Gyermekzsivaj szűrődik az utcára a bölcskei parókia ablakából, felpezsdítve a nyári rekkenő hőséget. Isten tanítását itt nem csak a Biblia megsárgult lapjaiból lehet megismerni, elég, ha megnézzük, hogyan él Szerdahelyiné Zimányi Mária, a falu lelkésze. Közel húsz éve az öreg ház minden nyáron gyermektáborrá alakul, ami a legszegényebbeknek a közösség és a hit mellett rendszeres étkezést is nyújt.
– Amikor megláttam a kocsma előtt csellengő, apjukra váró gyerekeket, megfogadtam a Jóistennek, hogy néhány hétig etetem, itatom és itt is altatom őket a parókián – kezdi a mesébe illő történetet a lelkész, amikor leülünk a hűvös, takaros szobában. Máriának nem volt idegen a gyermeknevelés, hiszen lelkész édesapja és pedagógus édesanyja a kárpátaljai Beregszászon a háború után összegyűjtötte az árván maradt gyermekeket, és szerény keresetükből maguk nevelték őket. – Így született meg a Zimányi Árvaház. Anyám maga koldult a gyerekeknek reggeltől estig járva az utcákat – emlékezik vissza. Amikor édesapja fogságba került közel kilenc évre, az édesanya egyedül nevelte őket. A kommunizmus megerősödésekor aztán elvették tőlük a gyerekeket, mondván, a lelkészné ideológiai szempontból nem alkalmas a nevelésükre. – Anyám a haláláig siratta őket – csuklik el a hangja. Amikor eltemették az idős asszonyt, a cigányok mind végigcsókolták a kezét a ravatalozóban, tudták, ha ő nincs, egyikük sem érte volna meg a felnőttkort. – Az öreg prímás még a kedvenc nótáját is elhúzta – teszi hozzá. A beregszászi árvaház még ma is működik az édesanyja után Margit Mama Árvaház néven.
Négy testvére és az árvák mellett kevés jutott mindenkinek a családban. Mária még a gimnáziumba is mezítláb járt testvéreivel, mert édesanyja sehol nem kapott munkát. Egyetlen bűne az volt, hogy férje lelkészként Isten igéjét hirdette. Nemegyszer elájult az éhségtől. Míg édesapja fogságban volt, kitelepítették őket a parókiáról. Egy vagonban éltek a debreceni pályaudvaron. – Mi voltunk a pályaudvar első kukásai, pedig apám öt nyelven beszélt – emlékezik vissza a fájdalmas évekre. A Szabad Európa rádió édesapja, Zimányi József prédikációit sugározta eltorzított hangon, aki mások nevében írt fordításokat, hogy egy kis pénzhez jusson a család. Miután apja hazatért, az akkori püspök közölte a lelkésszel, hogy akkor kap állást, ha minél több információt szerez paptársairól. – Inkább éltünk továbbra is a vagonban – zárja rövidre Mária.
Zimányi Mária a legnagyobb nyomorúságban tett fogadalmat: ha egyszer gazdag lesz, mind befogadja a szegényeket, árvákat. – Nem lettem gazdag, de befogadok mindenkit. Innen senki nem megy el üres kézzel – mondja határozottan. Kamaszként arról álmodott, hogy orvosi egyetemet végez, hogy tudását pénzre fordítva segíthesse majd szüleit. – Fél évig jártam az egyetemre, de akkor azt mondta apám: a testet bárki meggyógyíthatja, de a lelket nagyon kevesen – mutatja be a legmeghatározóbb fordulópontot életében. A teológiát kitűnően végezte el, mégsem engedték, hogy dolgozzon. Nem tetszett a püspöknek, hogy összegyűjtötte a gyermekeket, konfirmálásra hívta a fiatalokat. Csakúgy, mint édesanyja, ő sem felelt meg ideológiailag, „nem volt jó az egyházlátása”. Akkor a kecskeméti könyvtárba került, de az evangelizációval nem hagyott fel: Bibliákat osztogatott az orosz katonáknak. Ezt megelégelve felettesei gyermekeivel együtt a tanyavilágba helyezték, ellehetetlenítve munkáját. Legalábbis ezt gondolták az akkori rendszer hívei, de Mária az alföldi buckák között is hirdette az igét. Adott és ad ma is, akinek tud. – Azt mondja az Úristen, hogy aki kér, annak adj, aki azt kéri, hogy egy mérföldre kísérd el, menj vele kettőre, aki elkéri a felső ruhádat, add oda az alsót is – idézi fel Isten ma is érvényes, de alig hallható üzenetét. Mária eszerint él. Hatvanegyezer forintos fizetéséből amit tud, a gyermekeknek adja. Ahogy fogalmaz: neki elég egy ágy és egy sparhelt, ahol megfőzheti az ebédet a kicsiknek. A társadalmi összefogás példaértékű a községben. Még egy 88 éves idő asszony is vállal egy napot a főzésben. Segítenek Mária gyermekei és a helyi tanítók, de még az önkormányzat is. A paksi atomerőműnek köszönhetően tavaly Kárpátaljára, az idén Erdélybe jutottak el a gyerekek. – Többre akarom tanítani őket, mint amit itt látnak – mondja, amelyből egyértelműen kiderül, milyen fontosnak tartja, hogy a gyerekek megismerjék gyökereiket és közös történelmünket. Akármilyen nagy is a szegénység, ebből nem enged: már most elkezdtek gyűjteni a jövő nyári határon túli utazásra. Mária azt mondja, aki átment a nyomorúságon, az meglátja a nyomorultat, épp ezért őt az teszi boldoggá, ha látja, a mai gyerekeknek nem kell átélni azt, amin ő keresztülment.
A parókia udvarán kicsi medence áll. A püspöktől kért pénzt az építésére Mária, mert tudta, azok a gyerekek, akiket ő befogad, soha nem jutnának el nyaralni, de még egy strandbelépőre sem telik szüleiknek. A legtöbbnek ételre sem jut, maga csomagol tízórait többüknek. A nála nyaralók mind sérültek: nem egynek elváltak vagy alkoholisták a szülei, és mindegyikük szegény családból származik. Akad olyan közöttük, aki nemegyszer a kukoricában töltötte testvéreivel és édesanyjukkal az éjszakát, hogy elmeneküljenek az alkoholista apa haragja és verése elől. – Akad olyan szegény család, ahol még ágy sincs. Az ilyen gyerekek kapják meg nálam a legszebb ágyat a legropogósabb ágyneművel – mondja büszkén.
Most az az álmuk, hogy egyszer egy nagyobb medencét építhessenek, hiszen a gyerekek egymást felváltva, kis csoportokban fürdőzhetnek csak. És Mária tudja, mire van szüksége egy gyereknek, ha már teli a hasa: sehol nem láttam olyan csillogó szemeket, mint akkor, a medence partján állva. Mária pótolhatatlan ajándékot ad nekik: néhány hétre elfeledhetik a nyomort, az otthoni gondokat. Látszik, hogy szerényen élnek itt ebben a néhány hétben is. Kevés az ágy, és nagy szervezést, önfeláldozást igényel, hogy mindenkinek ételt, ruhát adhassanak. Mégis, amikor megkérdezem, mit kérnének az emberektől, szerényen csak azt mondja, „imádkozzanak értünk”. Boldogan arról mesél, hogy „a táboron Isten áldása van, az Úr maga őrzi”, hisz soha még baj nem történt senkivel. Azt mondja, nem egy gyereknek azok a hetek boldogok csak, amit a táborban töltenek. Amikor arról faggatom, mi az, amit mindezért az önfeláldozásáért és a munkáért kap, a medencében lubickoló kicsikre mutat, és megkérdezi mosolyogva: „Kell ennél nagyobb boldogság?” Megemlíti azt is, hogy amikor tavaly novemberben meghalt a férje, 102 hittanos gyerek egy-egy szál szegfűt dobott a sírjára. – Kinek a sírjára dob még több mint száz gyerek virágot? Hát ki vagyok fizetve? – néz rám. Később elneveti magát: „szegénykéimnek még nem tudtam rendes fürdőruhát venni, holland adományból vannak, ezért lóg egyiken-másikon a gatya”. Elmeséli, ha itt valaki káromkodik, az a büntetés, hogy nem fürödhet. – Ne félj, egyik sem ejt ki egy csúnya szót se a száján – mosolyog felém. A játék mellett tanulnak is: egy gyerek sem megy úgy haza a tábor végén, hogy nem tud úszni.
Amikor a gyerekekkel beszélgetek, mind azt mondják, boldogok, vidámak itt, és nagyon szeretik – ahogy ők hívják – Marika nénit. – Sokat tanulunk Jézusról – mondja az egyik kisfiú, amikor arról kérdezem, miért jó itt lenni. Szinte mindegyikük a jó közösséget, a sok szép éneket és a fürdőzést említi.
Mária mindig figyel rá, hogy az, akinek ad, ne tudja, hogy kitől kapta. – Nem akarom, hogy bárki is azt érezze, hogy a lekötelezettem – jegyzi meg. Amikor ad, mindenből a legjobbat adja. – Ha egy szegény embernek foltos nadrágot adsz, jobban megalázod, mint amennyire egyébként is megalázva érzi magát – mondja határozottan, majd hozzáteszi: ő azt tanítja a híveinek, hogyha adnak, ne a feleslegből adjanak, ajándékozzák oda a legszebbet.
Most már nem csak Bölcskéről, a környező településekről is járnak ide olyan gyermekek, akiknek a nyaralást ez a kis medence és a többiek társasága jelenti. Mária elhozta egyszer a dégi árva gyerekeket is. – Sosem felejtem el, amikor az egyikük azt kérte, hadd tegye a fejét a mellkasomra, hogy hallhassa, hogyan dobog egy édesanya szíve – emlékszik vissza a szívszaggató jelenetre Mária. Azt mondja, ha csak édesapja fogságban töltött kilenc éve alatt is, de átélte, milyen félárvának lenni.
Amikor mély elhivatottságát hozom szóba, Mária csak annyit mond: „apám a halála előtt két héttel, katéterrel az oldalán még felment prédikálni a szószékre. Mi már ilyenek vagyunk, nagyon elköteleztük magunkat a Jóistennek”. Mária küzd a mindennapokban a szegénységgel, a helyiek hitetlenségével. Nehéz jól válaszolni, amikor nekiszegezik a kérdést: „Milyen az az Isten, aki minket ilyen szegénységben tart?” Mária azt vallja, nem így kell megközelíteni mindezt. A kérdést úgy kell feltenni: „Milyen az az Isten, aki ilyen szép heteket ad nekünk?” A lelkész nem ítél meg senkit. Még az alkoholistáknak is ad. – Ő az ital rabja, én az Istené. Én sem tudnék elszakadni, ő sem tud – mondja. Amint kifelé menet visszapillantok, már értem, miért festették fel egy darab fára, és szögezték ki a kapu fölé a parókia valódi nevét: „A Szeretet Szigete”.
origo.hu
Kémek, pénzek, paktumok: így adta át Magyar Péter a Tisza Pártot Brüsszelnek és Kijevnek
