Ha azt vesszük, hogy a magyar állam történeti kutatásokra szakosodott intézményei milyen lassú és hiányos munkát végezhettek a rendszerváltás óta eltelt két évtizedben a magyar államszocializmus feltárásában, akkor egyáltalán nem meglepő, hogy a hazánkat megszálló szovjet haderő történetét sem dolgozták fel és publikálták azok, akiknek ezt hivatalból kellett volna. Annak ellenére van ez így, hogy a szovjet csapatok negyvenhét évig tartó jelenléte meghatározó jelentőséggel bírt Magyarország története szempontjából. Hasonlóképpen nem ismert, hogy milyen anyagi-technikai, gazdasági háttere volt a Varsói Szerződés mai szemmel lenyűgöző volumenű felfegyverzésének.
Ez utóbbit veszi górcső alá az 1956-os Intézet munkatársa, Germuska Pál Vörös arzenál című kötete (Argumentum kiadó). A hivatásos történész-muzeológus korábban publikálatlan, nemrég még szigorúan titkos minősítésű levéltári forrásokra támaszkodott, hogy bepillantást engedjen olvasóinak a KGST bürokratikus működésébe, az éles vitákba és érdekkonfliktusokba. Mint azt lapunknak elmondta, városkutatási témái kapcsán nem volt szíve otthagyni a katonai témákat, a magyar hadiipari üzemek történetét, ráadásul felfedezte, hogy a témáról – néhány német kísérlet kivételével – nincs is irodalom, nemhogy a hetvenes, nyolcvanas évekből, hanem a rendszerváltás utáni évekből sem. Horváth Miklós hadtörténésszel, a hidegháborús magyar hadtörténet kutatójával együtt láttak munkához, és ennek a 2005–2008 közötti erőfeszítésnek lett az egyik eredménye a Vörös arzenál. A kutatás nehézségeit jellemezve a szerző elmondta: még mindig csak a nemzeti iratanyagokat lehet tanulmányozni (1980 utáni dokumentumokat továbbra is csak egyedi elbírálás alapján), a KGST Moszkvában őrzött archívumát – egy eddig meg nem hozott – közös döntéssel lehetne feloldani a titkosítás alól.
A Vörös arzenálból egyebek között megtudhatjuk, hogy a KGST 1956 októbere óta foglalkozott szervezetszerűen hadiipari együttműködéssel, és a hidegháború korai éveivel szemben ekkortól koordinálták, hogy melyik tagország hadiipara mit és menynyit gyártson. Mindvégig a szovjet elképzelések érvényesültek, de a megvalósítás módja az ötvenes évek ukázaitól a nyolcvanas években jellemzővé vált normál hangvételű megbeszélésekig terjedt. A hadiipari együttműködés nem elválasztható a haderő-fejlesztési trendektől sem. Magyarországon a Czinege-féle védelmi vezetés igyekezett egyensúlyt teremteni a nemzeti erőforrások és szövetségi követelmények szabta rendszeresítési igények között, ám a hetvenes évek végétől már egyértelműen szétnyílik az olló, és Budapest nem teljesíti az elvárásokat. Az első korlátozást egyébként már 1968-ban bevezette Kádár János. Eszerint a közvetlen katonai kiadások nem haladhatták meg a nemzeti jövedelem négy százalékát, igaz, legtöbbször ez az érték 3,5 százalék alá sem csökkent.
Ami a szovjet csapatok magyarországi jelenlétét illeti, egy lelkes amatőr történész – a maga nagyon is professzionális módján – törte meg nemrég a fülsiketítő csendet. Vándor Károly Légierő társbérletben, avagy A Szovjet Légierő és Légvédelem története Magyarországon és Ausztriában (1944– 1991) című munkájának első kötete (VPP Kiadó) igazi novum a magyar nagyközönség számára. Bár a címekből kitűnik, hogy a szerző a légi haderőnemmel foglalkozik, úgy írt, hogy azt ne csak a szakértők lapozhassák örömmel, hanem a laikusok is. Mi több, az erőfeszítést a volt Szovjetunió országaiban is érdeklődéssel követik. Az ok rendkívül egyszerű: az „ideiglenesen hazánkban állomásozó” Déli Hadseregcsoport (Juzsnaja Gruppa Vojszk, JuGV) munkájában, mindennapjaiban százezrek (katonák, hozzátartozók) osztoztak, akik közül sokaknak kitörölhetetlen – és szinte egyöntetűen pozitív – emléket jelentenek a Magyarországon eltöltött évek, a többség fiatalon járt itt, és szinte nyugati szabadságot élvezhettek.
De miért is a légierő a kiindulási alap? Mint minden sikeres amatőr történésznek, így Vándor Károlynak is alapvető fontosságú a megindító személyes élmény. 1983-ban kisgyerekként családjával Kunmadarasra költözött, ahol azon nyomban felkeltették az érdeklődését a hatalmas „szitakötők”, amelyekből folyamatosan ugrottak az ejtőernyősök. Akkor a falu szomszédságában működött Kelet-Közép-Európa legnagyobb katonai repülőtere. Először tinédzserként, 1989-ben mehetett be a bázisra egy családi ismerős, „Ljosa” Posztasz segítségével, aki az itt települt 328 ograp (328-as önálló gárda felderítő repülőezred) második századának volt a parancsnoka.
Vándor Károly kutatásának 2000 körül az internet adott jelentős lökést, amely megkönnyítette a kapcsolatfelvételt az egykor itt települt szovjet katonákkal. Bármilyen meglepő, a JuGV katonáinak van internetes oldala, sokan rendszeresen írogatnak különböző fórumokon, és Vándor Károlynak sikerült sokuk bizalmát elnyernie, akik féltett, személyes történeteiket, ritkaságszámba menő fotóikat bízták rá.
A kötet kiemelkedő érdeme, hogy részletesen leírja a két magyarországi állandó, repülőgép-fedélzeti atombomba-tároló objektumot, a kiskunlacházit és a kunmadarasi „néma szektort”, ahol különleges őrség vigyázta a tömegpusztító fegyvereket. Egy korabeli dokumentumból az is kiderül, hogy ausztriai és olaszországi célpontokra dobták volna ezeket a szovjet vadászbombázók, ha a hidegháború forróra fordul.
origo.hu
Egy perc alatt 800 ezret keresett a magyar sztár a fővárosi megbízással
