Köznapló

November 7., szombat
Odaát voltam Zebegényben, meghallgattam Gönczi Tamás előadását a pálosokról. Szeretem az ilyen őszi estéket. Kinn már sötét van, benn, ha tényleg hozzánk szólnak, tisztábban csengenek a szavak. Akolmeleget érzel, azt az összetartozást, ami részévé tesz egy nagyobb egésznek. Ez volna a haza? Talán. De hát miért vagyok bizonytalan, ha nincs bennem kétség? Ki kell mondani: igen, ez.
Ha fontosat hallok, ujjong a lelkem, hogy megint tanultam valamit. Ilyenkor próbálom a magaméhoz pászítani a másét; kijavítom, amit csak félig tudok, hetvenöt kiló buzgalom leszek.
Ezen az estén akkor örültem a legjobban, mikor hallottam, hogy az ősi népek jobbról balra, a szív felé közeledve írtak (a mi rovásírásunk is ilyen), míg az európaiak balról jobbra: távolodva a szívtől. Korábban erre sose gondoltam. Hogy ez mit jelent? Számomra egy felismerést.
A jobbról balra író népek hajlandósága nagyobb a költészetre. Példának elég a nagy Háfíz, Omar Khajjám és Szádi, a perzsák három költőóriása. Így – de ékírással – jegyezték le a Gilgames-eposzt, jobbról balra írva vetették papírra az Ezeregyéjszakát (szememben ez is költészet), és Európában ez az írásmód őrizte meg az ősi ír Osszián-ciklust, az izlandi Edda-dalokat.
Mi áttértünk, de a hajlandóságunk megmaradt. Irodalmunk ereje és dicse mindmáig csodálatos költészetünk. Csak az íreké rakható mellé. Rajtuk kívül senkié.
Az előadás után Grandpierre Attiláéknál beszélgettünk. Előkerült néhány könyv, elhangzott néhány jó mondat, aztán hazaindultunk.
A kocsit a főtéren hagytam, a másfél kilométeres gyalogút fölpezsdítette a kedvem: énekeltem. Gyerekdalokat. Amiket a lányom énekel.
Jól mondta az a kopasz bolsevik. Tanulni kell.

November 9., hétfő
A Die Welt interjút készített Kertész Imrével. Nyolcvanéves lett, ez volt az apropó. A Nobel-díjas író csúnyákat mondott Magyarországról, nagy a felhorkanás. Nem kéne, hisz sok mindent megtudtunk. Kiderült, hogy Szolzsenyicin, akinek legalább annyi, ha nem több oka volt gyűlöletre, a hazáját soha nem szapulta, csak a bolsevik rendszert. Aki nem tudta, kit-mit fed Makovecz Imre gyakran használt szava: az idegenszívű, megtudta. S az emlékezet felidézi azt is, hogy Gergely Sándorék a Moszkvában szerkesztett Sarló és Kalapács egyik cikkében rásütötték József Attilára, hogy fasiszta. És? Számított?
Ami viszont számít. Pár éve egy fiatalasszony az általa korábban nagyra becsült Esterházy Péternek viszszaküldte a könyveit. Nem kívánta az írót olyan irányba követni, amerre az 2006 után haladt. Követem a példát. Remélem, sikerül megtudnom Kertész Imre berlini címét. Rá kell írnom a dobozra, amelybe a könyveit csomagoltam. De annyira tán mégse kéne háborogni. A balkanizálódást illetően ugyanis igaza van Kertésznek. Bukarest immár tisztább, lakhatóbb város, mint a Duna gyöngyszemének mondott Budapest.
Mit kérdez, uram? Ki volt Gergely Sándor? Író. Az ötvenes években két Kossuth-díjat is kapott. Hogy elfelejtették? Igen, el. A halhatatlanság nem díjakon múlik.