Leo kapitány

Ma már a legeldugottabb brazíliai fogadóirodában is tudják, mi az a Lokika – vélekedik Leandro de Almeida, a DVSC középpályása, irányítója, beugró csapatkapitánya. A brazil fiú tíz éve, májusban érkezett Magyarországra, hogy focizzon. Pesti lányt vett el, magyar állampolgárrá vált, jól beszéli a nyelvünket, s játszott már a magyar válogatottban is. Megkedvelte a magyaros ízeket, de időnként fekete lóbabos, fűszeres pakkot kap Brazíliából.

Bajnokok Ligája-menetrend
2009. szeptember 16., 20.45, Liverpool
Liverpool FC – DVSC-TEVA
2009. szeptember 29., 20.45, Puskás-stadion
DVSC-TEVA – Olympique Lyon
2009. október 20., 20.45, Puskás-stadion
DVSC-TEVA–Fiorentina
2009. november 4., 20.45, Firenze
Fiorentina–DVSC-TEVA
2009. november 24., 20.45, Puskás-stadion
DVSC-TEVA – Liverpool FC
2009. december 9., 20.45, Lyon
Olympique Lyon – DVSC-TEVA

Leo, így hívják a debreceni futballrajongók, s ezt a nevet viseli 4-es számú mezén is. Igaz, nehéz lenne kiírni a 180 centi magas, vékony fiatalember dresszére a teljes nevét: Leandro Marcolini Pedrosa de Almeida. Sao Paulo közelében, a Paraná állambeli Cornélio Procópióban született. Ez hatvanezer lakosú kisváros a húszmilliós Sao Paulo vonzáskörzetében.
– Szokásos brazil család vagyunk, karácsonykor ötven-hatvanan is összejövünk a nagyszülői házban. Bár ez a létszám változik, hiszen nekem csak két húgom, apukámnak pedig öt testvére született. Pontosan ötven unokatestvérem van, ünnepségeinken néha fejtörést okoz, ha mindegyik rokont nevén akarom szólítani – kezdi a beszélgetést a sportoló.
A debreceni Nagyerdő közelében, egy társasház tetőtéri lakásában ülünk. Leo, a felesége és a kislányuk szeret itt élni. Közel van a DVSC pályája, de azért edzésre Audi márkájú sportkocsijával jár. Kedvelik az egyik közeli étterem ételeit, például a texasi csípős levest, amelybe marhaszeleteket főznek. Valamelyik sportcsatorna lehalkított adása fut a televízió képernyőjén.
Nagy, üvegezett képkeret is van a nappaliban, igaz, még a falnak támasztva, benne ötven-hatvan fénykép a családtagokról. Testvérek, barátok, rokonok, Leo édesapja MTK-mezben s a mosolygós arcú nagyapa, aki egészen mostanáig irányította az ötvenhektáros paranái kávéültetvény művelését.
– Számtalan marhát is tartottunk, ezen a farmon nőttem fel, s mint minden brazil gyerek, kiskoromtól rúgtam a bőrt. A labda volt a mindenünk, a nagymamámnál még a ház folyosóin is rúgtuk, hiszen mindenki nagy focista akart lenni, olyan, mint Pelé vagy más brazil sztár. Példaképem Rivaldo, azaz Vítor Borba Ferreira volt, s most is az. Ugyanazon a poszton játszom, mint ő.
Leo szerint Brazíliában tizenkét éves korig szinte minden fiúgyermek focista akar lenni. Akkor eldől, hogy ez reményteljes elképzelés-e, s vagy bekerül valamelyik csapat utánpótlásába, fociiskolájába, vagy le kell számolnia az illúziókkal. Nála ez az időpont kitolódott, tizenöt évesen állította választás elé az édesapja, hogy vagy nagypályán focizik, vagy megfelelő középiskolát választva készül az orvosi pályára. Bár Leót a sebészorvosi karrier is vonzotta, inkább egy vidéki fociiskolába iratkozott, majd 1996–1998 között a Corinthians, 1998–1999-ben pedig a Londrina FC juniorklubban futballozott.
Tizenhét-tizennyolc évesen Paraná állam ifjúsági bajnokságában játszott, amikor egy nemzetközi menedzser felfigyelt rá, s azt mondta, hogy Európában egy magyar klub két ballábas csatárt szeretne szerződtetni.
– Mire hazamentem, a szüleim már mindent tudtak, hiszen előbb őket kereste meg a tréner. Úgy döntöttem, kipróbálom magamat a messzi idegenben. Fél év próbajátékról volt szó. Magyarországról mi, brazil fiatalok annyit tudtunk, hogy volt ott egy világklasszis futballista, Puskás, illetve a híres Aranycsapatról is hallottunk. Leültem a számítógép elé, s az interneten tanulmányoztam a híreket. Kiderült, hogy mikor nálunk nyár van, Magyarországon tél, hideg… Májusban több pulóverben, kabátban s a bőröndjeimben további két kabáttal érkeztem meg, de fejbe vágott a 28 fok és az erős napsütés.
A nyelvet nehezen sajátította el, nem járt magánórákra. Játékostársa fél év után visszatért Brazíliába, mert honvágya volt, de Leo maradt. A Pillangó utcában, a metrómegálló közelében, majd a szintén zuglói, de már családias jellegű Rózsa utcában lakott. Meglepte a sok építkezés. Leo Magyarországon először az MTK-ban, majd Bükön és a Haladásban futballozott, s két szombathelyi szezon után igazolta le a Ferencvárosi Tornaklub. Itt négy sikeres szezont töltött, s 2004-ben bajnok lett a zöld-fehérekkel. Majd 2005-ben egy évre hazautazott Brazíliába, ahol régi-új klubjával, az Atlético Paranaensével egészen a Libertadores Kupa döntőjéig menetelt. A Copa Santander Libertadores (portugálul: Copa Libertadores da América) kupáért évente küzdenek a legjobb dél-amerikai klubok. Az utóbbi időben Mexikó legjobb csapatai is részt vesznek rajta. A torna a latin-amerikai függetlenségi háborúk vezetőiről, a „felszabadítókról” kapta a nevét: Simón Bolívar, Pedro I., José de San Martín, Antonio José de Sucre, Bernardo O’Higgins, José Miguel Carrera és José Gervasio Artigas. A csapatok a bajnoki címért versengenek, amelyet a spanyol ajkú Dél-Amerikában Sueno Libertadornak, Brazíliában pedig Projeto Tóquiónak hívnak. 2005-ben, amikor Leo az Atlético Paranaensében, Paraná állam fővárosának, Curitibának a csapatában játszott, Hurrikán becenevű együttese ezüstérmes lett a nemzetközi viadalon.
– Miért ment vissza Brazíliába futballozni?
– Az egyik húgom távol került a családtól, de pánikbeteg lett, s úgy döntöttem, hogy mellette leszek. Így a családom támogatásával hazakerültem egy élvonalbeli, A szériás csapat futballistájaként – feleli nemes egyszerűséggel. A nagy tablóképhez lép, s megmutatja a két húgát. A tabló közepén felirat: „Akiket szeretünk”.
Aztán visszatért hozzánk, s korábbi csapatánál, a Fradinál folytatta. De a négy igazán sikeresnek mondható szezon után, amelyet korábban eltöltött itt, ezúttal kiábrándult. Érthető, hogy a brazil első osztály, a Boca Juniors, Independiente, Sao Paulo elleni mérkőzések ízét megkóstolva nem akart a magyar másodosztályban futballozni. Közben elvett egy pesti lányt, akit hazaruccanása előtt ismert meg. A lány akkor visszautasította, mert még kapcsolatban volt, de Leo türelemmel várt. Esküvőjüket előbb itthon, egy dunai kis hajón, majd 250 vendég részvételével Brazíliában is megtartották. A futballista 2006 nyarán a babérokra törő debreceni csapathoz, a DVSC-hez igazolt. Az akkor már magyar válogatott játékost hamar befogadták, megkedvelték szimpatikus viselkedése, hozzáállása, de legfőképpen a pályán mutatott teljesítménye miatt.
A 2006–2007-es idény elemzésekor így jellemzik Leandro de Almeidát a DVSC hivatalos honlapján: „Könnyedén, látványosan, tapsra ingerlően futballozott. Ha a csapatának nem is ment a játék, ő akkor is képes volt maradandót nyújtani, szép emléket csempészve a piros-fehérekért szorítók szívébe. Többnyire tiszta eszközökkel szerelt, támadást szervezett, esernyőcselt mutatott be, gólpasszokat adott, mi több, ő maga is betalált többször is a hálóba, szám szerint hatszor. Balhátvédként, bal oldali középpályásként és irányítóként is jelesre vizsgázott, ráadásul teljesült a vágya, hiszen bajnok lett a Lokival.”
Azóta a Debrecen bravúros játékkal bejutott a BL főtáblájára, s egy csapatba került a Liverpoollal, a Lyonnal, a Fiorentinával. Leandro úgy érzi, bármelyik csapat elleni döntetlen nagy siker lenne együttese számára, az egyéni teljesítményekre pedig sok sportmenedzser oda fog figyelni. Meglepett, hogy nem a Liverpooltól, hanem inkább a Lyontól tart. Aztán sajátos nézőpontú véleményével még meg is nevettetett: örül ennek a sorsolásnak, mert ha az orosz CSZKA Moszkvát vagy a Rubin Kazanyt, esetleg az ukrán Dinamo Kijevet kapják, akkor ő bizony az idegenbeli mérkőzéseken nagyon fázott volna.
Közben odapillantunk a televízióra, ahol labdarúgó-sportösszefoglaló képei peregnek. Ahogy a távkapcsolóért nyúl, látszik az alkarján a hatalmas tetoválás, alig másfél éve született kislányuk neve: Rebeka, mellette a Brazíliában gyermekvédőként ismert szent figurájával. Mi lesz a másik alkarjával? – kérdezem, mert amikor kedvese behozta a kávét, nem volt nehéz észrevenni, hogy várandós kismama.
– Fiú lesz, s persze idekerül a neve – mutat egy csupasz bőrfelületre a bal kezén. Leo mindkét fülében egy-egy kristály, amelyet édesanyjától kapott.
Úgy érzi, meg kell magyaráznia, miért történt meg vele az az illetlenség, hogy beszélgetésünk közben majdnem felhangosította a televíziót.
– Minden csapatnak szurkolok, amely segített nekem. Érdekel az MTK, a Fradi, a Haladás s a büki csapat sorsa is. Interneten figyelem a játékot. Ha például a brazil bajnokságban játszik a Paranaense, akkor az időeltolódás miatt éjszakánként, hajnalonként drukkolok a képernyő előtt.
Megtudom, hogy az ismeretlen számról érkező mobilhívásokat sohasem veszi fel, írja meg az illető sms-ben, hogy mit akar, s majd eldönti, visszahívja-e vagy sem. (Igazolom, én is így jártam, amikor interjúügyben kerestem.) Óvatosságának oka az, hogy rendszeresen megtalálják a ferencvárosi szurkolók, akik a mai napig nem bocsátják meg neki, hogy elhagyta a csapatukat.
– Árulónak tartanak, bár nem gorombán, de fél órákig oktatgatnak, hogy most is a zöld-fehéreknél kellene játszanom. Ráadásul a Debrecenhez igazoltam, s ez még inkább bűn a szemükben – idézi fel a korábbi időszakot a fiatalember. Egyébként telefonjának csengőhangja a kislánya nevetése.
Aztán meglepő dolgokról beszél. Arról, hogy Brazíliában állandóan sportlázban élnek az emberek, s ebből jelentős tétel a foci. Reggeltől estig tele vannak a totózók, esélyeket latolgatnak vagy az élet dolgairól diskurálnak az emberek. A BL mérkőzéseit közvetíti két-három tévécsatorna is, és a mérkőzésekre tippelő milliók azt az ismeretlen betűszót ismételgetik majd, hogy DVSC, DVSC. Egy tőlük távoli magyar csapatét, amelyet Lokikának becéznek a debreceniek. Nehéz lenne elmagyarázni nekik, hogy ezt a távoli csapatot egykor DMVSC-nek hívták, Debreceni Munkás Vasutas Sport Clubnak, de menet közben a munkás szó lekerült a palettáról. A vasutas pedig ismeri a lokomotív szót, s az ebből képzett Loki, azaz a Lokika úgy menetel majd a BL-ben, ahogy az ereje bírja.
– Megviselt bennünket Bodnár Laci karambolja, a kerékpáros halála. Érthető, hogy visszamondta a válogatottbeli szereplést, de reméljük, tisztázódik a felelőssége, és játszani fog velünk a fontos mérkőzéseinken, legkorábban szeptember közepén Liverpoolban – aggódik a sportember.
Leandro 2006 nyarán három évre szerződött a debreceni labdarúgócsapathoz, az idén egyéves hosszabbítást írt alá.
– Miért csak egyévest? – kérdezem előre sejtve a válaszát.
– Elég idős vagyok, és szeretnék még néhány évig Nyugat-Európában is focizni. Remélem, lesz rá lehetőségem, s aztán sportállásban tevékenykedhetem valahol, de az sem bántana, ha visszaköltöznénk Brazíliába. Ettől a költözéstől a feleségem fél, bár mondogatom neki, hogy ott könnyebb lenne az élet. Évente egyszer-kétszer utazunk haza Paraná államba. Igaz, már nincs földünk, eladta a család, mert nem volt utód, aki a dohányt művelné. A szüleim cipőboltot nyitottak, és elégedettek, így akár mi is belefoghatnánk valami vállalkozásba – mondja.
Talán nem ildomos a hazai foci nyomorúságáról beszélni, de bújócskázik bennem a kérdés, s szóvá is teszem.
– Egykori brazil csapata, az Atlético Paranaense létesítményei felveszik a versenyt az európai élcsapatokéival, stadionja pedig az egyik legszebb Brazíliában! Mit szól ahhoz, hogy a Debrecennek, az ország mostanság legjobb focicsapatának a fővárosban kell játszania a BL-mérkőzéseit, mert a város és a klub önerőből nem tud felépíteni egy stadiont?
– A Paranaense U alakú, 45 ezer nézőt befogadó stadionja valóban a legmodernebb egész Brazíliában. Azért nem kör alakú, mert magántulajdonban lévő iskola volt a végében, s nem akarták eladni a sportklubnak. De ez mostanában megtörtént, így átépítik, s hatvanezres stadion lesz belőle. Brazíliában minden meccsünkön, ha gyenge volt is az ellenfél, tizenöt–húsz ezer néző szurkolt, a tétmeccsekre pedig megtelt a stadion, így gazdaságosabban működtethető egy csapat, könnyebb beruházni az ingatlanokba – szögezi le. És szüntelenül mosolyog, süt belőle az irigyelt dél-amerikai derű.
Leandro Marcolini Pedrosa de Almeida, a debreceni focicsapat irányítója időnként pakkot kap, mint Nyilas Misi. Kellemes meglepetés számára a magyar étel ízvilága, de a mákos tésztát például nem kedveli. Brazíliában a csirke és a marha a közkedvelt hús, ezek Magyarországon is kaphatók. Ez eddig rendben is van. A fűszereket, a barbecue-t, a fekete konzervbabot viszont a rokonok hozzák repülőgéppel, vagy küldik postán, hogy Leandro szétoszthassa a hazai csomagot a brazil idegenlégiósok között. Ilyenkor gyakran főz magyar barátainak, bár furcsa módon a sporttársak között eddig egyedi, paradicsomszószos, burgonyapürés „kalóriabomba” hot dogja aratta a legnagyobb sikert.