MI A MAGYAR?

Augusztus 13.
Kassa. Feketül az ég. Megszoktam, hogy vészfelhők alatt éljek, de most túl sok egy kicsit, a tavaly őszinél is több. Úgy látszik, Anglia is háborúra szánta magát. „Essünk túl rajta”, hallom egy ideje. A fatalizmus a háború legjobb cimborája. Hát essetek. Ez az egyetlen város, amelynek Párizson kívül van egy Cité szigete. Igaz, hogy kiszárított sziget: a Csermely ölelő két ágát még a múlt században befödték. Ezen a jelképes szigeten van a Keresztelő Kápolna, a Főegyház s a magyar nyelv temploma, a színház. Egykor ott volt a városháza is. Egyház és Törvény a szigeten lakott, mint a Citében.
A székesegyházat francia ízléssel építették. A kőműves német volt s magyar. A gazda mindig magyar: magyar király, nem is egy. Az egyik oltár párizsi munka. A másik német, magyaros alakokkal. A kincstár ékszerei közt van szláv munka. A pincében pihen a Fejedelem a bujdosókkal. Egész Magyarországot bejárom ebben a templomban. Minduntalan visszatérek, piacom, otthonom, dolgozószobám. Drága, drága dóm, drága Chartresünk!

Augusztus 15.
Gyűlölöm a fasori vadgesztenyéket, sietnek a hervadással, korán kárognak az őszről. A városban még nyár van, a Fasor már haldokol. Megállok egy rácsnál, a kert végében szép úri lak. Magánmúzeum, egy néhai táblabíró gyűjteménye. „Polgári kultúra”, mondom borzongva. Ne költögessük nappal a holtakat.
Fegyveres tavasz, fojtott nyár. Vajon mit hoz az ősz?

Szeptember 3.
Ezt hozta. Negyed tizenkettőkor jön a sürgöny az angol hadiállapotról. Ettől féltünk öt… hat… hét…, megálljunk csak, hány év óta? Éppen húsz év: 1919 óta. Lemegyek a szerkesztőségbe. A lépcsőn megfog egy altiszt. „A lengyel vitéz katona”, mondja.
Olyan, mint a többi vasárnap. De hát mit is gondoltam róla? A halálunk napja is olyan lesz, mint a többi. Ebéd után Donizettit hallgatok, s egy német műtörténetben lapozok. Eszembe jut egy régi nyár anyámmal Bajorországban. Három fia volt a vendéglősnek. A legidősebb fiú akkor szerelt le. Gyűlölte a háborút. A középső spengleriánus volt, tanítónak készült. Azóta valószínűleg fontos ember a pártban.
Este körülnéztünk a városban. Higgadt és csöndes, majdnem komor. Még öljük egymást, de valahogy már kiöregedtünk a háborúból. Úgy látszik, avul a műfaj.
– Én már nem félek – mondja váratlanul az aszszony.
Nincs is oka. Isten haragos munkája megkezdődött. Már nem kell félnünk készülő haragjától.
(Cs. Szabó László: Fojtott nyár.
Európai útinaplók, 1939)