Őszi katica

Már csak azt a nagy szemű, olasz szőlőt lehet kapni a boltokban, piacon. De két-három hete még találtam saszlát a zöldségesnél. A fürtökön a szemek sárgásak, márványos barna mintázattal. Az eső, a hideg, s ami a levegőben van, ki tudja, micsoda, az mind színezi a szemeket hajszálvékony, rozsdaszín erezéssel, pöttyökkel. Minél világosabb sárgák a fürtök, annál biztosabbak lehetünk abban, hogy mézízűek. Amíg csak tartott, saszlát vettem tehát, mert íze a mi tájaink íze, színe a Somló, a Gulács, a Badacsony, a Szent György-hegy déli oldalának fénye októberi napsütésben.
Kedvelem én azt a nagy szemű, vastaghéjú szőlőt is, amelyet Bulgáriában ízleltem meg először, bár ha gyümölcsről van szó, én nem vagyok mérvadó. Hegyek szerpentinútján is lekapdosom a félérett szedret, megrágcsálom a csipkebogyót. Minden gyümölcsnek gyerekkoromtól bolondja vagyok. A vackorba is beleharaptam, éretlen alma számomra nem létezett, csak kicsi, a lekvárnak, sajtnak való kőkemény birsalmát, amit ember nem fogyaszt, s a kukacos szilvának az ép részét is megettem, ma is megeszem.
Novemberben saszlát enni nem más, mint emlékezni múlt nyarakra, és hit a következőben.
Szeretek mosatlan gyümölcsöt enni, sosem lett tőle semmi bajom, különösen, ha fáról, roskadozó tőkéről szedtem le. De ezt a saszlát most üzletben vettem, hát megmosom. Néhány lazult szem a vízsugártól lehullik. Mindig ezeket az elcsatangolt szemeket eszem meg először, ne érezzék, hogy ők már fölöslegesek, csak mert nem tudtak eléggé kapaszkodni. Körberakom a fürtöket egy tányéron, mintha csendéletet készítenék, nem vacsorát.
Nem akarok hinni a szememnek: egy katicabogár mászik elő a legszebb fürt alól.
Lassan lépeget, vizes a szárnya. Megáll, mint aki visszamenne a megszokott helyére, ahol eddig tanyázott. Kegyetlenül fölveszem a tenyerembe. Honnan jöttél? Mióta lapulsz a fürtök közt? Hogy utaztál? Meghúztad magadat, mint egy szomáliai menekült a kamionban? Hogy bírtad ki a sötét dobozokban, ládákban? Nem lett volna jobb ott maradnod, ahová születtél?
Míg őszi katicám a válaszon gondolkodik, fölúszik bennem egy kép. Rengeteg katica volt azon a nyáron. Olvastam az újságokban, hogy levéltetvek elszaporodása miatt tudtak így megsokasodni. Kislányomnak ezt a kiábrándító biológiai igazságot még nem akartam elmondani, hadd érezze csodának, hogy a kettőnk gyönyörűségére hintette tele még a Balaton vizét is kedvenc bogarával a Teremtő. „Mentsük meg! Nézd, meghal!” – mondta a hétévesek mitikus gondoskodó ösztönével ötpercenként, és fürdés helyett szorgosan szállítottuk kifelé a széplaki partra a katicákat. „Most már úszni szeretnénk, azt hiszem – mondtam szigorúan –, legyen elég a mentésből. Nincs is már több fuldokló errefelé.” Kislányom lehorgasztott fejjel befelé menetelt a Balatonba, de észrevett még egy kapálózó katicát. Tenyerére tette, és könyörögve nézett rám. Meginogtam.
Láttam, éppen kifelé jön egy férfi a műanyag matracával. Nagy lélegzetet vettem, és odaléptem hozzá a combig érő vízben. „Megtenné, hogy a matracán kiviszi a partra ezt az ázott katicát?” – kérdeztem.
Nem felejtem el azt a nézést. Ha meghívtam volna egy kávéra, kevésbé döbben meg. „Hát persze, tegye csak oda, vigyázok rá” – mondta végül, és elnevette magát. Megkönnyebbülten visszalépkedtem a lányomhoz, aki boldog volt.
A kép lemerül. Katicám a novemberi fürtök között újra elrejtőzött.
Valahogy így bújunk meg az emlékeinkben. A nyár ízeiben, a szőlőszemek árnyékában. Nem készülünk a télre, csak szárítgatjuk, emelgetjük csuromvíz szárnyainkat. Nem mi döntjük el, mire készülünk, bele van írva az ösztöneinkbe. Nem tudjuk, csak érezzük: azon dolgozunk egyfolytában, hátha még föl tudunk repülni.