José Manuel Barroso, az Európai Bizottság volt és valószínűleg leendő elnöke csütörtökre virradóra egy negyvenoldalas dolgozattal lepte meg az európai képviselőket. A Politikai útmutató a következő bizottság számára címet viselő dokumentum, amely a szerző az unió jövőjéről alkotott elképzeléseit körvonalazza, mindenekelőtt abból a célból készült, hogy a szerző európai parlamenti újraválasztását elősegítse. Mivel a néppárti frakció eleve támogatja őt, az anyag jelentős mértékben a vele kritikus hangot megütő szocialistáknak, liberálisoknak és zöldeknek szól. A szocialistákat a szociális piacgazdaság hangoztatásával kívánja meglágyítani, a liberálisoknak megfogadja, hogy ezentúl jobban odafigyel a pénzügyi folyamatokra, a zöldeknek azt ígéri, hogy a génmódosított gabona használatának kérdésében a tagállamok maguk dönthetnek. A dolgozat első fejezete az Európa, amelyben hiszek címet viseli, és itt a szerző felsorolja mindazokat a közhelyeket, amelyeket a hasonló uniós dokumentumok is tartalmaznak. Megállapítja például, hogy a világ fordulóponthoz érkezett, és hogy mai cselekvéseink generációkra meghatározzák az európai társadalmi modell életképességét. Olyan Európát akar, amely a lehetőségek nyújtását, a felelősségvállalást és a szolidaritást a szociális piacgazdaság szívügyévé teszi. Nyitott, versenyképes és virágzó uniót képzel el, amely a belső piac által nyújtott összes adottságot kihasználja.
Mindezt elősegítendő 2020-ig meg akarja újítani a 2000-ben elfogadott Lisszaboni stratégiát. Mint ismeretes, ezt a stratégiát az Európai Tanács 2000-ben Lisszabonban fogadta el, amikor is azt a célt tűzte ki, hogy 2010-re az Európai Uniónak „a világ legversenyképesebb, leggyorsabban növekvő, tudásalapú gazdaságává kell válnia, amely képes arra, hogy fenntartható gazdasági növekedés mellett jobb munkahelyeket és nagyobb szociális kohéziót biztosítson”.
Ezt a magyar szemlélődőt leginkább a Rákosi–Gerő-féle ötéves tervre („felső határ a csillagos ég”) emlékeztető „stratégiát” e rovat hasábjain először 2003. augusztus 30-án kritizáltuk, rámutatva, hogy a tetszetős, ám kissé homályos megfogalmazások mögött lényegében a jóléti állam felszámolása húzódik meg. Azóta hat év telt el, és Barroso dolgozata megerősíti, hogy a helyzetet alapvetően nem láttuk rosszul. 2010-től ugyanis már csak néhány hónap választ el, és az unió nemhogy a világ leggyorsabban fejlődő térségévé vált volna, amely fenntartható gazdasági növekedést és jobb munkahelyeket nyújt állampolgárainak, de épp ellenkezőleg, egyike lett a világ válságzónáinak. Barroso jelenlegi dolgozata is elismeri, hogy a GDP ez évben 4 százalékkal csökken, hogy a munkanélküliség az elmúlt három évben nyolcmillióval növekedett, és hogy a legtöbb tagállamban a költségvetési deficit messze túllépi a maastrichti előírásban meghatározott három százalékot. A lisszaboni stratégia nyilvánvaló kudarca ellenére Barroso a stratégia 2020-ig történő megújításaként lényegében ugyanazokat mondja, amit a tíz évvel ezelőtti program is tartalmazott, legfeljebb az a különbség, hogy most a pénzpiacok erőteljesebb szabályozása is hangsúlyt kapott.
Nem kap viszont említést az új tagállamok vészes eladósodása és a fizetési mérleg nagymértékű romlása az eurózóna déli államaiban. A szocializmus története arra tanít, hogy az a rendszer, amely a nyilvánvaló kudarcok láttán sem képes magát korrigálni, előbb-utóbb felbomlik. Lehet, hogy ez vár az Európai Unióra is? Hat év múlva e kérdésre visszatérünk.
Vizsgálat indult Franciaországban a X ellen, mert az algoritmusa alkalmas lehet külföldi beavatkozásra
