Soha nem látott pompával emlékeztek meg Kína minden szögletében arról, hogy 60 éve, 1949. október 1-jén alakult meg a Kínai Népköztársaság. A büszkeség jogos: az akkor koldusszegény, csak néhány „baráti” ország által elismert, háborúkban kivérzett ország nehezen összehasonlítható a mai Kínával.
Egy évtizeddel azelőtt, 1939-ben Kína nagy részét a csúcspontján lévő japán birodalom uralta, Csang Kaj-sek elnök a belső területekre húzódott vissza a köztársasági erőkkel, a Kínai Kommunista Párt (KKP) maroknyi csapata pedig csupán néhány isten háta mögötti járást uralt. Ha ekkor azt mondja valaki, hogy tíz év múlva Japán rég nem lesz sehol, Csang Kaj-sek Tajvanra menekül, s a Mennyei Béke kapujáról a hunani parasztgyerek, Mao Ce-tung kiáltja ki az új államot, a belharcok és a külső behatolás elleni évszázados küzdelem végét, bolondnak nézik.
Ekkor, 1949-ben viszont, amikor a kommunisták – az ilyenkor szokásos véres leszámolások mellett – valóban józan és eredményes országépítésbe fogtak, senki sem hitte volna, hogy egy évtized múlva ugyanezek a kommunisták az eszement „nagy ugrás” révén a világtörténelem legnagyobb éhínségét okozzák. Egy olyan – több tízmillió áldozattal járó – katasztrófát, amelynek az emberi ostobaságon kívül semmi más oka nem volt.
Az 1959-es csapás idején azt talán látni lehetett, hogy a „nagy ugrásnak” véget kell vetni, s vissza kell térni az ésszerűbb gazdaságpolitikához (ami meg is történt); arra azonban nyilván megint senki sem számított, hogy újabb tíz év múltán javában dúl a „kulturális forradalom”, amely egy életre megnyomorította a kínai értelmiséget, s amely, ha nem vetik be végül a hadsereget, Kína szétesését hozhatta volna.
Ha aztán újabb tíz év múlva körülnézünk Kínában, megint gyökeres változásokat látunk. 1979-ben Mao három éve halott, felesége és szélsőbalos elvtársai a börtönben, s az országot a pragmatikus Teng Hsziao-ping vezeti, aki 1978 végén meghirdette a „reform és nyitás” politikáját. A hangulat optimista: mindenki reméli, hogy vége a politikai zűrzavarnak, az ország végre a gazdasági építésre koncentrálhat.
Az optimizmus megalapozott volt: hamarosan példátlan mértékű gazdasági növekedés kezdődik. A népi kommunák helyett saját kezelésű parcelláikon gazdálkodó parasztok lényegesen több élelmet termelnek, a városokban gombamód szaporodnak a „kollektívnak” nevezett, ám valójában magánkézben lévő vállalkozások, s megjelenik a külföldi tőke is.
A fejlődés azonban egyenetlen: míg a reformok sokaknak felemelkedést hoznak, mások számára „a vas rizsestál” összetörése létbizonytalanságot jelent, ráadásul a gazdasági átalakulás nem jár együtt politikai nyitással. Az ellentmondások tíz év után újabb megrázkódtatáshoz vezetnek: 1989-ben a demokráciát követelő diákok a jólétüket féltő munkásokkal összefogva országos tüntetéssorozatot kezdenek, amelyet a vezetés vérbe fojt. Mindenki úgy hiszi: vége a reformoknak, „a Tienanmen téri események” során a párton belül a reformellenes keményvonalasok kerekedtek felül.
Aztán semmi ilyesmi nem történt: tíz év múlva az ázsiai valutaválságot szinte sértetlenül megúszó Kína új virágkorát éli, a gazdaság pezseg, az országba áramlik a tőke, túlzással élve naponta nőnek ki a földből az új nagyvárosok, utak, vasútvonalak, gyárak. A népköztársaság fennállásának ötvenedik évét ünnepli – ez az első alkalom, hogy a következő kerek évfordulóig előreláthatólag semmiféle törés nem akasztja meg Kína fejlődését. Békésen megtörténik 2002-től a nemzedékváltás a párt „harmadik” és „negyedik” nemzedéke között, s a rendszert nem rendítik meg az olyan előre nem látható események sem, mint a SARS-járvány vagy a szecsuani földrengés. 2008-ban Peking sikeres olimpiát rendezett, jövőre pedig Sanghaj ad otthont a világkiállításnak – ezzel Kína nemzetközi presztízse is megnőtt. Nem is szólva arról, hogy a jelenlegi pénzügyi-gazdasági válságban Kína – hatalmas valutatartalékainak köszönhetően – a világgazdaság egyik legszilárdabb pontja, s sokak szerint a kilábalás motorja lehet.
Sokan félelemmel vagy fenntartásokkal tekintenek Kína – az utóbbi harminc évben felgyorsult, de már 1949 óta tartó – felemelkedésére, de azt mindenki kénytelen elismerni, hogy az ország sok szempontból lenyűgöző eredményeket ért el. Három évtizede évente átlagosan 9,8 százalékkal nőtt a GDP, s mára a világ harmadik (vásárlóerő-paritáson számolva a második) legnagyobb gazdaságává vált a kínai. A reform kezdetén a kínaiak 60 százaléka élt a szegénységi küszöb alatt, ma már csak 6–10 százalékuk, vagyis mintegy 500 millióan kiemelkedtek a mélyszegénységből – ennyi ember életszínvonalának ilyen gyors javulására még nem volt példa a világtörténelemben. Közhelyszámba mennek az olyan adatok, miszerint a világon Kínában interneteznek a legtöbben, itt használják fel a világ betontermelésének több mint a felét, s amiről mostanában különösen sok szó esik: az amerikai fogyasztók őrült költekezését eddig a kínai megtakarítások fedezték.
Mindennek következtében úgy tűnik, új világrend van kialakulóban. Csakhogy ha kissé távolabbról nézzük Kína elmúlt hatvan évét, meg kell állapítanunk: itt nem arról van szó, hogy egy harmadik világbeli, fejletlen ország egyszer csak minden előzmény nélkül az élre tör. Hanem sokkal inkább arról, hogy Kína kezdi visszanyerni a világban azt a szerepét, amelyet – az utóbbi két évszázad kivételével – évezredekig betöltött. A gazdaságtörténészek szerint nagyjából 1800-ig Kína a világ GDP-jének egyharmadát adta, s szinte minden gazdasági-társadalmi mutatójával a Nyugat előtt állt. Ami most történik, az bizonyos szempontból nem más, mint a nyugati ipari forradalom okozta egy-két évszázadnyi erőeltolódás után a régi rend visszaállása (persze a kérdés ennél bonyolultabb, de maguk a kínaiak így tekintenek a dologra). A folyamatnak természetesen még nem járunk a végén: az előrejelzések szerint még 2030-ban is csak a világ GDP-jének 20 százalékát adja majd Kína, s az Egyesült Államokat csak 2050-ben éri utol.
Ironikus módon a „kommunista” vezetésű ország gyors gyarapodása olyan hagyományos értékeknek köszönhető, amelyeket nyugodt szívvel nevezhetünk konzervatívoknak: szorgalom, kötelességtudat, takarékosság, vállalkozó kedv, tekintélytisztelet, hosszú távú gondolkodás, család, közösség, nemzet, lojalitás. Ezek többségét a KKP harminc éven keresztül elnyomta, s helyettük szovjet típusú modernizációt erőltetett az országra, amely rengeteg felesleges áldozattal ugyan, de mégiscsak hozzájárult Kína felzárkózásához; a népköztársaság második harminc évében viszont hagyták, hogy e hagyományok érvényesüljenek. Hogy mi lesz Kínában a 70. évfordulón, az persze bizonytalan – máshol sem érdemes a grafikonok mechanikus meghosszabbításával jövendölni, de Kínában, mint láttuk, ilyesmivel még inkább nevetségessé válhatunk. A gyors modernizáció és növekedés ugyanis csak az érem egyik oldala, a másik oldalon több olyan tényező van, amely önmagában is veszélyezteti Kína stabilitását.
A fő kérdés az, hogy meg tudja-e őrizni hatalmát a KKP. Jelenleg erős a vezetés legitimációja, ugyanakkor egy olyan furcsa hibrid rendszer felett uralkodik, amilyenről még nincsenek tapasztalatok. A politikai hatalom egyértelműen a KKP-é, amely a gazdaságban ötvözi a pártirányítást a szabad versenyes kapitalizmussal, sőt sok esetben annak legrosszabb változatával. Kínában nincs vagy nagyon kezdetleges a társadalombiztosítás, szociális háló gyakorlatilag nem létezik, az ipar jelentős szegmenseiben dickensi állapotok uralkodnak. A gyárakban éhbérért napi 14 órát dolgozó munkások százmillióinak nem az a bajuk a kormánnyal, hogy kommunista, hanem éppen az, hogy nem elég baloldali. Velük szemben pedig ott állnak a kis- és nagyvállalkozók, a pártállam tisztviselői, a nagyvállalatok menedzserei, akik az új – jelenleg 200 milliósra becsült – középosztályt alkotják, nem is beszélve a nyolcszázezer kínai dollármilliomosról és ötven milliárdosról. Megkezdődött az ő beépülésük a KKP-ba, hiszen jó néhány éve a párt már tőkéseket is felvesz soraiba – hogy ennek lesznek-e politikai következményei, az egyelőre megjósolhatatlan.
A szegény és gazdag, keleti és nyugati területek, város és falu közötti egyenlőtlenségek mellett a másik legfontosabb destabilizáló tényező a – szintén ősi hagyománynak tekinthető – korrupció. A kenőpénzek, sikkasztások, nepotizmus, privatizációs visszaélések olyan mértékben átitatják az államszervezetet, hogy az már a párt uralmát veszélyezteti.
Kínában évente – hivatalos adatok szerint – több tízezer, olykor százezer demonstrációra, sztrájkra, felvonulásra és egyéb tömeges tiltakozásra kerül sor (vagyis naponta több százra!), amelyeknek fő okai a helyi hivatalnokok visszaélései. Ugyanakkor mindeddig sem az egyenlőtlenségek, sem a korrupció elleni megmozdulások nem álltak össze országos mozgalommá, az egyes események elszigeteltek maradnak, s jellemzően nem a rendszer, hanem egyes helyi tisztviselők ellen irányulnak.
És ott van a többi jól ismert probléma. Kínának a világ termőterületének hét százalékán kell eltartania a népesség több mint egyötödét, s más erőforrásoknak is szűkében van. Súlyos gondokat okoz a környezetszenynyezés is. Ahhoz, hogy az ország munkát tudjon adni az évi 10–20 millió új munkavállalónak, a gazdasági növekedés nem eshet nyolc százalék alá, a növekedési kényszer viszont új aránytalanságokat szül.
A vezetés tisztában van mindezekkel a problémákkal, s igyekszik kezelni őket, vagy legalább ennek látszatát kelteni. Eddig a világgazdasági válságot is sikeresen kezelte: bár az export visszaesése jelentős károkat és feszültségeket okozott, a kormány intézkedései, amelyek elsősorban a belső fogyasztás növelésére irányultak, meggátolták az összeomlást, és jelenleg tarthatónak tűnik az erre az évre tervezett nyolcszázalékos növekedési cél.
A válság így olyan paradigmaváltást hozhat, amely a legfontosabb változás lehet harminc év óta. Eddig Kína gazdaságának motorja az export volt, így az ország – minden ellenkező tartalmú jelszó ellenére – jelentős mértékben kiszolgáltatott volt a külvilágnak. Ha azonban a kormánynak most sikerül rávennie a kínaiakat, hogy takarékoskodás helyett inkább fogyasszanak, azzal a kínai gazdaság új hajtóerőt kap, az életszínvonal tovább növekszik, s az ország a külső erőknek kevésbé kitéve, még magabiztosabban léphet fel a világpolitikában. S ez arra sarkallhatja, hogy – míg eddig igyekezett a nyugati játékszabályok szerint játszani – ezentúl jobban beleszóljon maguknak a játékszabályoknak a kialakításába is.
Hogy ez így lesz-e, nem tudhatjuk. Az tény, hogy Kína már ma megkerülhetetlen része életünknek, akár tetszik ez nekünk, akár nem. S olyan mértékben integrálódott a világgazdaságba, hogy az érdekünk nem lehet más, mint hogy tovább fejlődjék. Mert, ahogy manapság a közgazdászok mondani szokták, Kína olyan, mint a bicikliző elefánt: gyorsan kell hajtania, mert ha lelassul, eldől. Ha pedig eldől, abba az egész föld beleremeg.
A szerző az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara kínai tanszékének tanára
Az ELTE Konfucius Intézetében az évforduló kapcsán ma konferenciát rendeznek, ennek programjáról részletesen szólunk Iránytű rovatunkban, a 38. oldalon.
