Kissé kaotikusra sikeredett az évfordulós népünnepély, de így legalább – mint többen megjegyezték – tényleg olyan volt ez a nap, mint a húsz évvel ezelőtti. Mármint az 1989. november 9-i, amikor a németek rést ütöttek a betonfalon.
Most mi tettük véletlenül ugyanezt a biztonsági rendszerrel. Pedig Dimitrij Medvegyev orosz, Nicolas Sarkozy francia elnököt, Gordon Brown brit kormányfőt vagy éppen Anders Fogh Rasmussen NATO-főtitkárt elvileg megközelíteni sem lehetett. Még a sajtó képviselői közül is csak a legnagyobb médiatársaságok kiválasztottjai kaptak engedélyt arra, hogy közeli képeket készíthessenek róluk. Mi, magyarok pedig csak távolról szemlélhettük volna az eseményeket. De csak elvileg. Mert az ünnepségek végéhez közeledve a francia nagykövetség szigorúan védett utcájába hajtó rengeteg motoros rendőr, gépfegyvereseket szállító kisbusz és limuzin elárulta a politikusok várható felbukkanási helyét. Az esélytelenek nyugalmával kértünk bebocsátást az ott posztoló egyenruhásoktól, akik legnagyobb meglepetésünkre félrehúzták a kordont, mi pedig nyakunkban egy tömegesen kiadott sajtóakkreditációval bármiféle átvizsgálás nélkül jutottunk be abba az utcába, amelynél jobban akkor egyetlen helyet sem kellett volna őrizni a világon. Gond nélkül sétáltunk el a követség bejáratához, ahol először Medvegyev, majd Merkel kancellár, aztán Sarkozy lépdelt el tőlünk alig egy méterre. Őket követte Brown, Rasmussen, akik felszálltak az épület előtt parkoló buszba, s derűs beszélgetésbe kezdtek. Egyedül Merkel tűnt gondterheltnek, de ez érthető volt a mögötte álló hosszú nap után. Pár perc múltán Berlusconival, Zapateróval és az összes állami vezetővel együtt, többtucatnyi rendőrségi jármű gyűrűjében elhagyták a „védett” övezetet. Vacsorázni mentek, majd másnap haza. Az ünnepség véget ért, a házigazda fellélegezhetett.
Berlin településmarketingesei persze a díszvendégek nélkül is megtalálják a módját, hogyan profitáljanak a fal emlékéből. Úton-útfélen árulják például a betonmonstrum darabkáit, állítólag már háromszor annyi törmelék kelt el, mint amennyi összesen létezett. Szerte a városban kapni lehet az egykori figyelmeztető táblák másolatait, a fal környékén készült fotók poszter változatát s az 1989 előtti megosztottságra utaló pólókat, sapkákat, hűtőmágneseket. A legizgalmasabb attrakció az úgynevezett Trabi Safari, amely a Checkpoint Charlie közelében kezdődik, majd többé-kevésbé végigkövetve az egykori fal vonalát két óra múlva ugyanide tér vissza. A kétüteműbe két olasz kollégával szállunk be, azt mondják, sosem ültek még ilyenben. A vezetést nem merik kipróbálni, hiába győzködjük őket, hogy a kormányváltó működése sem túl bonyolult. Azt, hogy nyugatiak és keletiek mennyire nem értik egymás múltját (bár meglehet, főként az előbbieknek nincsenek megfelelő elképzeléseik az utóbbiakéról), bizonyítja a konvojjal tartó egyik brit újságíró kérdése. Arról érdeklődik, miért volt ez a döcögő, pöfögő papírautó annyira népszerű Kelet-Európában, hogy szinte mindenki ilyennel közlekedett, ahelyett hogy rendes családi autóra cserélte volna. Csodálkozik, amikor helyi idegenvezetőnk a tízéves várólistákról mesél, meg arról, hogy a használt Trabik és Zsigulik drágábbak voltak, mint az újak, mivel azokhoz legalább hozzá lehetett jutni. Úgy érezzük, sok idelátogató turista fejében ma is a szabad, fejlett, de kicsit unalmas Nyugat-kép él, szemben az elnyomott, de „trendi” Kelettel, s többnyire be is érik ezzel a meglehetősen egyszerű vízióval.
A berliniek felemás érzelmeit viszont jól illusztrálják az utcai plakátok, még ha a jelek szerint a baloldali antikapitalista mozgalmak aktívabbak is ezen a téren. Az egykori NDK-s Prenzlauer Berg városrészben a Kastanienallee környékét például ellepték az 1989-es események szimbólumává vált „Wir sind das Volk” (Mi vagyunk a nép) jelszóból eredő „Wir sind ein Volk und ihr seid ein anderes” (Mi egy nép vagyunk, ti meg egy másik) mondatot hirdető falragaszok. Nem tévedés, a felmérések szerint errefelé minden második ember azt mondja: jobb volt az élete az NDK-s időkben. Ebben a hitükben alighanem könnyen meg lehetne ingatni őket egy kis múltba tett időutazással, de való igaz, a munkahelyek megszűnésével, a hirtelen a teljes társadalomra rászakadt óriási szociális és gondolkodásbeli különbségekkel húsz év alatt sem tudtak igazán mit kezdeni a vezetők. Az újraegyesítés körüli eufóriának nyoma sincs.
Ezt a lehetőséget kihasználva pedig a náci idők szörnyű emlékével amúgy is nap mint nap szembesített németekre valósággal rátelepedtek a különféle intenzitású baloldali eszmék. A legtöbb ilyen áramlat látszólag nem mutat közvetlen érdeklődést a pártpolitika iránt, inkább egy alternatívát, egy kétségtelenül kellemes életstílust próbál elfogadtatni főként a fiatalokkal. Ők pedig el is hiszik, hogy az „éljünk boldogan, osszuk meg egymással, amink van, vessük meg az öltönyösöket, váljunk művésszé, és igyunk rengeteg alkoholt” politikával az egész országot jobb irányba lehetne terelni. Ez a „szellemi áramlat” önmagában persze életképtelen, a rendszerbe illesztve viszont jó eszköz arra, hogy tömegeket fordítson el az aktív politikától, s főként attól, hogy a konzervatív oldallal szimpatizáljon. A jelenség semmit sem von le Berlin pezsgő kulturális életének értékéből, s persze az alternatívák keresése is üdvözlendő dolog. De a lázadók háza táján egyelőre csak azt lehet tudni, mi ellen küzdenek, azt nem, hogy pontosan miért is. Che Guevara portréi és a formás vörös csillagok mindenesetre rendre feltűnnek, eközben pedig kisiskoláskortól kezdve pumpálják az ifjúságba a nemzeti önszidalmazást, önmegvetést és felelősséget a hitleri időkben előtte járt generáció létező hibáiért. Így talán érthetőbb az is, miért otthonosabb terep Berlin a magyarként ismert Nobel-díjas írónak, mint a „balkanizálódott Budapest”.
Persze a jelenség nem egyedi. De tény, hogy olyan művészközpontja, mint a Mitte városrészben, az Oranienstrassén található Tacheles, még Párizsnak sincs. A százéves épület volt már az AEG gyár bemutatóterme, hadifoglyok börtöne is, de a második világháborúban találat érte. Megmaradt részeit a faldöntésig raktárként használták. Aztán 1990-ben megszállták a művészek, s azóta sem eresztik. A falakon egy négyzetcentiméter felület sincs, amelyet ne borítana graffiti, a kisebb szobákban sörösüvegek között modern festők dolgoznak modern képeiken, a nagyobbakban különféle zenei formációk próbálnak hangulatot teremteni. Éjjel egy körül jártunk az épületben, csúcsüzem volt. A kertben fémhulladékból készült szobrokat állítottak ki, néhány tárgy egészen remekül sikerült alkotás. A művészek eddig évi féleurós jelképes összegért bérelték az épülettömböt, ám a tulaj már szabadulna tőle, ha lakóit ki tudná tenni. De nem tudja, s a Tacheles évi háromszázezer látogatója is alighanem úgy gondolja, az épület éppúgy szerves része Berlinnek, mint a tévétorony vagy a Checkpoint Charlie. És ebben valószínűleg igazuk is van, ha lebontjuk a mesterségesen ráaggatott ideológiákat, s csak sajátos közösségi helyként, alkotóházként gondolunk a Tachelesre. Ráadásul meglehet, ha az évforduló napján előbb ér véget a buli a bohémtanyán, a „dühöngő ifjúság” is megkereste volna a bejáratot a politikusoknak fenntartott védett övezetbe.
origo.hu
Menekül a Tisza, tüntetik el a nyomokat, de már késő
