Néma eszkimók

Augusztus 27-én, 97. életévében elhunyt Szergej Mihalkov író, a szovjet és az orosz himnuszok szerzője. Mihalkov szinte minden irodalmi műfajban, területen – vers, próza, dramaturgia, kritika, publicisztika, forgatókönyvírás – dolgozott. A gyermekirodalom nagyjai között tartják számon. Évtizedeken át a Szovjet Írószövetség vezetője volt. Dmitrij Medvegyev orosz elnök szavai szerint az orosz irodalom klasszikusa.
A reggeli zászlófelvonásnál derült ki, hogy az eszkimó, a csukcs és az orosz gyermekek többsége nem ismeri hazája himnuszának szövegét. Történt mindez egy csukcsföldi nyári táborban, amelyet protestáns hittérítők szerveztek. A következő napok tehát azzal kezdődtek, hogy az alaszkai táborvezetők az orosz himnuszt gyakoroltatták a kamaszokkal.
A jelenség korántsem ritka, hiszen a felnőtt lakosság többsége még mindig csak a szovjet himnuszt ismeri. Az iskolákban persze kötelező megtanulni az első versszakot és a refrént, a hadseregben és a közhivatalokban sem lehet az állami zsoltár nélkül érvényesülni, de a közember számára még mindig idegenül szól az „Oroszország a mi szent államunk, / Oroszország a mi szeretett országunk”. Gyorsabban szöknek az ajkakra a „Szabaddá tett népek örök szövetsége, / A nagy Oroszország nagy műve e frigy” – kezdetű sorok.
Az orosz himnuszoknak hosszú soruk van, hiszen a XX. század nem kevés változást hozott az országnak, tehát a nemzeti dal is követte az ízlésváltozásokat.
A cárt dicsőítő himnuszt ugyan ma is sokan éneklik, de az 1917. februári forradalmat követően betiltották Oroszországban. Az átmeneti zavaros időkben két himnusz is közszájon forgott: a Munkás Marseillaise és a Szabad Oroszország. Az első hivatalos szovjet himnusz pedig jobb híján az Internacionálé lett, mígnem 1938-ban új, saját állami dalt komponáltattak a kommunista vezetők, a versszakokat pedig a bolsevik párt himnuszából kölcsönözték. Az ország fő dalainak sora azonban még mindig nem ért véget, mert a pártvezérek nem voltak elégedettek a művekkel: nem találták őket elég hazafiasnak, eléggé szovjetesnek – és tegyük hozzá: sztálinosnak.
Így tehát 1943-ban Joszif Visszarionovics új szöveget rendelt meg az előző zenére, amelynek Alekszandr Alekszandrov volt a szerzője. Ekkor lépett a színre Szergej Mihalkov, aki Gabriel El-Registan segítségével írta meg az első változatot, amelyet később többször módosított, például amikor kihúzatták belőle a népek atyjának, a nagy Sztálinnak a nevét.
Ezerkilencszázkilencvenben az Orosz Föderáció kormánya úgy határozott, hogy az országnak új címerre, zászlóra és himnuszra van szüksége. Ekkor vették elő a forradalom előtti Patriótadalt, amelyet Mihail Glinka szerzett. 2000-ig ez a zene helyettesítette a himnuszt. A Patriótadal azonban nem vert gyökeret, és bár a demokrata erők határozottan tiltakoztak, Putyin elnök leporolta a jól bevált szovjet himnuszt, amelynek szövegét átíratta Mihalkovval, egyszersmind kihúzatva a Szovjetunióra vonatkozó részeket.
Bár kétségtelen, hogy Szergej Mihalkov legfőbb műve a szovjet-orosz himnusz volt, hazájában több mint hetven éve a legjobb költők, gyermekkönyvírók, dramaturgok közé sorolják, aki jelentős társadalmi szerepet vállalt az összes politikai időszakban.
Mihalkov magáról így beszélt: „Miért tetszenek a költeményeim az olvasóknak? Mert különlegesek, nem csupán blabla. Az első verseskötetem, amely 1936-ban jelent meg, Sztálin kezébe került, és megtetszett neki. Minden versemet kiadják a mai napig, pedig azokat hatvan éve írtam. Azért élnek, mert ma senki nem ír így.”
Tény, hogy a gyermekeknek szóló írásain srácok több nemzedéke nőtt fel (legismertebb a szuperzsaru Sztyopa bácsi verseskötete), elbeszélő költeményeit milliók olvassák ma is, két himnuszát pedig tisztelet övezi. Eredeti dramaturgiai munkájának köszönhetően létrejött az úgynevezett mihalkovi színház mint meghatározó fogalom.
Számtalan tisztelője mellett (Vlagyimir Putyin, Dmitrij Medvegyev, Kirill, Moszkva és egész Oroszország pátriárkája, írók, költők) kritikusai is vannak szép számban, akik úgy látják, hogy az azonnali siker érdekében mások műveit írta át a szocialista realizmus elvárásai szerint (a Tom Kenti például a Koldus és királyfi motívumaira épül). Azt is a szemére vetették, hogy mindig lojális volt az aktuális hatalomhoz, igyekezett meglovagolni a pillanatnyi konjunktúrát, és gyakran leplezetlen propagandát folytatott az adott politikai ideológia mellett. Közismert, hogy tevőlegesen részt vett a másként gondolkodók, köztük Borisz Paszternak és Alekszandr Szolzsenyicin üldözésében.
Felesége szerint tudta, hogy mikor fog meghalni: mielőtt végleg lehunyta a szemét, csak annyit mondott: „Nekem ennyi elég. Viszontlátásra!”
Abban a Megváltó Krisztus-székesegyházban ravatalozták fel, amelynek elődje mellett gyermekként játszott. A Novogyevicsij VIP-temetőben kapott díszsírhelyet. Számtalan gyászolója között van fia, Nyikita Mihalkov színművész-rendező, akit jól ismer a magyar közönség is, hiszen szoros kapcsolatot ápol hazánkkal.