Reálpolitika kontra érzelmek

Techet Péter Az Európai Unió és a nemzetállamiság címmel megjelent írásában (Magyar Nemzet, 2009. augusztus 14.) a lisszaboni szerződéssel, annak várható következményeivel és általánosságban az Európai Unióval (EU) foglalkozik. Úgy véli, az „európai szuperállamot” álmodó brüsszeli bürokraták a nemzetállamok kárára és a föderalizmus irányába kívánják terelni azt a szervezetet, amely korábban „egyszerűen gazdasági együttműködésként jött létre”. A szerző azonban arra is kitér, hogy Magyarország érdekeinek meghatározásakor a nemzetállam legelkötelezettebb híveinek is figyelemmel kell lennie arra, hogy nemzeti kisebbségeink e felfogás kárvallottjai lehetnek. Jelen írás szerzői a cikk megállapításainak egy részével ugyan nem értenek egyet, azonban az írásban tárgyalt témakört kiemelt fontosságúnak, méltatlanul elhanyagoltnak tartják, és sajnálattal állapítják meg, hogy a lisszaboni szerződéssel kapcsolatosan számos tévhit csontosodott meg a magyar a köztudatban.
Ma az EU évente a tagállamok együttes költségvetésének mindösszesen egy (!) százalékával gazdálkodik. Ha léteznének is föderalizmus iránti „brüsszeli vágyak”, ezek aligha lennének komolyan vehetők a közös büdzsé ilyen mértéke mellett. Nem vitás, hogy az uniós tagság az állami szuverenitás egy szeletéről való lemondás, a döntések egyes területeken történő átruházása az unióra. A lemondás azonban történelmünk folyamán először önkéntes, nem végleges és részleges. Önkéntes, mert Magyarország polgárai szabad akaratukból voksoltak a csatlakozás mellett (népszavazás); nem végleges, mert az unióból ki is lehet lépni (ezt először expressis verbis éppen a lisszaboni szerződés mondja ki); részleges, mert a lemondás csupán azokra a területekre korlátozódik, amelyeket a tagállamok önként átruháznak, és a magyar érdekek képviselete az uniós döntéshozatalban is biztosított.
Az EU nem egy egységes, nemzetek feletti, európai bürokraták alkotta intézményrendszer. Az EU szervezetében egyedül a bizottság hivatott az uniós érdekek képviseletére, míg az állam- és kormányfőkből álló Európai Tanácsban, a külügy-, illetve a más szakminiszterekből álló miniszterek tanácsában és az Európai Parlamentben a nemzeti érdekek szerint járnak el. A lisszaboni szerződés ebben semmilyen változást nem hoz, mert például az európai parlamenti képviselők mandátumaikat ezután sem valamilyen összeurópai választáson, hanem továbbra is országos voksoláson szerzik, így a demokrácia természetéből adódó „önös” érdekük, hogy saját választópolgáraikat képviseljék. Ráadásul a lisszaboni szerződés bővíti a nemzeti parlamentek hatáskörét az uniós jogalkotás ellenőrzésére vonatkozóan. Az uniót alkotó államok törvényhozásai a jövőben folyamatosan vizsgálhatják, hogy kizárólag azokban az esetekben kerül-e sor közösségi szintű fellépésre, amikor az eredményesség szempontjából ez ígérkezik a legjobb megoldásnak (ez a szubszidiaritás elve). A polgárok által közvetlenül megválasztott Európai Parlament hatásköre új elemekkel bővül az uniós jogalkotás és költségvetés vonatkozásában. Az uniós jogszabályok túlnyomó többségénél az Európai Parlament a tagállamok kormányait képviselő tanáccsal azonos súllyal vehet részt a jogalkotásban.
Ráadásul – egy megfelelő hazai stratégia esetén – Magyarország akár a befizetésünket lényegesen meghaladó uniós fejlesztési forrásokhoz is juthatna. Az elmúlt években azt is láthattuk, hogy egy kormányzatának alkalmatlansága miatt „önhibájából” bajba jutott ország még akkor is számíthat az unió hitelére, ha politikai vezetői már bel- és külföldön egyaránt hitelüket vesztették. Nehéz persze azzal érvelni az EU mellett, hogy a szervezetnek köszönhetően nem ment csődbe az ország, lehet kifizetni a nyugdíjakat és biztosítani a még állami kézben maradt közszolgáltatásokat, de a segítség hiányát bizonyosan sokan megszenvedték volna Magyarországon. Éppen a világgazdasági krízis az egyik oka, hogy az európai integráció talán legnagyobb nyertes tagállamában, a lisszaboni szerződést korábban elutasító Írországban is változik a polgárok véleménye az unióról: a szerződésről szóló második, októberi népszavazásra készülve az „igen tábor” egyértelmű többségbe került, mert az írek úgy gondolják, hogy az EU segít az országnak a gazdasági válságból kilábalni.
A lisszaboni szerződésről folyó vitákban elfoglalt álláspontok szinte minden alkalommal az unióval és a tagságunkkal kapcsolatos érzelmekhez igazodnak. Ráadásul a lisszaboni szerződés magyar parlamenti jóváhagyásának módja joggal erősítette az unióval és a dokumentummal kapcsolatos ellenérzéseket, mivel az Európában is lesajnált szocialista kormány e területen kívánta rég elvesztett reputációját visszaszerezni azzal, hogy Magyarország a tagállamok közül elsőként bólint rá a dokumentumra. Ennek érdekében a ratifikációra rendelkezésre álló egyéves (!) időszak ellenére a magyar kormány a lisszaboni szerződést az uniós elfogadást követő első munkanapon jóváhagyásra az Országgyűlés elé terjesztette. A legjobb moszkovitákat meghazudtoló igyekezettel fellépő Gyurcsányt nem zavarta, hogy az elfogadás időpontjában a szerződés magyar nyelvű fordítása sem készült még el. Miután a ratifikáció kétharmados többséget igényel, a Fidesz megakadályozhatta volna az ország szuverenitását és az Országgyűlés méltóságát egyaránt sértő eljárást, azonban a koalíció megzsarolta az ellenzéket: ha elutasítja az azonnali jóváhagyást, akkor a szocialisták a társadalom számára oly fontos szociális népszavazás elrendelésével megvárják a tavaszi ülésszakot. Ezzel pedig a vizitdíj, a kórházi napidíj és a tandíj eltörlése több hónapos késedelmet szenvedett volna. A többi tagország nem sprintelt vélt külpolitikai vállveregetésre áhítozva; náluk időigényes alkotmányossági vizsgálat és a jogszabályok összehangolása után (néhány államban népszavazással) kerülhet(ett) sor a szerződés megerősítésére.
A magyar jóváhagyás méltatlan körülményeitől függetlenül az EU új alapszerződése markáns elmozdulás az egyre inkább piacorientálttá vált együttműködéstől az európai értékek képviselete felé. Ezért foglalja egybe a szerződés alapjogi chartája az uniós polgárok politikai, gazdasági és szociális jogait. Ami pedig Magyarország számára valóban a legfontosabb: a lisszaboni szerződés az unió alapdokumentumai közül elsőként ismeri el a nemzeti kisebbségeket megillető jogokat. Ez teremt jogalapot arra, hogy a határainkon kívül élő nemzettársainkat ért sérelmekkel szemben európai szinten is fellépjünk, és jogvédelemért, illetve jogorvoslatért végső esetben az Európai Unió bíróságához forduljunk. Ez magyar siker. Az EU a liszszaboni szerződés elbukása esetén is fennmarad, de ebben az esetben a kisebbségek európai szintű védelmének továbbra sem lesz jogalapja. Magyarországnak már csupán ezért is egyértelműen támogatnia kell a lisszaboni szerződést.
A kisebbségek ügyében történő előrelépésen túl is vitathatatlan, hogy a lisszaboni szerződés demokratikusabbá, átláthatóbbá, így ellenőrizhetőbbé teszi az EU-t, ezzel egyidejűleg számos fontos területen a magyar nemzet érdekeit szolgálja. Ennek belátása egyszerű reálpolitika, ami független attól, hogy egyébként pozitív vagy negatív érzelmekkel viszonyulunk az unióhoz. Sokszor kell azzal szembesülnünk, hogy az európai együttműködés jelenlegi formája iránti ellenszenv oka a tájékozatlanság. A társadalomban élő unióval kapcsolatos tévedésekért a politikai felelősség a megtévesztőket terheli; azokat a politikusokat és véleményformálókat, akik a nemzeti érdekérvényesítés képességének vagy szándékának híján saját kudarcaikért a felelősséget az EU-ra hárítják, illetve valós vagy vélt nemzeti érdekre hivatkozva kizárólagos ellenségnek kiállják ki azt.
A közvélemény előtt az EU egységes egészként, „önálló aktorként” jelenik meg, amelyet ennek megfelelően csak szeretni vagy utálni lehet. Noha az EU a tagállamok számával arányosan sokféle és bonyolult, politikailag pedig nagyon színes. Az pedig, hogy valamely állam – az eltérő lélekszámból adódó különböző mértékű befolyástól függetlenül – egyértelmű nyertese legyen az együttműködésnek, leginkább saját kormányának erejétől, tekintélyétől és nemzeti érdekérvényesítő képességétől függ. Nem az unió bűne, hogy valamennyi mérce alapján bukásra állunk.
Az unióval szembeni kritikák ellentmondásosak. A gyengeség sokszor jogos kritikájára a logikus válasz nem tagságunk megszűnése vagy az EU visszasorvasztása, hanem a megerősödés. Amikor az EU nem lép fel a saját békés polgárait alkotmányos alapjoguk gyakorlása során véresre verető szocialista kormánnyal vagy éppen a szlovák államnyelvtörvénnyel szemben, akkor a magyar polgárok szemében joggal hitelteleníti a máskor oly gyakran hivatkozott európai alapértékeket. Azonban tény, a szervezetnek jelenleg nemcsak szándéka, de megfelelő jogosítványa sincs az alapvető szabadságjogok sérelmének szankcionálására, ugyanis az uniót alkotó szuverén államok ilyen hatáskört nem ruháztak át a közösségre. Ebben a lisszaboni szerződés hatálybalépése csekély mértékű előrelépést jelentene. A konkrét példát általánosítva: sokszor úgy vonjuk kétségbe az EU hasznát és értelmét, hogy ezzel éppen a szükségességét támasztjuk alá.
Összességében érthető a magyar közvélemény elégedetlensége és szkepticizmusa az EU-val szemben: a regnáló kormány tevékenységének köszönhetően az uniós tagság még nem hozta meg a várt előnyöket, a haszon legfeljebb a kormányzati károkozás mérséklésében jelentkezett.
Meg kell értenünk, hogy a globalizálódó világban egyetlen ország sem képes valamennyi területen egyedül helytállni. Egyes kérdésekben – energiabiztonság, élelmiszer-biztonság, európai szociális jóléti modell védelme, demográfiai kérdések és bevándorláspolitika – vagy európai szinten intézkedünk, vagy elbukunk, mert csupán nemzeti szinten nem lehet eredményesen fellépni földrésznyi vagy milliárdos lélekszámú egységes gazdaságokkal szemben. Az elmúlt hét év kormányainak nemzetietlensége miatt törvényszerűen elszenvedett európai kudarcok ellenére az unió a nemzeti érdekérvényesítés fóruma. Ha a jelenlegi hatalom távozása után egy, a nemzeti érdekeket könyörtelenül érvényesítő, hiteles kormánya lesz Magyarországnak, akkor hazánk ugyanúgy lehet haszonélvezője a tökéletlen, de mégis nélkülözhetetlen európai együttműködés előnyeinek, ahogyan az írek, a spanyolok, a portugálok vagy éppen a korábban kifejezetten EU-szkeptikus lengyelek joggal tartják magukat annak.

A szerzők jogászok, a Szabadság Kör tagjai