Megkésett töprengés a Steinitz-évben

Mégiscsak a világbajnokok a legérdekesebb egyéniségek a sakkozás történetében, akik a legközelebb jutnak a játék titkához. Ennek jegyében a nemzetközi szövetség (FIDE) 2009-től minden évet egy-egy korábbi klasszis emlékének ajánl, arra buzdítva a tagszervezeteket, hogy versenyekkel, kiállításokkal tisztelegjenek a korábbi hősök előtt. Idén elsőként Wilhelm Steinitznek (1836–1900), az első világbajnoknak.
A középkorban nem becsülték többre a királyos játékot, mint általában a szerencsejátékokat: a kockázást, a kártyát, a lóversenyzést. A felemelkedés törvényszerű volt, kilépve a kávéházi bábutologatásból és az alantas időtöltésből, az első tanítómestereknek köszönhetően egyre szélesebb körben vált ismertté a játék fogalma. S innen nem volt megállás az intézményesülés felé, történt, hogy aki mindenkit legyőzött, felvette a világbajnok címet. Az első bátor hőst Wilhelm Steinitznek hívták.
A sakk a XX. században – mint egyszerre tudomány, játék és sport – vívta ki a társadalom elismerését, s akadtak, akik a hármas meghatározásba a művészetet is becsempészték. Olyan szellemi arisztokraták is elismerték, hogy az emberi agy pallérozására kitűnően alkalmas, mint Goethe és Einstein. Nem elfecsérelt idő vagy unalomkergető marhaság. A napjainkban elfogadott összegzés – tudomány, művészet, sport – szerint a sakk az emberi elme produktuma, és akárcsak a legkülönbözőbb emberi találmányok, a társadalom javát szolgálja.
Steinitz vállalta a gondolkodó és felvilágosító szerepét. Bátran kijelentette, ő már belepillantott a játék lelkébe, és küldetésének tartja, hogy felvilágosítsa a kortársait. Nyíltan hangoztatta, hogy az ő foglalkozása profi sakkozó, amit elődje, Morphy nem mert megtenni.
„Tevékenysége, mint gyakorlati játszóé és sakkíróé egyaránt, azt a benyomást keltette, hogy a sakk sokkal többet jelent neki, mint mindennapi kenyere, sokkal többet, mint pusztán egy mentőhorgonyt. Felismerték, egy nagy szellem szabadon és önként választotta ezt a hivatást, hogy a 64 mező titkait felderítse. A sakkjáték első ízben jelent meg, mint önálló művészet.” Ezeket a sorokat Alexander Aljechin írta A sakk útja a művészetig című tanulmányában.
Szerencsém volt, hogy olvashattam; Tóth László és Chalupetzky Ferenc 1948-ban szabadon ilyenformán publikálni merte. Akkor már egy háborús zseniként elparentált sakkóriás hagyatékából.