Vigasztaló és önvigasztaló szavak Lányi Andrásnak

Lányi András, az Élőlánc elnökségi tagja elkeseredett körlevelet intézett barátaihoz: „Mint egy Shakespeare-tragédia utolsó felvonásában, naponta új híreket hoznak: oda a termőföld, viszik az ivóvizet, vége a vasútnak, határon túli testvéreink hiába várnak tőlünk segítséget, vízlépcsőket építenek a Szigetközbe, játékkaszinót a Velencei-tó partjára, felhőkarcolót a Balaton mellé. A nép egy része régen feladta, túlélésre játszik, nem érdekli az egész Nincsen remény, nincsen remény.”

Nehéz megállni, hogy bibliai átkokat ne szórjunk a világ irányítóira. Semmi nem indokolja az optimizmust, hogy majd jóra fordulnak a dolgok. Ennyiben Lányi Andrásnak igaza van.
A minap Piliscsabára, egy organikus építészeti konferenciára tartva a rádiót hallgattam, ahol az egymás utáni hírekben Angela Merkel, Nicolas Sarkozy szinte könyörögve fenyegetőztek országuk és Európa bankárai felé, hogy legyenek már szívesek kevesebbet rabolni. Úgy látszik, nem csak Magyarország került bűnözői csoportok kezébe. Akkor, amikor ezreket lakoltatnak ki a bedőlt hitelek miatt, amikor tízezrek kerülnek az utcára, telnek az árvaházak stb., akkor a válság előidézői, a befektető bankárok és a brókerek azzal törődnek, hogy ugyanúgy megkapják éves prémiumaikat és külön juttatásaikat. A bankok rekorderedményeket mutatnak fel, s eközben folyamatosan nyirbálják a szociális és egészségügyi kiadásokat. A bűnöző csoportok: a bankárok, az iparmágnások dróton rángatják a politikusokat ezek szerint a legnagyobb európai országokban is.
Múlt szombaton jelent meg egy interjú a Magyar Nemzetben Joav Blummal, a sukorói King’s City-beruházásról, amelyben Blum úr ártatlannak vallotta magát az őt ért vádak tekintetében, s teljesen természetesnek vette, hogy játékkaszinó-városát a magyar kormány kiemelt kormányzati beruházássá nyilvánította. Szinte látom magam előtt Blum urat, aki természetesen életvitelszerűen Sukorón lakik, ahogy kisgyerek korában, hátán az iskolatáskával a sukorói iskola felé baktat. Vagy talán mégsem ott, hiszen az interjúban maga állítja, hogy az első kaszinóhelyszín a Pest megyei Albertirsa lett volna. Ezek szerint ő legalább két magyar faluban élt életvitelszerűen, hiszen ahhoz, hogy az ottani földeket el tudja cserélni, azokat is meg kellett valahogyan szereznie. De sebaj, Joav Blum szerint a világ amúgy is egy nagy falu, s ha valaki ebben a faluban él, mindenütt otthon van. Csakhogy kik vannak otthon minden faluban? A királyok, ezért is kell számukra a királyok városát létrehozni (King’s City). Elképesztő az ezt előkészítők és támogatók szimbólumérzéketlensége. Magyarországon, ha királyok városát mond az ember, három város jut eszébe: Esztergom, Székesfehérvár és Buda. Mit ad isten, a tervezett királyok városa egyik sem, de éppen abban a háromszögben van, amelyet ezek a térképen kijelölnek. Csakhogy ebben a városban azok a „királyok” fogják elszórni pénzüket, akik mint a válság előidézői, most abból a legnagyobb hasznot húzzák. Nota bene, itt szó sincs városról, hanem inkább egy zártkörű tematikus élményparkról. Az élményparkban azt ígérik a kiváltságosoknak, hogy egyszerre kaszinózhatnak, gyógyfürdőzhetnek, s ha mindkettőt megunták, golfozhatnak. Mindezekért még a lábukat se kell kitenni az élményparkból, és a belépődíjak távol fogják tartani a nemkívánatos elemeket, azaz a környék valódi, életvitelszerűen ott lakó lakóit, azaz minket. És politikusaink adófizetői pénzből támogatják a természetromboló, joggal való visszaéléssel megalapozott beruházást, és nem nyílik meg a föld, hogy elnyelje őket.
Tehát joggal lehetünk borúlátók.
Mindazonáltal a történelem arra figyelmeztet bennünket, hogy a hatalmasok – a világ urai, „királyai” igen sokszor szemérmetlen gazemberségeket követtek el. Jézus Krisztus idejében adták-vették a helytartói pozíciókat, Luther idejében a négygyermekes pápa három saját kiskorú unokáját nevezte ki kardinálissá, a magyar urak Mohács előtt saját pecsenyéjüket sütögették, ahelyett, hogy Lajos király segítségére siettek volna.
Az érzéki csalódás onnan ered, hogy a kapitalizmus világrendszerré válásával, a „törvényesített rablás” (ahogy egy kedves idős rokonom nevezte) világrendszerré vált, és mint ilyen, a demokrácia és a világrend fenntartójának tünteti fel magát. Hiszen a kapitalizmus éppen abból az egyéni haszonszerzésből csinál megfellebbezhetetlen törvényt, amelynek szabályozására, korlátozására az összes eddigi emberi társadalom jól-rosszul törekedett. Ha a „bűn” a törvény, akkor nagyon nehéz ellene lázadozni. Márpedig most ez a helyzet.
A válság tehát, nem ökológiai, hanem messzemenően spirituális és etikai, vagy másképpen fogalmazva, humán és együttéléstani. A katasztrófa nem a környezetben fog bekövetkezni, ha bekövetkezik, hanem közöttünk és/vagy bennünk.
Szerencsére vannak ellenerők. Nemcsak a civil mozgalmakban, hanem az egyes szakmákban, építészetben, zenében, színházban, iskolában, gazdakörökben, egyszóval a társadalom különböző kis köreiben. Sőt, az egyes emberekben a körökön belül. Az egyes ember szíve-agya az a pont, ahonnan a krízis orvosolható. Hívő nyelven a megtérésben, a megfordulásban, világi nyelven az átvilágítottságban, a megszólíthatóságban. Ilyenkor minden egyes ember egy kis szellemi atomreaktorrá válhat, amely a környezetbe kisugárzik. A világrendszerré tett bűnözés ellen ma más orvosság nincs.

A szerző főépítész, egyetemi tanár