Nos, nézzük előbb a kifogást! Az ügyhöz szakértőként szólok – geodéta voltam. Talán sikerül megnyugtatnom az aláíró hölgyeket, közülük is a könnyen felizguló Ungár Klárát és azon urakat, akik közül főleg Köves Slomó rabbi háborog: „Bennünket különösen aggaszt, hogy a zsidóság és a holokauszt témájában az atlasz, eufemizmussal szólva, szűkszavú.” Azt hiszem, Köves úr, önöket valaki becsapta, és gyanútlanságukat más célra szeretné használni. Ön a rabbiképzőben nem tanult térképészetet, kérem, higgye el, amit említ, térképen nem szokták ábrázolni. (Kétség esetén üsse fel a nagylexikon 17. kötetét a 354. oldalon!)
Egyébként is másról van szó. Üzletről. Zsíros és szaftos üzletről.
A térkép a Cartographia Tankönyvkiadó Kft. produkciója, s híreim szerint a jövőben egy másik tankönyvkiadó szeretné nyomni. (Az atlasz igen jó pénz.) Nem akarok nevet mondani, de az őszi haraszt zörög. Az szeretné megkaparintani, akinek felső körökben módot adtak pár éve arra, hogy kiharapjon egy jókora részt az üzletágból. Úgy látszik, kevesli.
Kérem, Köves úr, legyenek óvatosak, és nyitott szemmel járjanak! Az üzlet hálóiba mindig az ártatlanok akadnak bele.