Nulla-nullás hátrányból

Idilli kép volt. A liverpooli és a debreceni játékosok egyenrangú félként pacsiztak – valaki kiszámolta, hogy a DVSC éves költségvetését a brit sztárklub négy nap alatt élné fel –, az Anfield Road negyvenezer hazai szurkolója pedig megtapsolta a magyar labdarúgókat és drukkereket. A Bajnokok Ligája nyitányán elszenvedett tisztes, 1-0-s vereség mellett mindez tovább legyezte büszkeségünket, ezért mi, a helyszíni tudósítók kíváncsian indultunk az interjúzóna felé: vajon miként vélekedik a történtekről a két edző, Rafa Benitez és Herczeg András? Ám kiderült, választanunk kell közöttük. A BL, de talán a nemzetközi sport históriájában ugyanis egészen egyedi módon a szervezők nem egyetlen, közös „mixed zone”-t, találkozási pontot alakítottak ki, hanem két, teljesen különállót. Egyet maguknak, a klubházban, egyet nekünk, az autóparkolóban, a hátsó udvarban.
Ez példátlan diszkrimináció. Ha úgy adódna, hogy a vízilabda vb-n Magyarország Guammal mérkőzne, a 63-1-re végződő meccs után az agyonvertek is megkapnák az esélyt, hogy szóba elegyedjenek a háromszoros olimpiai bajnokokkal; Liverpoolban, a 0-1-et követően ez nem adatott meg nekünk. Mert nem vagyunk egyenrangúak, mert nincs bennünk semmi közös.
Ugyanezt a megkülönböztetést az első magyar BL-induló, a Ferencváros is elszenvedte 1995-ben, és utólag el kell ismernünk, sajnos többet tett érte, mint ellene. A 3-0-s diadal dacára a zürichi bemutatkozás bizonyos tekintetben lidércesre sikeredett, hiszen a Grasshoppers elnökének választékos angolsággal előadott, ENSZ-közgyűlésre illő beszédére rögtönzés volt a magyar válasz, majd a svájciak a klubjuk névadóját mintázó aranyozott szöcskékkel lepték meg a fradistákat, akik cserébe műanyag tokba szuszakolt zöld frottírtörülközőkkel kedveskedtek. A második fellépés során, az Üllői úton aztán az Ajax elleni 1-5 alkalmából következett az a bizonyos huhogás, érte pedig a bőrünkre égetett rasszista bélyeg. Amikor a ferencvárosi küldöttség engesztelő látogatást tett a hollandok szálláshelyén, ők három asztalnál elkülönülve úgy vacsoráztak, hogy egyiknél a vezetők, a másiknál a fehér, a harmadiknál a fekete játékosok ücsörögtek, de ez szemernyit sem számított; mi lettünk a roszszak, a nem idevalók, ők megmaradtak jónak.
A Debrecennek roppantul kell ügyelnie arra, hogy hasonló hibát, otrombaságot ne kövessen el, még csak ürügyet se szolgáltasson. Mert az károsabb lehet a hosszabbítás utolsó másodpercében beszedett bődületes potyagólnál is. Amiért ugyanis mi áldjuk az európai szövetség elnökét, Michel Platinit, azért a nagyok, elsősorban éppen az angolok kárhoztatják: miért kellett a keletiek javára megreformálni a selejtezők rendszerét, kinek hiányoztak a kicsik?
Liverpoolban még könnyű volt. Mint ahogyan a szegény rokon is megúszhatja, ha a gazdaghoz megy hivatalos látogatásra. Felveszi a szép ruháját, kiokosítja a gyerekeit, két-három órán át mosolyog és koncentrál. Csakhogy aztán vendéglátóként is meg kell állnia a helyét, és ott már nincs lehetőség színjátszásra. Otthon csak saját magát, az ő valóságát adhatja. Szeptember 29-én, a Lyon ellen, a Puskás Ferenc Stadionban ezért sokkal nehezebb lesz helytállni, mint ahogyan azt bárki is gondolhatná. Hisz meg kell, meg kellene mutatni, hogy a BL-tagsághoz nemcsak a szerencsénk, a viszonylagos labdarúgótudásunk, a szívünk és a lelkünk van meg, hanem az eszünk, a szervezettségünk, a szervezőkészségünk, a nyelvismeretünk, a futballkultúránk, úgy egyáltalán, a kultúránk is.
Kemény próbatétel vár ránk. Ráadásul az előítéletek miatt 0-0-s hátrányból indulunk.