November 5., csütörtök
Levelet kaptam egy pécsi gyermekgyógyásztól. Tapintatosan ugyan, de megfedd, amiért az influenza elleni vakcina dolgában a rémhírterjesztők oldalára álltam.
A doktor úr félreértett. Az október 17-i számban csokorba kötöttem (mert van efféle képzettségem), mi bizonytalanítja el az embereket. Nem csak nálunk. Szerte a világon. Tényeket soroltam, s azokat nem cáfolta senki.
Ha mérgezik, mert mérgezik az ennivalónkat, a vizünket, meg persze a levegőt, milyen alapon vonhatnám meg a jogot a becsapott közembertől, hogy kételkedjék egy rosszul forgalmazott vakcinában? Ami mégse egy pár fuszekli, amely vagy kilyukad, vagy nem. Ennek rizikója van, amit bizony megdupláz, hogy hitelüket vesztett politikusok reklámozzák – rosszul.
S ha a baj csupán ennyi volna. De nem. Sokkal több. A kérdésre, melyik út vezet Mekkába, rossz utat választottak az egészségügy irányítói: a haszonelvűség útját. Ez szinte sugallja: jó, ha vannak beteg emberek. Megelőzésről alig esik szó. Másodrendű dolog, nincs benne pénz. Ezért hagyják rá a színes magazinok rovataira és a természetgyógyászokra, akik között tenyészik a sok szélhámos és a sok amatőr.
Ilyen viszonyok közt az átlagember nem ismeri fel, hogy egészségéért maga felel, és a betegség fontos stáció a hozzá vezető úton. Nem tudja, és alig törődik azzal, baját mi okozta, mit kell tennie, hogy legközelebb elkerülje. Gyorsan túl akar esni rajta, aztán kalap, kabát. Gyógyszert kér, tömi magába marokszám, nem érdekli, használnak-e vagy ártanak. Rég tapasztalni, hogy sorállás közben a boltban, a vonaton, de a szülői értekezletek üres pillanataiban is sokat beszélnek betegségükről az emberek. Mintha ez volna az egyetlen, ami kizárólag az övék. Lehet, hogy tényleg az egyetlen? Igen, lehet.
Persze kell az egészséghez szerencse is. Engem csaknem nyomorékká tett a sport. Negyvenévesen nem hajlott a derekam, még a cipőmet se tudtam befűzni. Beutalót kaptam a hévízi szanatóriumba, nem segített. A sors segített: Intaházán elém varázsolt két kitűnő embert, ők mondták, hogy keressem fel Weninger Antalt. Az első magyar jógakönyv írója megtanította a fontosabb ászanákat, a légzésfajtákat, mégis az vált leginkább a javamra, amit a természetről mondott. Ha nem vagy képes a törvényei szerint élni, ellened fordul. Ez átrendezte bennem, mi fontos, mi nem. Attól fogva Weninger doktort mesteremnek tekintettem. Második apámnak.
Az ilyesmi nagy ajándék. De az lehet a könyv is, ha tanít. Mint Vernon W. Fosteré, az Új kezdet – A betegségmegelőzés és gyógyítás bibliai alapelveinek gyakorlati alkalmazása. Aztán ott egy másik E. G. White-tól: Válaszd az életet! De legalább ilyen értékesek Edmond Székely könyvei. Aki a gyakorlatot többre becsüli, keresse a könyvtárban Könczey Réka és S. Nagy Andrea munkáját, a Zöldköznapi kalauzt. És a románokat se szidni kell, inkább tanulni tőlük. A vermonti D. C. Jarvis könyvét a mézről ők fordították le, onnan tette át Szabados András magyarra, s bár a könyv csúf lett, de ami benne van! Pompás tudnivalók a jódról, az almaecetről, a moszatokról.
Kedves Varga doktor, nem hittem, hogy levele ennyi mindent kiprésel belőlem…
November 6., péntek
Mintha a falnak beszélne az ember. Évek óta győzködöm a baloldali, a liberális, a neoliberális irányértelmiség tollforgatóit arról, hogy:
1. Brecht nem volt zsidó.
2. Brecht nem volt kommunista.
3. Könyveit nem égették a többiekével 1934-ben. (Tessék elolvasni A könyvégetés című versét!)
4. Brecht persona non grata sem volt: hazacsábítása érdekében számos lépést tett Goebbels (csaknem olyan elánnal, mint Marlene Dietrichért „küzdött”, aki akkor már az óceán túlsó felén duruzsolt).
5. Brecht nem volt hülye, esze ágában se volt Berlin szovjet zónájába menni. Salzburg fesztiválszínházára fájt a foga. Bele akart ülni a készbe: Reinhardt hímpora még ott csillogott a háború előtti díszleteken. Csak hát a város vezetőinek nem kellett a pénzéhes német. Miért kellett volna?
6. A magyar hatalmasok ölében ülők még mindig nem veszik tudomásul, hogy Brecht akkor öltözött munkásruhába, és kezdte támogatni a pártot, mikor megállapodott Ulbrichtékkal, hogy megkapja a Berliner Ensemble-t, és honoráriumainak felét svájci bankokba helyezik el.
Brecht ugyanis nem ideológiákba volt szerelmes, hanem magába, aztán a pénzbe, végül olyan nőkbe, akik feltétel nélkül szolgálták az első kettőt, akár az életüket áldozva érte. (Mint Margarete Steffin.)
A magát elvtársként riszáló, sunyi Brechtet ki nem állhatom, de könyveit olvasom. Pimaszul tehetséges költő, ötletes publicista, aki mindenkoron képes megakadályozni, hogy hazug szóvirágaikkal álomba ringassák az embert a politikusok. Pompásan csepüli a nagy seggű kizsákmányolókat is. Ezek leszármazottai, mint mérges gombák egy kiadós eső után, Kelet-Európa földjéből is kidugták a fejüket. Zsebük és a hasuk napról napra dagad, ez elég magyarázat arra, miért használja a hajdan Soros által támogatott ÉS propagandacélokra Brechtet (és miért rosszul). Ez lehet az oka, hogy ilyen témájú írásait mellőzik.
De vajon lehoznák-e az irodalmiakat? Azokra se öntött sok mézet.
Baudelaire-ről így írt: „B. a francia kispolgárság költője egy olyan korban, amikor már bizonyos volt, hogy a kispolgárság besúgó szolgálatait, melyekkel a nagypolgárságot a munkásosztály véres eltiprásához vezette, nem fogják megfizetni. Költészete a kakas dala, mely háromszor szólal meg. Szegénysége a rongyszedők szegénysége; kétségbeesése a paraziták kétségbeesése, gúnyolódása az éhenkórászok gúnya. Szavai ki vannak fordítva, mint a kopott kabát, s olyanok, »akár az új«.” Vagy itt van Rilke. Őt így látta Brecht: „Néhány versében előfordul az Isten. Felhívom a figyelmüket arra, hogy Rilke kifejezésmódja, ha az Istenről szól, abszolút homokos. Akinek ez egyszer feltűnt, soha többé nem tud ezekből a versekből egyetlen sort sem elolvasni kibuggyanó kuncogás nélkül.”
Hogy egyetértek-e ezzel? lHol igen, hol nem.
De nem az én egyetértésem játszik szerepet ebben. Azért idéztem őket, hogy észrevegyék, mennyire girhes, álszent és kedélybeteg a mai magyar irodalom! Könnyen lehet, a költőcske lánynak van igaza, aki a Magyar Narancsban marhaságaival próbálja felrázni a reményvesztetteket. Mindenkinek jót tenne, ha többet olvasna Swiftet, Brechtet, Hasekot, Karácsony Benőt, de akár Jamie Oliviert. Bárkit és bármit, amivel ki lehet szellőztetni a mai kánon fülledt, áporodott szagát.
„Fel kéne szabadulni már.”
November 7., szombat
Odaát voltam Zebegényben, meghallgattam Gönczi Tamás előadását a pálosokról. Szeretem az ilyen őszi estéket. Kinn már sötét van, benn, ha tényleg hozzánk szólnak, tisztábban csengenek a szavak. Akolmeleget érzel, azt az összetartozást, ami részévé tesz egy nagyobb egésznek. Ez volna a haza? Talán. De hát miért vagyok bizonytalan, ha nincs bennem kétség? Ki kell mondani: igen, ez.
Ha fontosat hallok, ujjong a lelkem, hogy megint tanultam valamit. Ilyenkor próbálom a magaméhoz pászítani a másét; kijavítom, amit csak félig tudok, hetvenöt kiló buzgalom leszek.
Ezen az estén akkor örültem a legjobban, mikor hallottam, hogy az ősi népek jobbról balra, a szív felé közeledve írtak (a mi rovásírásunk is ilyen), míg az európaiak balról jobbra: távolodva a szívtől. Korábban erre sose gondoltam. Hogy ez mit jelent? Számomra egy felismerést.
A jobbról balra író népek hajlandósága nagyobb a költészetre. Példának elég a nagy Háfíz, Omar Khajjám és Szádi, a perzsák három költőóriása. Így – de ékírással – jegyezték le a Gilgames-eposzt, jobbról balra írva vetették papírra az Ezeregyéjszakát (szememben ez is költészet), és Európában ez az írásmód őrizte meg az ősi ír Osszián-ciklust, az izlandi Edda-dalokat.
Mi áttértünk, de a hajlandóságunk megmaradt. Irodalmunk ereje és dicse mindmáig csodálatos költészetünk. Csak az íreké rakható mellé. Rajtuk kívül senkié.
Az előadás után Grandpierre Attiláéknál beszélgettünk. Előkerült néhány könyv, elhangzott néhány jó mondat, aztán hazaindultunk.
A kocsit a főtéren hagytam, a másfél kilométeres gyalogút fölpezsdítette a kedvem: énekeltem. Gyerekdalokat. Amiket a lányom énekel.
Jól mondta az a kopasz bolsevik. Tanulni kell.
November 9., hétfő
A Die Welt interjút készített Kertész Imrével. Nyolcvanéves lett, ez volt az apropó. A Nobel-díjas író csúnyákat mondott Magyarországról, nagy a felhorkanás. Nem kéne, hisz sok mindent megtudtunk. Kiderült, hogy Szolzsenyicin, akinek legalább annyi, ha nem több oka volt gyűlöletre, a hazáját soha nem szapulta, csak a bolsevik rendszert. Aki nem tudta, kit-mit fed Makovecz Imre gyakran használt szava: az idegenszívű, megtudta. S az emlékezet felidézi azt is, hogy Gergely Sándorék a Moszkvában szerkesztett Sarló és Kalapács egyik cikkében rásütötték József Attilára, hogy fasiszta. És? Számított?
Ami viszont számít. Pár éve egy fiatalasszony az általa korábban nagyra becsült Esterházy Péternek viszszaküldte a könyveit. Nem kívánta az írót olyan irányba követni, amerre az 2006 után haladt. Követem a példát. Remélem, sikerül megtudnom Kertész Imre berlini címét. Rá kell írnom a dobozra, amelybe a könyveit csomagoltam. De annyira tán mégse kéne háborogni. A balkanizálódást illetően ugyanis igaza van Kertésznek. Bukarest immár tisztább, lakhatóbb város, mint a Duna gyöngyszemének mondott Budapest.
Mit kérdez, uram? Ki volt Gergely Sándor? Író. Az ötvenes években két Kossuth-díjat is kapott. Hogy elfelejtették? Igen, el. A halhatatlanság nem díjakon múlik.
