(mi a tekintély )

Kristóf Attila
2009. 09. 28. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Én nem tudom, hogy a XX. és a XXI. század során hányszor történt olyan politikai és közéleti esemény Magyarországon, amely – elfogulatlan európai szemmel nézve is – rossz fényt vetett hazánkra, s amely netán – hátrányosan érintette, sújtotta nemzetünket. Bizony sok rossz dolog ment végbe itt az elmúlt száz esztendő során, ártatlanságunk bizonygatása, balsorsunk emlegetése nem sokat enyhít hírnevünk romlásán. A XX. században lényegében egyetlen olyan esemény történt, amely a világ rokonszenvét felébresztette irántunk, az 1956-os forradalom és szabadságharc, aminek aztán ötvenedik évfordulóját országunk vezetői kordonok mögött ünnepelték. Van még egy, némiképp felemelő pillanat: a vasfüggöny 1989-es megbontása, ami derék tettnek tekinthető, ám posztkommunista politikusaink ezt is „odaragasztották a földhöz”, amikor a „kinek az érdeme” címszó alatt vitázni és hazudozni kezdtek. Mi másról tudunk még?
Volt két elvesztett világháborúnk, egy kommününk és egy nyilas rémuralmunk. Volt egy meg nem érdemelt nemzeti tragédiánk: Trianon. A trianoni döntés eleve arra utalt, hogy a „művelt nyugat” nem nézi jó szemmel a magyar államot, a magyar valóságra, álmokra és igazságra, mondhatni, fütyül. Ezután volt futólag egy frankhamisítási ügyünk, ami nem növelte ázsiónkat, majd stabilizálódni látszott az „úri Magyarország”, hogy a zsidótörvényekkel önmagát is megalázva fogadhassa majd a „felszabadító szovjet csapatokat”, s a rákosista terror után, ötvenhatban világgá futott százezrek emlékét feledve a legvidámabb barakként érje meg a rendszerváltozást, utat nyitva a posztkommunista átlényegülésnek, mielőbb hatalomra segítve a vidám barakk derűs fegyőreit.
Furcsállnám, ha ezt bárki is diadalútnak látná, s úgy érezné, hogy Európának tisztelni illenék bennünket, elismerni hírünket-nevünket. S lám, ahogy a rendszerváltott, volt szocialista államok között éllovasból sereghajtóvá avanzsáltunk, régi dicsőségünkből és tekintélyünkből nem maradt más, csak Puskás Öcsi. Szomszédaink egy-egy kivételtől eltekintve, lenézéssel tekintenek ránk, s netán honfoglaló őseinkre-hőseinkre is. Szvatopluk már-már mennybe megy, Zalán nem fut, Szent Istvánt tojással dobálják. Immár nem Zalán futásáról szól az ének, hanem Gyurcsány Feri (ámok)futásáról.
Bizony-bizony, országunk tekintélye ezzel az ámokkal omlott össze végképp, hiszen emlékezhetünk rá, hogy néhány évvel ezelőtt például a szlovák miniszterelnök még mily tisztelettel bánt az akkori magyar kormányfővel, Orbán Viktorral. Persze változnak az idők, változnak az emberek. De el tudja-e valaki képzelni, hogy például a Rajna hídján átsétálni akaró francia elnököt, monsieur Sarkozyt a német hatóságok eltanácsolják a határon? Pedig valaha eme két ország sem veszett meg egymásért. De az állam tekintélye, ami nemcsak a közjogi méltóságokra, de minden állampolgárra kiterjed, nem veszett el. Tán az ország nagysága adja a tekintélyt?
Dehogy. Gondoljunk Svájcra, Finnországra, a Benelux államokra vagy akár Liechtensteinre. A tekintély első feltétele: a sikeresség. Ezzel szinte egyenértékű a tisztesség, a megbízhatóság. Aztán a belső rend. Az egyetértés. Annyi biztos, egy ország, amelyből mindez hiányzik, szinte arra ingerli ellenlábasait, hogy lekezeljék, s visszamenőleg is tagadják értékeit. Mindezen csak a tiszteletet érdemlő tettek, eredmények, az ország népének és kormányának „egymásra találása” változtathat.
Hogy mikor jön el ennek az ideje, én nem tudom…

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.