(mi a tekintély )

Én nem tudom, hogy a XX. és a XXI. század során hányszor történt olyan politikai és közéleti esemény Magyarországon, amely – elfogulatlan európai szemmel nézve is – rossz fényt vetett hazánkra, s amely netán – hátrányosan érintette, sújtotta nemzetünket. Bizony sok rossz dolog ment végbe itt az elmúlt száz esztendő során, ártatlanságunk bizonygatása, balsorsunk emlegetése nem sokat enyhít hírnevünk romlásán. A XX. században lényegében egyetlen olyan esemény történt, amely a világ rokonszenvét felébresztette irántunk, az 1956-os forradalom és szabadságharc, aminek aztán ötvenedik évfordulóját országunk vezetői kordonok mögött ünnepelték. Van még egy, némiképp felemelő pillanat: a vasfüggöny 1989-es megbontása, ami derék tettnek tekinthető, ám posztkommunista politikusaink ezt is „odaragasztották a földhöz”, amikor a „kinek az érdeme” címszó alatt vitázni és hazudozni kezdtek. Mi másról tudunk még?
Volt két elvesztett világháborúnk, egy kommününk és egy nyilas rémuralmunk. Volt egy meg nem érdemelt nemzeti tragédiánk: Trianon. A trianoni döntés eleve arra utalt, hogy a „művelt nyugat” nem nézi jó szemmel a magyar államot, a magyar valóságra, álmokra és igazságra, mondhatni, fütyül. Ezután volt futólag egy frankhamisítási ügyünk, ami nem növelte ázsiónkat, majd stabilizálódni látszott az „úri Magyarország”, hogy a zsidótörvényekkel önmagát is megalázva fogadhassa majd a „felszabadító szovjet csapatokat”, s a rákosista terror után, ötvenhatban világgá futott százezrek emlékét feledve a legvidámabb barakként érje meg a rendszerváltozást, utat nyitva a posztkommunista átlényegülésnek, mielőbb hatalomra segítve a vidám barakk derűs fegyőreit.
Furcsállnám, ha ezt bárki is diadalútnak látná, s úgy érezné, hogy Európának tisztelni illenék bennünket, elismerni hírünket-nevünket. S lám, ahogy a rendszerváltott, volt szocialista államok között éllovasból sereghajtóvá avanzsáltunk, régi dicsőségünkből és tekintélyünkből nem maradt más, csak Puskás Öcsi. Szomszédaink egy-egy kivételtől eltekintve, lenézéssel tekintenek ránk, s netán honfoglaló őseinkre-hőseinkre is. Szvatopluk már-már mennybe megy, Zalán nem fut, Szent Istvánt tojással dobálják. Immár nem Zalán futásáról szól az ének, hanem Gyurcsány Feri (ámok)futásáról.
Bizony-bizony, országunk tekintélye ezzel az ámokkal omlott össze végképp, hiszen emlékezhetünk rá, hogy néhány évvel ezelőtt például a szlovák miniszterelnök még mily tisztelettel bánt az akkori magyar kormányfővel, Orbán Viktorral. Persze változnak az idők, változnak az emberek. De el tudja-e valaki képzelni, hogy például a Rajna hídján átsétálni akaró francia elnököt, monsieur Sarkozyt a német hatóságok eltanácsolják a határon? Pedig valaha eme két ország sem veszett meg egymásért. De az állam tekintélye, ami nemcsak a közjogi méltóságokra, de minden állampolgárra kiterjed, nem veszett el. Tán az ország nagysága adja a tekintélyt?
Dehogy. Gondoljunk Svájcra, Finnországra, a Benelux államokra vagy akár Liechtensteinre. A tekintély első feltétele: a sikeresség. Ezzel szinte egyenértékű a tisztesség, a megbízhatóság. Aztán a belső rend. Az egyetértés. Annyi biztos, egy ország, amelyből mindez hiányzik, szinte arra ingerli ellenlábasait, hogy lekezeljék, s visszamenőleg is tagadják értékeit. Mindezen csak a tiszteletet érdemlő tettek, eredmények, az ország népének és kormányának „egymásra találása” változtathat.
Hogy mikor jön el ennek az ideje, én nem tudom…