időjárás 13°C Gellért , Mercédesz 2022. szeptember 24.
logo

Spirál az égbe

Fáy Zoltán
2010.03.29. 22:00

Versein, írásain, drámáin nemzedékek nőttek fel; nevéhez olyan sikeres produkciók kapcsolódnak, mint a Varjúdombi mesék, A Tenkes kapitánya vagy a Fekete István-kisregényből készült sikeres rajzfilm, a Vuk. Tarbay Ede írt rádiójátékot és filozofikus esszét, műveinek bibliográfiája több mint háromszáz tételt tesz ki, <br />évtizedek óta publikál folyóiratokban, életéről mégis keveset tudunk.

Miért élt visszahúzódó életet?
– Nem rejtőzködő vagyok, hanem egyszerűen nem nyüzsögtem annyit, mint mások. Nem tartoztam soha semmilyen irodalmi körhöz. Akikhez sorolhatnám magamat, az Újhold köréhez, az nem létezett. Pályám derekán megismertem ugyan Nemes Nagy Ágnest, Lengyel Balázst, de ez csak utólagos kapcsolódás volt. Pályakezdésem szempontjából az 1954-es év volt kulcsfontosságú: ekkor jelent meg első versem a Csillagban, első gyerekversem a Nők Lapjában, hangzott el első mesém a rádióban, és ekkor közölte egy novellámat a Magyar Nemzet. Huszonkét éves voltam, egyszóval lassan érő ember vagyok. Nem teljesen önszántamból kezdődött ilyen későn irodalmi pályafutásom, hiszen történelmi körülmények is nehezítették indulásomat. Én tudatosan elkerültem generációm csapdáit: nem voltam hajlandó Rákosit és Sztálint dicsérő verseket írni.
– Azért ez az Újhold és a Válasz költőire csaknem kivétel nélkül igaz volt.
– Valóban, és ezért nekik nem is jelenhetett meg kötetük a Rákosi-korszakban. Viszont Pilinszky, Nemes Nagy, Vidor Miklós nemzedéke még olyankor kezdett el írni, és abban a korban léptek be az irodalmi köztudatba, amikor a publikálásnak nem volt feltétele a politikai elkötelezettség. Kényszerű elhallgatásuk előtt nekik még köteteik jelenhettek meg. De az én egy évtizeddel később született generációm tagjai már csak akkor léphettek az irodalom színpadára, ha politikailag elkötelezett, „pártos” verseket is írtak.
– Végül is hogyan került az irodalom vonzáskörzetébe? Családi indíttatás vezette?
– Legföljebb közvetett módon. Édesanyám varrónő volt, édesapám lakatos és mozdonyvezető, de egy baleset után már csak a fűtőházban dolgozott. Úgy került Magyarországra, hogy 1920-ban fel kellett volna esküdnie a román királyra, de erre nem volt hajlandó, és édesanyámmal áttelepültek. Ilyen szempontból én munkásszármazásúnak számítottam, de nem tekintem és nem is tekintettem magamat annak, mert nem olyan közegben éltem. Idős szülők gyermekeként eléggé egyedül nőttem föl.
– Budapesten éltek?
– Igen. És a lakóhely, a földrajzi helyszín, sok személyes kapcsolathoz hasonlóan, vissza-visszatért, valami furcsa, megmagyarázhatatlan módon megismétlődött. Ilyen az életem: a meghatározó pontok újból megjelennek. Gyermekkoromat 1944-ig, a bombázásokig Rákospalota és Pestújhely határán töltöttem egy kis utcában. És most, öregkoromra ugyanolyan távolságra élek a Körvasút sortól, mint akkor. A fiam szokta mondani, hogy a verseim ugyanazokat a köröket járják be, mint a korábban írtak, csak egy szinttel magasabban. Mint egy ég felé nyúló spirál.
– A versírás a kisgyermekkor világába nyúlik viszsza, vagy később kezdett el költészettel foglalkozni?
– Ha nem is kisgyermekkoromban, de elég fiatalon írtam az első versemet. Pestújhelyen a háziúr leánya, Janka szótlan, befelé forduló leány volt, és néha megengedte, hogy leüljek a padjára. Ott született meg első költeményem, egy magányvers. Később gimnazistaként már sokat írtam, egy barátommal olvastattam el ezeket a verseket, ő is írt, én is írtam, és egy-egy rumos sör mellett együtt váltottuk meg a világot. A Kemény Zsigmond Gimnáziumba jártam, és kiváló magyartanáromnak, Dallos Györgynek szintén szerepe volt abban, hogy az irodalom felé fordult az érdeklődésem. Korábban mindig ingadozott a magyarból szerzett jegyem, attól függött, hogy milyen volt a kapcsolatom a tanárral. De hetedik gimnáziumtól ez megváltozott. Emlékszem, első házi feladatom Zrínyivel volt kapcsolatos; kis dráma formájában oldottam meg, megírtam Zrínyi és Montecuccoli elképzelt párbeszédét. Amikor megkaptuk a dolgozatot, megkérdezte a tanárom, hogy nem akarok-e dramaturg lenni. Bár nem tudtam, mi az, de nagyon is szerettem volna. Annál is inkább, mert mióta az eszemet tudom, a kisebb házimunkákért, szénfelhordásért, fahasogatásért kapott zsebpénzt mind színházra és mozira költöttem.
– Akkor egyenes út vezetett a színművészeti főiskolára.
– Korántsem. Az első gondot az okozta, hogy érettségi előtt az igazgató közölte: abban a megtiszteltetésben részesülök, hogy kiküldenek tovább tanulni a Szovjetunióba. Édesapám már nem élt, édesanyámmal beszéltem meg otthon a dolgot, sehogy sem volt kedvem hozzá, és végül másnap azzal utasítottam el, hogy nem tudok elszakadni idős édesanyámtól. De a színművészetire vonatkozó terveim elé otthon is akadály gördült, mert édesanyám nagyon ellenezte, eleinte inkább mérnöknek szánt, később tanárnak. Azért jelentkeztem, de amikor megkaptam az értesítést a szóbeli felvételi fordulóra, édesanyám eldugta a levelet, így a második körre már nem is mehettem el. Közben felvételiztem az ELTE francia–magyar szakára, de a tervgazdálkodásnak köszönhetően könyvtár szakra vettek fel. Két félévet el is végeztem, de ismét megpróbáltam a színművészetit, ezúttal sikerrel.
– A mai helyzethez képest akkoriban ez már pályakezdésnek minősült.
– Számomra ez is kicsit bonyolultabb volt. Igaz, hogy 1957-ben diplomáztam, és 1956 szilveszterén megnősültem. És mivel feleségem a Miskolci Nemzeti Színház jelmeztervezője volt, én is Miskolcra kerültem. De próbálkoztam mással is, volt például egy felvételi beszélgetésem a rádióban is. Nem nagy sikerrel: megkérdezték, mi a véleményem a Kádár-kormányról, és vesztemre elmondtam. Nem is vettek föl. Soha nem felejtem el, hogy amikor ezt elmeséltem a színművészeti igazgatójának, Olti Magdának, rám nézett, az asztal mögött titokban meghúzott egy üveget, és így reagált: jegyezze meg, nem kell mindig az igazat mondani. 1958-ban született első lányunk, és visszajöttünk Pestre. Feleségemnek sem volt munkahelye és nekem sem. Elmentem a Magvető Könyvkiadóban Nemeskürtyhez, akit látásból ismertem, és elvittem neki Goethe- és Heine-fordításaimat. Hamarosan telefonáltak, hogy menjek el az Európa Könyvkiadóba, és keressem meg Vas Istvánt. Tőle kaptam két spanyol verset nyersfordítással együtt, lefordítottam, és ettől kezdve műfordításból éltem, amíg nem kaptam a televízióban állást. Utána viszont abbahagytam a fordítást.
– És hogyan került a televízióhoz?
– Személyes ismeretség révén: nagyon jóban voltam a főiskola könyvtárosával, aki egyszerűen fölhívta a televíziót, hogy itt van egy állás nélküli dramaturg, nem tudnának-e neki munkát adni. Be is hívtak 1959. április 28-án, és azonnal szerződtettek. A gyermekosztályra kerültem, óvodás műsorokat szerkesztettem, ifjúsági televíziós játékot vezettem élőben. Sok munkám volt, egyik legemlékezetesebb A Tenkes kapitánya.
– Ez hatalmas siker volt, gondolom, elismertséget eredményezett.
– Részben igen. Az egész történet úgy kezdődött, hogy a szerző, Örsi Ferenc beadott egy tervet, ha jól emlékszem, egyetlen filmre, és ezt követően én kezdtem el tárgyalni vele a megvalósításról. Rendszeresen leutaztam hozzá Pécsre, repülőgéppel, mert akkor még voltak belföldi járatok, és megbeszéltük a következő epizód forgatókönyvét. Amikor az összes epizód elkészült, olyan vélemény hangzott el, hogy a sorozatban túl sok a vér, a halál, írjuk át. A végső stádiumban át kellett hangolni az egészet „operett-börleszkre”, és a forgatás után rukkoltak elő azzal, hogy így viszont nem elég izgalmas. Mégis ez lett a televízió egyik legsikeresebb produkciója, ám ennek ellenére apránként lehetetlen helyzetbe kerültem. Az osztályvezetőm állandóan arra ösztönzött, hogy írassak forgatókönyvet, de erre nem volt pénz. Én pedig nem voltam hajlandó fölöslegesen dolgoztatni embereket, és lassanként kezdett kínossá válni, hogy felveszem a fizetésemet, de nem dolgozom. Ez a kellemetlen helyzet oldódott meg azzal, hogy átmentem az Állami Bábszínházba dramaturgnak.
– Bábszínházi munkája sem előzmény nélküli, hiszen korábban is bedolgozott oda.
– Igen, az első bemutatóm 1956 szeptemberében volt. Egy bábjáték versbetéteit írtam egy históriás ének, a Bankó lánya alapján. Később is akadtak kisebb-nagyobb rádiós és színházi munkáim. 1965-től kilenc éven keresztül intézményes kapcsolatban is álltam a bábszínházzal, majd 1979-től ismét ott voltam dramaturg.
– Első gyermekverskötete, A mogorva egér 1964-ben jelent meg. Lehetséges, hogy nem gyerekeknek szánt verskötete csak jóval később?
– Igen, ez így történt. Verset mindig írtam, de a forradalom után én sem publikáltam, csak fordítást, első kötetem is elég későn jelenhetett meg. 1956-ban vittem el első verseimet a Magvetőhöz, ahol Hegedűs Géza, főiskolai tanárom volt az igazgató, és a kötet szerkesztője Pilinszky lett volna. De közbejött a forradalom. Pilinszky elkerült a kiadótól, és az új helyzetben már én sem akartam, hogy megjelenjen a kötet. Később akkor találkoztam gyakrabban Pilinszkyvel, amikor az Új Embernek és a Vigiliának kezdtem dolgozni. A Kossuth Lajos utcában volt a szerkesztőség, egy nagy, közös szoba, ott ült néha Pilinszky is. Az igazság az, hogy hol megismert, hol nem. Nem ezen a világon élt.
– És mi lett a kötettel?
– Újból beadtam, de csak 1963-ban, kiegészítve néhány közben írt verssel. Egy évig nem kaptam választ, úgyhogy bementem a szerkesztőségbe, ahol a titkárnő előhúzta a fiókból a kartonomat, és közölte, hogy már hat lektor olvasta, majd értesítenek. Egy hónap múlva ismét behívtak, amikor is kiderült számomra, hogy a szerkesztő nem ismeri a verseket. Egyszóval nem lett belőle semmi. Így aztán a kötet nem ott jelent meg és nem akkor, hanem 1991-ben a Széphalom Kiadónál.
– Csaknem harminc év késés.
– Igen, de ez aztán olyan lett, mint a gátszakadás. Addig viszonylag kevés felnőtteknek szánt verset írtam, de ettől kezdve rengeteget. A gyermekverseim többnyire megjelentek folyóiratokban, kötetekben, a meséim is, csak időnként változtattak meg benne részeket, húzattak ki sorokat, elsősorban ideológiai okokból. Az Alagútban című mesém megjelentetését azzal utasította el a Móra Könyvkiadó igazgatója, hogy az nem mese, hanem csoda. A Kisdobos főszerkesztője nem volt ilyen finnyás, ott lehozták a mesét. Más alkalmakkor csak egyes részeket töröltek a szövegből, ahol Istenre utaltam. Regényeim, esszéim is megjelenhettek, de a Hirtelen ősz című kötetig, vagyis 1991-ig verseim nem nagyon. Sokszor az volt az érzésem, nem fér bele a képbe, hogy ifjúsági íróként, dramaturgként verset is írok, és ha nem az én nevem lenne a kéziratokon, biztosan megjelenhetne.
– A rendszerváltozás után is tapasztalt ilyen akadályokat?
– Nem. 1992-ben nyugdíjba mentem a bábszínháztól, és ettől kezdve csak az írásnak, szerkesztésnek, szövegkiadásnak és a tanításnak éltem.
– Mégiscsak visszakanyarodott az édesanyja által javasolt pályához?
– Igen, ez is életem köreinek ismétlődéséhez, a spirálhoz tartozik. Nagyon szép évek voltak ezek. Megkerestek a zsámbéki Apor Vilmos Főiskoláról, először félévi helyettesítésre, majd hosszabb időt ajánlottak. Rögtön bedobtak a mély vízbe, hiszen a gyermekirodalom történetéről szóló szeminárium megtartására készültem, de óra előtt derült ki, hogy a teljes évfolyamnak kell előadást tartanom. Végül is jól sikerült, és a következő évtől saját csoportom is lett. Bár tanár nem lettem, arra azért rájöhettem, hogy édesanyámnak tulajdonképpen igaza volt: szabadnak éreztem magam, talán szabadabbnak, mint amikor dramaturg voltam, és nagyon élveztem, hogy taníthatok.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.