Boksz és tajcsicsuan

Legtöbbünk Kína-élménye a kínai büfékben születik: eszerint az ázsiai országból ideszakadt vállalkozók végtelenül szorgos, <br />udvarias és kedves emberek. De vajon milyen valójában ez a távoli, ám hétköznapjainkban is egyre nagyobb szerepet játszó <br />világ? Hogyan érthetünk szót a föld legnépesebb közösségével? Egy interkulturális tanácsadóhoz fordultunk tájékoztatásért.

Keleti szél. Már csak azért is jobban kellene érteniük a magyar cégek képviselőinek a kínaiak gondolkozásmódját, mert a Kína felé nyitás immár hivatalos politika hazánkban. Arányait tekintve a világgazdaság újra az ipari forradalom előtti állapotba kerül, amikor India és Kína világgazdasági részesedése harminc vagy még több százalékot is elért. Erről is szót ejtett Orbán Viktor november elején a Magyar Állandó Értekezlet ülésén, hogy nem sokkal később új értelmet adjon a „keleti szél” kifejezésnek. Jó tudni, hogy a miniszterelnök nem most vette fel a „politikai időjós” szerepét, hanem ugyanezt mondta egy éve is ellenzéki vezetőként. „Magyarország helye a világ térképén egyértelmű, NATO-tagok vagyunk és az Európai Unió tagjai. Ez azt jelenti, hogy nyugati zászló alatt hajózunk, de ma keleti szél fúj a világgazdaságban. Vitorláinkat ennek megfelelően kell fordítani” – közölte akkor Pekingben, ahová a Fidesz és a Kínai Kommunista Párt hivatalos kapcsolatfelvételének alkalmából utazott. De a Nyugat hanyatlásának gondolata korábbra datálható: Orbán már 2001-ben is használta a szókapcsolatot, igaz, akkor elsősorban a népességfogyással küszködő országokra utalt vele.

Ön magas, szőke, fehér bőrű férfi? És még nem talált rá álmai állására? Itt a kihagyhatatlan lehetőség! Kínában máig élő szokás, hogy a cégek fehér, szőke (ál)igazgatót szerződtetnek, akinek jóformán csupán annyi a dolga, hogy szalagokat vágjon át, mert ott presztízsnek számít, ha egy cégnek európai igazgatója van.
Nem hiszi? Pedig igaz, még ha a mosolyvillogtatásnál manapság már többre is szükség van egy ilyen poszt elnyeréséhez. A „tiszteletbeli igazgató”, bár döntéshozói hatalommal ritkán rendelkezik, sokszor játszsza a nemzetközi összekötő szerepét is. Sok kínai cég szeretne kiépíteni külföldi kapcsolatokat, nyelveket azonban kevesen beszélnek, a nemzetközi utazás a vízumok megszerzése miatt nehézkes, és a kínaiak rendszerint nem járatosak az olyan nemzetközi üzleti szokásokban, amelyek Indiában vagy Szingapúrban is elfogadottak – tudjuk meg Holch Gábor interkulturális tanácsadótól, aki kilenc éve él Ázsiában – jelenleg a húszmilliós Sanghajban –, és a napokban könyve jelenik meg Kínáról a Jószöveg Műhely gondozásában.
Az ázsiai szuperhatalom tehát jó lehetőségeket kínál az érvényesülni vágyó külföldieknek, ám öreg hiba lenne nagy mellénnyel odamenni, szőkén-délcegen az utcán sétálgatni, s várni, hogy a szánkba repüljön a sült pekingi kacsa.
Egy sanghajnyi városban még az összeköttetésekkel rendelkező, rendkívüli képességű és gazdag magyar is csak tucatember, mivel a lehetőségek reményében a világ minden tájáról idesereglenek a tehetséges emberek.
Mi, magyarok sajnos sokszor nemigen mutatunk alázatot ilyen esetekben, állítja Holch, hozzátéve, hogy erre érdekes módon még rá is tett egy lapáttal hazánk EU-tagsága. Túl sok magyar üzletember akar az EU vagy az európai lehetőségek messiásaként megjelenni Kínában, amit az ottaniak természetesen nem vesznek komolyan.
A valóságban nekünk nagyobb szükségünk van rájuk, mint nekik ránk, hiszen Kína jelenleg megkerülhetetlen, kiválthatatlan a világpiacon, hazánk viszont több országgal verseng Ázsiában.
Az ország rendkívüli iramot diktál magának, így itt mindenre nagy szükség van, emberre is. Ám érdemes odafigyelni a kommunikációra, mert hamar kieshetünk a pikszisből.
Holch szerint a kínai ember a beszélgetés első öt percében azt puhatolja ki, hogyan viszonyul az idegen az országához, városához. Ha pozitívan, és őszinte érdeklődést tapasztal, akkor kinyílik, ha leereszkedő vagy arrogáns embernek ítéli beszélgetőpartnerét, bezárul a kapu. Ezt azonban az európai ember nem veszi észre, mert a kínai udvariassági szabályok értelmében valami kedvességnek álcázott maszlagot fog kapni rosszallás helyett.
A magyarokban kialakult sztereotípia a kínai udvariasságról egyébként alapvetően helytálló. A türelmet ott művészetté fejlesztették, ideértve azt is, hogy csak akkor türelmetlenkednek, követelőznek, amikor kell, és azt nagyobb belső tusa nélkül.
– Ideérkezésemkor az egyik első dolog, ami feltűnt, az volt, hogy még a téglás triciklit erőlködve tekerő bácsi is vigyorog – meséli a szakember. – Az udvariasság kicsit más: akik saját érdekkörükbe – család, földi, cég – tartoznak, azokkal hihetetlenül udvariasak, másokkal azonban elég önzően tudnak viselkedni.
Barátságosságuk nem nélkülözi a számítást. De ez nem csoda: a kínai társadalom működése miatt a külső szemlélőnek minden egy kicsit számítónak tűnik, még a szülő-gyermek viszony is. Nagyon erősen szabályozott társadalom, ahol mindenre vonatkozik valami elvárás vagy konvenció.
Holch a munkája során nap mint nap szembesül a feladattal: nyugati multiknál dolgozó kínaiakkal igyekszik megismertetni a „fehérek” észjárását, illetve hogy mit várnak el tőlük egy számukra szokatlanul működő szervezetben. És viszont. Mivel ráadásul a Kínai Vezetési Tanácsadók Szervezetének egyetlen nem kínai tagja, emellett kiválóan beszél kínaiul, és kiterjedt helyi baráti körrel rendelkezik, mára alaposan megismerte ezt a miénktől nagyon sokban különböző kultúrát.
Könyvtárnyit lehetne írni a kínai és az európai kommunikáció különbségeiről. Ha egy mondatban kell összefoglalni, a kétféle kommunikáció közti eltérés lényege olyan, mint a boksz és a tajcsicsuan közti különbség. A kínai kommunikáció rafinált rendszer, ám nagyon célravezető, ha az ember ért hozzá, és magabiztosan tudja használni.
Sok európai cégvezető benyomása az, hogy a kínaiak sumákolnak, hazudnak. Ennek van is alapja. A kínai ember szemében a nyugati jogi, kommunikációs és morális normák ezerféle kísértést jelentenek a sunynyogásra. Kínában a szabályokat hagyományosan a hatalmi elit hozta azzal a céllal, hogy az átlagembert kihasználja, kordában tartsa. A jogállamiságnak, a mindenkire vonatkozó igazságos célzatú szabályozásnak nincs hagyománya, mindenki magáért és az övéiért harcol. Üzleti téren ezért eleinte gyanakvóak, és sokáig tart, amíg megszerzi valaki a bizalmukat. Bennünket, európaiakat is azért vágnak át gyakrabban, mert ebben a kemény, túlélésre berendezkedett paradigmában sok lehetőséget adunk rá. Aláírtunk egy előnytelen szerződést? Elnézést, saját felelősségünkre tettük. Megvettük a gagyit, és most nem működik? Ez van.
Az ország ennek ellenére mind gazdasági, mind világpolitikai értelemben lenyűgöző sikereket ér el. Nemcsak azért, mert rengetegen élnek benne. Talán ennél is lényegesebb, hogy nagyon alacsony színvonalról indultak a hetvenes években. A kínai gazdaság valójában nem igazán hatékony, de államilag finanszírozott, olcsó erőforrások segítségével, védővámok és -rendelkezések burája alatt bontakozik ki. A kínai átlagember ezért hatalmas árat fizet a hosszú munkaóráktól az elérhetetlen ingatlanárakon és a környezetszennyezésen keresztül az olyan gazdaságerősítő rendelkezésekig, mint az egykepolitika. Ezt a nyugati társadalmakban nem lehetne kivitelezeni, de Ázsiában nagy hagyományokra tekintenek vissza az ilyen nemzetépítő programok.
Kérdés, ők vajon hogyan viszonyulnak hozzánk. Hasonlóan-e a japánokhoz, akik valamelyest kötődnek a magyarokhoz mint egykori ázsiai néphez? Más a két példa, magyarázza Holch. Amikor egy japán beszél erről, ebben Japánnak az egész világra kiterjedő befolyását látja igazolva, a kínaiak viszont pragmatikusan állnak a történelemhez. Ismerik a hunok történetét, és tudják, hogy a magyarok kötődnek ehhez a hagyományhoz, de valószínűleg nem viszonyulnak hozzá érzelmileg. Sokkal inkább ahhoz, hogy hazánk egykor „baráti”, tehát szocialista ország volt, amit szívesen hangoztatnak. Ennek hátterében a rendszerváltás iránti tiszteletük is ott van, bár erről nehéz nyíltan beszélni az ottani körülmények között.
És hogy miképpen érdemes a kínai közösséghez viszonyulnunk itthon? Holch Gábor szerint Magyarország jó adottságokkal rendelkezik a Kínával való erős partneri viszony kialakítására, de ezeket sokkal jobban ki lehetne használni. Hazánk bővelkedik Kína számára felbecsülhetetlen erőforrásokban és ismeretekben, mint például a természetes édesvíz és a hozzá kötődő technológiák. Annak, hogy nálunk él a régió legnagyobb kínai közössége, elsősorban a hagyományos jó viszony és a viszonylagos stabilitás az oka, hiszen számukra elvileg lehetne Románia vagy Lengyelország is az EU kapuja. Kelet-közép-európai szomszédaink erősödésével párhuzamosan azonban sokkal többet kellene tennünk a viszonylagos előnyök megtartásáért, mert ebből a szempontból kezdünk lemaradni. Kínai partnereink elsősorban azt nehezményezik, hogy a politikai környezet változásával pár évenként megszakadnak a már kialakított gazdasági kapcsolatok, és újraindul az óra. Kína viszont egyrészt hosszú távon gondolkodik, másrészt az ottani lehetőségek feltérképezéséhez, kiaknázásához nem is lehet hozzáfogni rövid távú tervekkel. Égető szükség lenne olyan intézményekre, amelyek tíz-húsz éves távlatban garantálják a kínai befektetések támogatását és a gazdasági kapcsolatok folyamatosságát, függetlenül a hazai politikai kaleidoszkóp változásaitól.