(mi változott meg )

Én nem tudom, miért rémlett fel emlékezetemben most az az inkább komikusnak, mint tragikusnak tekinthető eset, amikor a hetvenes évek elején Edelény község határában gépkocsimmal elütöttem egy kecskét. A kecske, minden előzmény nélkül, az út menti árokból pattant elém, és ahelyett, hogy átfutott volna az országúton, kissé srégen előttem nyargalt, s hiába léptem teljes erőből a fékre, a „karambolt” nem tudtam elkerülni. A hátsó fertályát találtam el a bal első lámpámmal. A lámpám megrepedt, neki viszont kutya baja sem történt, mert egy pillanatnyi elrévedés után felügetett a domboldalon, s némi bűntudattal eltűnt egy ketrecfélében, ami körül roma asszonyok jajveszékeltek. Leugrattam az útról a kocsival, és gyalog megindultam feléjük, mert úgy gondoltam, ha az állat megsérült, kárpótlással tartozom gazdáinak. Erre nem a törvény, hanem erkölcsi érzékem kötelezett volna.
Jajaj! Fiatalúr, menjen tovább – rimánkodtak a cigány asszonyok. – Ha a rendőr jön erre, megbüntet bennünket, mert vezeték nélkül engedtük szabadjára szegény jószágokat. Ajvé! Legyen szíves, menjen tovább a fiatalúr. Bocsánatot kértem, és visszamentem a kocsimhoz, és tovább hajtottam Edelény felé. Arra gondolok, miként járnék el most, ha hasonló eset történne velem, és hogyan viselkednének a romák. Minden bizonnyal eszembe se jutna tapogatni a kecske pulzusát, és iszkolnék elfelé. Arról pedig sejtelmem sincs, mit tenne a cigány telep népe, ha elindulnék feléjük. Mindenről egyéb dolgok is eszembe jutnak. Hogyan mentem be 1963-ban sugárzó önbizalommal a kiskundorozsmai roma faluba, miután a községi tanácselnök figyelmeztetett, hogy rendőri kíséret nélkül be ne tegyem oda a lábamat. A sötét este is bementem a putrik közé. Amikor a tábortüzek körül ülők felismertek, széles mosollyal hívtak, hogy üljek melléjük. Húsz évvel később, 1983-ban Nyírpilisen, ahol a romák sárral tapasztott fűzfaágakból font „iglukban” éltek, egy nemrég a börtönből szabadult férfi arra biztatott, csinálnak nekem is egy ilyen „házat”, és ha „meg nem sért”, asszony is kerül.
1963 és ’83 között, miközben átléptünk a fejlett szocializmusba, a cigányság javára kevés dolog történt. Nyomorúságuk és életmódjuk maradt a régi. Magyar voltom iránti gyűlöletnek azonban nem láttam nyomát. Panaszáradatot zúdítottak rám, főként az asszonyok, aztán néhány nap után megszűnt az is. Az a részvét, amivel hozzájuk közeledtem, barátságos érzést, mondhatni, szeretetet váltott ki belőlük. Amikor eljöttem Nyírpilisről, börtönviselt „barátom”, Beri Miklós megveregette a kocsim tetejét, és váratlan, idétlen kedvességgel mondta: „Emlékezzen ez a kis jószág…”
Megeshetne-e ilyesmi most velem? Egyáltalán lenne-e merszem közéjük menni? És bennük közeledésemre milyen erővel lobbanna fel a gyűlölet? Sejtelmem sincs, miféle indulat vagy érdek vezérelte azokat, akik öldösni kezdték a cigányokat. S mi történt itt, hogy még azelőtt a feldühödött romák halálra rugdostak és tapostak valakit egy ártalmatlan gépkocsibaleset ürügyén, azért, mert maguktól megkülönböztetve egy „magyart” láttak benne, akit gyűlölni kell. A romákat legyilkolók a rettegést és a gyűlöletet a végsőkig fokozták, nemcsak embert öltek, de megölték Magyarország emberi közösségének lelkét is. S itt is, ott is, ezek is, azok is valamifajta igazságtétel nevében követték el rémtetteiket. Kik ébresztették fel ezt a gyilkos dühöt ahelyett, hogy a nyomorúságot próbálták volna enyhíteni, s az egy néphez, egy országhoz való tartozás érzését erősíteni?
Minden politikus, közszereplő, aki bármilyen formában, bármilyen szándékkal az ellentétek eszkalálódását segíti elő, cinkosa a gyilkosoknak. Hogy mekkora társadalmi erőfeszítés, empátia és szolidaritás kell a békés egymás mellett éléshez, én nem tudom…