A nyelvtörvény terén a lényeg a folyamatos diplomáciai hűhó ellenére is változatlan: az eurókból engedtek, a betűkből nem. Pedig ha a 2009-es nyelvtörvényt jelen formájában következetesen alkalmaznák, akkor az nemcsak a felvidéki magyarságot és Szlovákia többi nyelvi kisebbségét hozná még hátrányosabb helyzetbe, hanem alapvető merénylet lenne a törvény által védeni hivatott szlovák nyelv ellen is. Ideje hát a jogszabályt szigorúan a nyelvek szemszögéből körüljárni, mellőzve mindennemű politikai motivációt, hogy végre kölcsönösen tisztán láthassuk: ez a nyelvtörvény az égvilágon senkinek sem jó.
Számos példát ismerünk a nyelvek történetéből arra, hogyan próbálta területe nyelvi képét erőszakkal befolyásolni egy-egy állam. A forradalmi konvent 1790-es népszámlálása szerint Franciaországban a lakosságnak alig tizenkét százaléka, mintegy hárommillió ember beszélte a franciát. Megfelelő hatalmi praktikákkal, a francia nyelv dicsőítésével, oktatásbeli kizárólagossá tételével, az ország többi nyelvének ócsárlásával, beszélőik megfélemlítésével – a forradalmat kevésbé támogató más nyelvű népcsoportok tagjait jóval nagyobb arányban küldték nyaktiló alá – egy évszázad alatt elérték, hogy a lakosság túlnyomó része francia egynyelvűvé váljék. Eközben az ország déli peremén évezredek óta élő baszkok semmiféle nyelvi jogot nem kaptak, mint ahogy az ország más nyelvű tájain élő kisebbségbe szorultak (bretonok, elzásziak, korzikaiak) sem.
Természetesen minden államnak megvan a joga arra, hogy garantálja területén a hivatalos nyelv használatának széles körű jogait, de korántsem mindegy, ezt miként teszi. A mai Európában nem lehet a szomszédos népek nyelvi jogait egymás ellenében büntetlenül kijátszani. Épp ellenkezőleg: egymás mellett, az egyes régiók sokszínű kulturális hagyományának figyelembevételével lehet azokat a leghatékonyabban érvényre juttatni. Az olyan nyelvpolitikainak álcázott törekvések, amelyek a kulturális és végső soron politikai egyeduralom kialakításán fáradoznak, óhatatlanul nagypolitikai feszültséget gerjesztenek. Az efféle nyelvi imperializmus több uniós dokumentumnak, többek között a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájának is alapvetően ellentmond.
A nyelvileg erősen tagolt Európában kivételes eset, amikor egy állam határai egy adott nyelv(járás)terület határaival egybeesnek. De még az ilyen kivételes helyzet sem jelenti azt, hogy a szóban forgó államok feltétlenül egynyelvűek lennének, hiszen a kivándorlás mellett létezik modern kori bevándorlás is. (Például gondolhatunk két kis balti államra, Észt- és Lettországra, melyek határai etnikai szempontból csaknem optimálisak, a nagymértékű újkori orosz bevándorlás mégis gyökeresen átalakította nyelvi képüket.)
Az Európai Közösség nem képzelhető el olyan országok láncolataként, melyben az erős tagállamokat az államnyelvet beszélő egynyelvű polgárok tömege jelenti. Ez, a Staatsnationt (az államot honpolgárai összessége képviseli), illetve a Kulturnationt (a nyelv és a kultúra a legfontosabb nemzetszervező erő) egybeolvasztó felfogás inadekvát az európai történeti és nyelvpolitikai kontextusban, hiszen nem kevesebbre tör, mint az 1790-es évek francia gyakorlata: állam, nemzet, nyelv teljes hegemonizálására.
Tegyük hozzá, ez a gyakorlat a nemzeti romantika talaján fogant államnyelv-koncepció súlyos félreértelmezése is, hisz azt Herder sehol sem írta, hogy a francia és a német modell (Staatsnation, illetve Kulturnation) egyesítésének eredményeképp a bretonokat nagyobb számban kell lefejezni. A romantikát megelőző századok politikai felfogása pedig végképp nem tartotta úgy, hogy egy birodalom alattvalója csak akkor lehet jó, ha kizárólag az uralkodó nyelvét beszéli. A Kárpát-medencei hungarus fogalma 1844-ig nem korlátozódott a magyar anyanyelvűekre: hungarus éppúgy lehetett horvát, szlovák, ruszin vagy épp román is. Szent István intelmeiben szintén a soknemzetiségű, befogadó állam erejéről esik szó, nem pedig a mindenáron való asszimilálás szándékáról.
Ezzel a művelődéstörténeti háttérrel persze a szlovákiai nyelvtörvény elhíresült 2009-es változata a legkevésbé sem számol, de tegyük hozzá, még örülhetnénk, ha ez volna vele a legnagyobb baj! A problémák eleddig elhallgatott gyökere az, hogy a nyelvtörvény ebben a formájában semmilyen toldozgatással nem képes garantálni egyetlen kisebbség, sőt, továbbmegyek, egyetlen nyelvközösség méltányos nyelvi jogait sem. Az ok roppant egyszerű: ez a jogszabály több pontján egyszerűen nyelvészeti képtelenség. Így többek között a szlovák nyelv sírját is megásná, ha megpróbálnák pontról pontra alkalmazni, hiszen nem a szankciókban és az esetleges büntetések mértékében, hanem a törvény alapelveiben van a fő hiba. Tisztában vagyok azzal, hogy ez olyan erős állítás, melyre nemcsak Pozsonyban, hanem Budapesten is jó néhányan felkapják majd a fejüket. De a kritikus pontok nyelvpolitikai áttekintése meggyőzhet bennünket arról, hogy nem túloztam.
Kétségtelen, hogy a nyelvtörvény szabályozhatja a nyelv jogállását (státusát), sőt akár részletezheti is, hogy például kik hol mikor kikkel érintkezve kötelesek használni a hivatalos nyelve(ke)t a közszférában. Ugyanakkor nem korlátozhatja mások alapvető nyelvi emberi jogait, az anyanyelvhez, a kisebbségi nyelvhez és a többnyelvűséghez fűződő jogot, továbbá a nem hivatalos nyelv(ek) szabad használatát sem gátolhatja a magánszférában. A hogyanról sem rendelkezhet, annak vizsgálata, jótékony felügyelete-tervezése törvénytől függetlenül a mindenkori nyelvészek feladata. A nyelvek teljes materiális öröksége és jelene, valamint az élő társadalmi nyelvváltozatok, amelyek állandó változásban vannak, alkotják azt a nagy egészet, amelyet megközelítően pontosan a mai szociolingvisztika nyelvi korpusznak nevez. Ezt a nyelvi korpuszt használta-használja a nyelvterület lakossága – ennek történetéről, területi és társadalmi rétegződéséről egy törvénynek pedig se nem feladata, se nem hatásköre nyilatkozni. Ha mégis vindikálja magának e jogot, akkor koporsóba zárja az élő nyelvet, mert elvonja tőle a változás, a növekedés jogát.
És sajnos nemcsak a hivatali nyelvhasználattal teszi ezt, hiszen a 318/2009 számú törvény hatálya számos neuralgikus ponton kiterjed a magánszemélyekre, nemcsak azok hivatalos ügyeinek intézésére, hanem egyes esetekben még a magánszférára is. Nem túl szerencsés, ha egy törvény előírja, hogyan adjon fel Janko vagy Jancsika képeslapot a sarki kis postán. Miként az sem, hogy minden egyes állami szerv, tehát például egy magyarlakta falu magyar tűzoltóőrse vagy kis postájának egy szem alkalmazottja is köteles óvni az államnyelvet úgy, hogy „e célból kötelesek aktív hozzáállást tanúsítani jelen törvényi rendelkezések betartásának ellenőrzésekor”. Szerintem jobb lenne, ha ehelyett tűzoltáskor magyarul megkérdeznék, merre van a vízcsap.
A törvény alapvetően két csapásirányon halad: egyrészt megpróbálja maximálisan kiszorítani a kisebbségi nyelveket minden közösségi nyelvhasználati szférából – ez az, amit a magyarországi politika is észrevett. De van egy másik is: mániákusan ragaszkodik az államnyelv kodifikált, államilag ellenőrizendő és minisztériumi engedély nélkül módosíthatatlan formájának őrületes ideájához. Utóbbi, ahogy már említettem, éppen a szlovák nyelvet érinti igen súlyosan: (2b) „Az állam gondoskodik […] az államnyelv kodifikálásáról […]; (3) az államnyelv kodifikált változatát a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma hagyja jóvá és teszi közzé honlapján”; továbbá (4) „az államnyelv kodifikált változatába a törvényszerűségeivel ellentétes bármilyen beavatkozás megengedhetetlen”. Ez bizony a jogalkotó durva beavatkozása a nyelv életébe, a nyelvi korpusztervezésbe.
A magamfajta nehézkes agyú nyelvészben több kétely is felmerül: eddig a tudós társaságok, tudományos intézmények feladata volt, hogy egy-egy hivatalos nyelvváltozat egy- és kétnyelvű szótárait, nyelvtanait elkészítsék. Mi keresnivalója van ebben a szlovák kulturális minisztériumnak? S vajon mit kell ezeken jóváhagyni? A szikár nyelvi tényeken nemigen van mit, mert azok egyszerűen vannak, előírni őket viszont eléggé brechti kép, vagy inkább mrozeki. Olyan élő nyelvvel még ember nem találkozott, amelyben úgy kezdődnek a változások, hogy a nyelvhasználók bebandukolnak a minisztériumba, ott kodifikáltatják az új nyelvi variánst, a minisztérium esetleg kegyesen jóváhagyja, majd a nyelvhasználók körében rendeletileg elterjeszti. Ilyen sorsra juttatott nyelv joggal kandidálhat a holt nyelv státusára.
E probléma súlyát persze a törvényalkotó is érezte, ezért itt-ott visszatér a kérdésre, például a média nyelve kapcsán számos kivételt tesz: bemutathatók olyan „audiovizuális művek vagy művészeti teljesítmények hangfelvételei, amelyeket eredeti nyelven sugároznak, és teljesítik az államnyelv szempontjából az alapvető érthetőség követelményét”. Ezek szerint viszont bizonyosan nem közvetíthető egy felvidéki népzenei gyűjtésből származó magyar népdal – nesze neked szlovák–magyar barátság és népzenei párhuzamok! Fogas kérdés azonban, hogy egy több évtizede nyelvjárásban gyűjtött szlovák felvétel vajon sugározható-e. Az alapvető érthetőség követelményét vajon teljesíti-e? És ezt megint a minisztérium felkent emberei fogják eldönteni, akik az önkényes értelmezésekre módot adó gumifogalmat is kitalálták?
Ez az abszurditás a csak kisebbségeket sújtó törvényi pontokban is megjelenik: „Az egészségügyi létesítmények […] személyzete a páciensekkel vagy az ügyfelekkel általában államnyelven kommunikál; ha az államnyelvet nem ismerő páciensről vagy ügyfélről van szó, akkor a kommunikációt olyan nyelven is lehet folytatni, melyet a páciens vagy ügyfél megért.” Értjük, ugye: ha Mari néni halálos óráján elkerül a lévai kórházba, akkor olyan nyelven is szólhatnak hozzá, amelyet megért. Szép kis perspektíva. Sajnos nem sajtóhibáról van szó, a törvényszöveg hivatalos fordítását a jogalkotó készíttette, abban szintén szerepel az „is” szó. A történet sötét csattanója, jóllehet a törvényszövegben egy paragrafussal elébb áll, az emléktáblákra és sírkövekre vonatkozó passzus, mely eredeti formájában még magánszemélyeknek is előírja, hogy kisebbségi anyanyelvű elhunyt esetén államnyelvi felirat is díszelegjék a köveken. Most ősszel felmerült, talán ezen az ízléstelen, morbid ponton engedményre kerülhet sor.
Természetesen szó sincs arról, hogy egy modern európai államnak ne lenne múlhatatlanul szüksége egységesített irodalmi nyelvre, ez az egységesítés a tudományos terminológiák terén is elengedhetetlen. Ettől azonban még a nyelv életereje változatosságában, a területi és társadalmi nyelvváltozatok sokszínűségében rejlik. Ebből tud folyamatosan táplálkozni és megújulni az irodalmi nyelv, vagy ahogyan a törvény szívesen nevezi, az „államnyelv” is.
A szlovák nyelvtörvény alapján azonban nehéz elhinni, hogy egy nyelvtörvény jó is lehet. Ám egy nyelv nemcsak egy rossz nyelvtörvénytől, hanem a megfelelő jogi keret hiányától is károsodhat. Nem árt ezt Magyarországon külön is tudatosítani, ahol még mindig sokakban él a kádári lecke: a határon túli magyaroknak semmilyen problémájuk sincs, de ha van is, ahhoz nekünk semmi közünk. Ilyen és más geopolitikai bölcsességnek álcázott nemtörődömségből nem egy szakember veti el nálunk még a nyelvtörvénynek a gondolatát is, pedig Magyarországon néhány dicséretes nyelvstratégiai kezdeményezést leszámítva a mindenkori hatalom nem sokat törődött a magyar nyelv jogállásával. A „gazdasági reklámok és üzletfeliratok, továbbá egyes közérdekű közlemények magyar nyelvű közzétételéről” szóló 2001. évi XCVI. törvény ugyanis semmilyen értelemben nem tekinthető a nyelv státusát érdemben szabályozó törvénynek. Nem más, mint fordítási törvény. Tehát amíg a szlovákiai nyelvtörvény azért rossz, mert túl „erős”, addig a magyar „reklámtörvény” túl puha, nem ad megfelelő jogi garanciákat a tudományos nyelvtervezés és a nyelvművelés támogatására. Mindenre van jogszabály, csak legalapvetőbb munkaeszközünket, a nyelvünket nem óvja lényegileg semmi.
Természetesen rendkívüli politikai, diplomáciai, kultúrtörténeti és nem utolsósorban nyelvészeti körültekintést igényel egy épkézláb nyelvtörvény megalkotása. De ha már az államoknak, nyelveknek, nyelveket beszélőknek jogaik vannak, akkor kell hogy legyen olyan értelmes jogszabályi keret, melyben e jogok egymás nyelvének messzemenő tiszteletben tartásával formába önthetők. Különösen, ha a jogszabály a nyelvek szeretetén és nem a nyelvek egymással szembeni kijátszásán, a nyelvgyűlöleten alapul. A jelenlegi szlovák nyelvtörvény, ha másra nem is, arra jó, hogy ezt megértsük. Remélhetőleg hamarosan csak e tanulság marad meg belőle.
origo.hu
Hazaszótár: Arad
