Van-e káromkodásmentes élet?

A n y a n y e l v ü n k

Egészen biztosan van, de nagyon ritka lehet. A káromkodás általános meghatározása: durva, trágár módon való szitkozódás. A káromkodás, káromlás valószínűleg a károg (rekedt hangot hallat – vészt jósolva beszél jelentésű) hangutánzó eredetű igéből származik. Megfigyelhető, hogy aki káromkodik, annak hangja mélyül, az indulat rekedten, hörgésszerűen tör ki belőle.
A káromkodás tehát nyelvi jelenség, és rokonságában olyan nyelvi jelenségeket találunk, mint a gorombaság, sértés, szitkozódás, becsmérlés, átkozódás, durva beszéd, pejoratív kifejezés, kakofemizmus, „anyázás”, „fikázás” stb. A sajátosan gazdag nyelvi együttest a nyelvi agresszió fogalmával foglalhatjuk össze. És ezzel máris kilépünk a nyelvészetből, mert az agresszió alapvető emberi viselkedésforma. Az ember természetesen mesterien tudja szabályozni agresszióját, vissza tudja fogni, és el tudja engedni – s ugyanez érvényes a nyelvi agresszióra is. (Az egyik egyházi méltóságot – bevallom, kissé pajkosan – megkérdeztem, hogy a papok szoktak-e káromkodni. Az egyházfő mosolyogva annyit mondott, az talán előfordul, hogy egy „mindenségit” elereszt az ember. De jó lenne, ha mindenki ennyire vissza tudná fogni magát!)
Csakis az általános viselkedésünket, értékrendszerünket figyelembe vevő szempontból lehet bármit is mondani a napjainkban eluralkodó szurkolói agresszióról, amelyre az utóbbi, két szomszédos ország közötti labdarúgó-mérkőzés bekiabálásai, valamint transzparensfeliratai hívták föl a figyelmet. Az egyik országban a másik ország lakosainak édesanyáit vették célba („anyázás”), a másikban az előző ország egészét látták el durva jelzővel („fikázás”).
Sokoldalúan kulturált ember visszafogja indulatait, így nyelvi indulatait is. A vallásos embereket még a legalapvetőbb vallási törvény, a tízparancsolat második parancsa is erre buzdítja: „Istennek nevét hiába ne vegyed!” Vallásos ember számára ezért különösen fájdalmas és visszataszító Isten, Szűz Mária, a szentek nevének ilyen környezetben való megjelenése.
Az egyházi kötelékek lazulásával, a szélesebb körű elvallástalanodással (szekularizáció), illetve a hétköznapi kulturáltság egyre erőteljesebben tapasztalható csökkenésével együtt mintha növekedne a nyilvánosságban a durva beszéd, a káromkodás aránya. Erre mondják általánosságban: durvul a beszéd. De az is lehet, hogy nem növekedik, csak az információs csatornák megsokasodásával jobban feltűnik. Mindenestre a nyelvhasználat nagyon sok társadalmi és lelki probléma tünete – úgyhogy nem árt odafigyelni erre a jelenségre.
Az emberi együttműködés egyik legalapvetőbb szabálya (a retorika alaptörvénye): ne bánts, ne sérts! Aki durván viszonyul embertársaihoz (tettekben és beszédben), az megsérti az együttműködés alapszabályát. Ezért már kisgyermekkortól tanítják, hogy mit nem szabad, mit nem illik – cselekedni és mondani. A durva beszéd tilalma szinte minden kultúrában létezik, beszédtabunak mondjuk tudományosan. Vagyis tudnánk róla beszélni, de nem szabad, nem illik. Ezt az ősi emberi együttműködési szabályt sértik meg azok, akik tudatosan káromkodnak vagy durván beszélnek, különös tekintettel azok, akik társadalmi szerepüknél fogva egyfajta mintaként szolgálnak.
A futballpályákon eluralkodó beszédmód minden kulturált embert rossz érzéssel, olykor iszonyattal tölt el. Ugyanis a nyelvi durvaság olyan „tabukat” érint, mint az édesanya, a nemzet, a haza, a szexualitás. A tabutörés primitív szinten együtt jár bizonyos jóleső érzéssel, élvezettel („olyan jó kikiabálni az érzéseket!”), de pillanatnyi hasznát jóval meghaladja az okozott kár: az indulatkeltés, mások megsértése, megalázása, amely nagyon sok esetben vezet további, fizikai agresszióhoz. Egyik nyelvészünk megállapítása szerint a háborúk kitörése kivétel nélkül nyelvi agresszióra vezethető vissza.
Mindezért akár üdvözölhetném is az Összmagyar Szurkolói Szövetség nyilatkozatát (Magyar Nemzet, 2009. augusztus 1.) arról, hogy a törvény szerint melyik az a bekiabálás, amely még belefér a véleménynyilvánítás szabadságába, s mi az, amely ezen túllép, uszít, ezért ellene fel kell lépni. A példaként felhozott, sajnálatos módon elhangzott „Sz… Románia” még véleménynyilvánítás, bár ízléstelen. Jó, hogy ez utóbbit hozzátették. A szövetség felhívja a figyelmet arra, hogy mindenki tartózkodjon a rasszista bekiabálásoktól és az agresssziótól.
Ez a törekvés természetesen helyes, de csekély hatása lehet. Ha elkezdjük felsorolni azokat a szavakat, különösképpen mellékneveket és igéket, amelyek alkalmasak az uszításra, nem jutunk sehová. Részben azért, mert a jelentések változnak, részben azért, mert a legmocskosabb dolgokat is lehet kevésbé ocsmány módon tálalni. „A jó édesanyádat” szerkezetben magában semmi csúnya nincs, sőt a legszebb magyar szavakból áll, de ha hozzágondoljuk a ki nem mondott „utasítást” („míveltetésnek” is nevezik) és egyéb jelzőt, akkor a legdurvább káromkodások egyike. És mindez a helyzettől, a hangerőtől, a hanglejtéstől függ. Ha a legszebb magyar szavakat húsz centiméterről üvöltik valakinek az arcába, az valódi agresszió. Még kamaszkoromban találtam ki rá: hangresszió. Figyeljék meg, ha egy ember vagy társaság (csúnya szavak nélkül) fennhangon üvöltözik a buszon, önmagában félelmet keltő.
Gyermekkoromban megdöbbenve tapasztaltam az akkori Taurus-pályán az addig egészen visszafogottnak és normálisnak tűnő szomszédasszony magából kikelő üvöltését. Pedig csak azt ismételte: „Hajrá, Brösöc!” A Brösöc valami ocsmányságnak tűnt az ordítás és a hangalak miatt. Pedig csak a sportegyesület régi betűnevét kiáltotta: Budapesti Ruggyantagyár SC.
Mit tehetünk? Mint társadalomkutató tudom, hogy az agresszió leginkább neveléssel, jó társadalmi környezettel szorítható vissza, jogi szankciókkal csak ideiglenesen korlátozható, és könnyen feltör. Mint állampolgár mindig igyekszem fékezni az agressziómat. Nincs agresszió nélküli élet, s a káromkodásmentes élet is igen ritka lehet. De attól vagyunk emberek, hogy mindig a jóra, a jobbra törekszünk. Ha lehúz is bennünket a környezet, akár ha anyáznak is bennünket, saját értékrendszerünk alapján kell viszonyulni. Soha nem „lemenni állatba, szénlehordóba…” Annyi szépség van a világon.