Talán maguk a dalok akartak megszületni

Ma délután fél háromkor a Farkasréti temető Makovecz Ravatalozójánál római katolikus szertartás szerint vesznek végső búcsút a hatvanhat éves korában, augusztus 7-én elhunyt Kossuth-díjas dalszerző-énekestől, Cseh Tamástól. Összeállításunkban barátai emlékeznek a nemzet bárdjára.

Valaki besétál a fénybe. Rezdületlen mind a hat húr. Dallamtalan a csend. Többé nincs itt, aki olyan hangokat énekelni tud, olyan ritmusokat pengetni képes. Egy világ teremtője továbbment. Egy világ kerek egésszé lett. Több dal már nem kerülhet bele. Nem lesz több levél. Szegény Irén, talán fel se fogja. Évekig lesi még a függöny mögül, hogy a postás bedobja-e a következőt. Néha előveszi a régieket, könnyekben úszó szemeivel lassan ronggyá olvassa mindet, de mindig talál majd bennük valami újat. És örül, mert lám, mégis hírt kapott. Ahová a feladó ment, onnan nincsen posta. De ha figyelsz, hallod, mégis üzen. Furcsa hangok gomolyognak a sötétben, verssorok úsznak a hangjegyek hátán, és boldog borzongás fut át a lelkeden. Valahol egy másik dimenzióban most fejlámpa gyullad, és valaki besétál a fénybe. Hátán gitár lóg. Megáll, körülnéz. Az arcán furcsa mosoly, a zsebébe nyúl, cigarettát vesz elő. Leül egy rongy ingű felhőn. Slukkol egy mélyet. A gitárt az ölébe veszi, ujjai végigfutnak a húrokon, és köszön: „Helló, halál, öreg haver!” Ahogy énekelni kezd, angyalok gyűlnek köré. Kezükben sör, szájukban az ismerős sorok – vele énekelnek, mert ott mennyei koncert van. (Kálomista Gábor)

Egyszer Tamás bejelentette nekem, hogy ő többet nem fog gondolkodni azon, hogyan és miért születtek meg a dalok. Kérdezték már sokszor tőle, töprengett rajta eleget, és végül rájött, nincsen magyarázat. Ez nem az ő dolga. Ő ezentúl csak énekelni fog, és kész. De most itt az ideje, valamit mondani lehet erről is. Hátra lehet fordulni, mintha összeállnának a dolgok, hogyan is lesz énekes valakiből.
Visszanézve a dalok előtti életére, mintha minden rájuk készítette volna fel Tamást. Itt van mindjárt az indiánjáték. Azzal kezdődött, hogy egy-két társával nyaranta elutaztak a Bakonyba, ott saját készítésű indián ruhákba öltöztek, fekete parókát tettek a fejükre, sátrakban laktak, és méltóságteljes szavakat intéztek egymáshoz. Később egyre többen lettek, egyre bonyolultabb lett az indián.
Átélt színjáték volt ez, valóságos színészi teljesítmény, átlényegülés. Talán próbája a közönség előtti szereplésnek.
Ugyanebben a kamaszkorban elkezdett gitározni, és barátaival angol dalokat énekeltek gimnáziumi bulikon. Ott ő énekesi pózokat próbált magára venni, legyőzni a vele született félénkséget, és összeismerkedett a lámpalázzal is. Sosem lett jóban vele, de megtanulta némileg meglovagolni. A sármja pedig – ez a szintén vele született, többértelmű tulajdonság – a dalok megszületése előtt inkább megnehezítette az életét, azokban a barátságtalan időkben keveset segített neki. Rideg, ellenszenvező világ vette körül, állandóan félreértették, vissza kellett húzódnia, pedig több ember ismeretségére vágyott.
Egy darabig festő akart lenni. Ezzel a legcsendesebb műfajok egyikét választotta volna, viszont az ecset kezelése, a színek, amikhez mindig is érzéke volt, állítom, szintén titkos szabályokkal ismertették meg őt. És mindezt később fel tudta használni, mert Tamás különösen tanulékony volt, világéletében elsajátító. És gyors is volt. Fordulékony.
Mire a dalok elérkeztek hozzá, ha jól tudom, 27 éves vagy 28 lehetett akkor, ő már készen állt rájuk, és azok föléje emelkedtek, mint az ember fölé a hangja. Akkor már csak a félénkséget kellett legyőznie, de ahhoz a közönségtől nagy biztatást kapott. Mivel a korabeli közönség éhes volt arra, hogy megszólítsák. Az a közönség árva volt, megfogalmazhatatlan életű, és önmagában is bizonytalan. Csak ki kellett állni elé, és énekelni neki arról, hogy olyan vagyok, mint ti, és ami semmiségnek tűnik az életünkben, az igenis egyszeri alkalom, életveszélyes játék, és hogy indiánok vagyunk.
Az ő döntése volt, hogy közönség előtt énekeljen, én féltettem a dalokat a nyilvánosságtól, a vele járó ellenőrzésektől, beleszólásoktól, ezért elleneztem egy ideig. Tamás kitartott, én tévedtem. Nem tudtam, mennyire szorgalmas és lelkiismeretes tud lenni. Mert az is volt ő.
Fél év alatt lett magabiztos a színpadon, szemben az erős fénynyel. Aztán mindenhová elment, ahova csak hívták, Erdélytől Amerikáig. De énekelt kicsi és elhanyagolt kultúrházakban, az összes társaságban, amelyik felkérte erre. Mindent beleadott, nem kímélte magát soha. Fellépés előtt hosszasan készülődött, borzasztóan izgult, lenyomta a rugót a magasság kedvéért. Szétosztotta magát, mindent alárendelt a daloknak, bőven kiérdemelte az emberek szeretetét.
Nagyjából ezt tudom mondani az énekesről, de érzem, ez nem elég. Talán maguk a dalok akartak megszületni, úgy találkoztunk mi ketten. Nem is értem. Ha nincsen véletlen, akkor minden véletlen találkozás: randevú. Igaza van Tamásnak. Ezen nem érdemes golyózni.
Szervusz, Tamás! Jó volt, és jó lesz. Hála neked.