Köznapló

November 26., péntek
Megnéztem a Műcsarnokban az Art Fairt. (A cégtáblára isten őrizz kiírni magyarul is, hogy „művészeti vásár”. Nem elég előkelő… Így az, de csak a név. Mert amúgy…) Legjobb volna, ha semmit nem mondanék.
Elkeserítő az európai művészet mai állapota. Ha visszagondolok az idén látottakra, egy afrikai festő albumán és egy fémmel dolgozó szobrászlány dolgain kívül csak hervasztó ismétlések. Vagy zsákutcában masírozó dilettánsok. Más nemigen.
Belépek az egyik terembe, négy óriáskép, mindegyiken két-két rózsaszín ifjú. Meztelenek. Pimpilijük félig-meddig tettre kész, hol csókolóznak, hol mást tesznek. Nem a homoszexualitás ellen tiltakozom, hanem a liberalizmus ellen, amely azt sugallja, a téma fontosabb, mint a megvalósítás módja. Minősége.
A művészet legjobbjainak hasonló képei előtt nem jut eszembe: de hisz ezek a saját nemüket szeretik! Csodálom a nagyszerű ábrázolást, a szép testeket. De itt, a Bumbum nevű teremben szó sincs ilyenről. A rózsaszín képek elkövetője gyönge festő, erről van szó, nem másról.
Odébb, a Makláry Kálmán Galériánál bezzeg elidőzöm jó fél órát: Rozsda Endre, Csernus Tibor, Hantai Simon, Reigl Judit és Szóbel Géza munkái nem engednek tovább.
Tiszta szerencse, hogy egy oldalteremben látni pár képet szovjet-orosz fotósoktól, s egy mozgófilmet is pörgetnek Rodcsenkóról. Szinte mellbe vág, amikor a konstruktivista festő-fotós kimondja (1923-ban vagyunk!): „Mára minden elavult.”
Igaza van, nem sok izgalomra van ok azóta. Jelentkezett néhány óriás tehetség, de új utat ők sem nagyon törtek. Olyat, amely fölemeli az embert, és azt mondja: végre friss levegő!
Afrika a remény.

November 29., hétfő
Szokásom lett, hogy mielőtt belevágok egy könyvbe, elolvasom hátul a jegyzeteket. Ezek rövid tényleírások, a szövegben csak számok utalnak rájuk. Fontosak, mert ami a szerzőnek természetes (mondjuk az, hogy ki volt Sztehlo Gábor), a kései olvasónak nem az.
A jegyzetek azért is tanulságosak, mert általuk kiiktatható sok didaktikus előszó locsogó semmitmondása. Kopogós jelzések arról, körülbelül mit várhatunk az adott mű három-négy száz oldalán.
Így fogtam nemrég másodszor a Menedékház olvasásába, s bevallom, nagy kedvem telt benne. Széchenyi Ágnest dicséri, remek könyvet szerkesztett egybe Sárközi Mártáról.
Az asszonyról, aki az 1946 és 1949 között újraindított Válasszal (amelyet az írók színvonalasabbnak mondtak a Nyugatnál) aládúcolta a reményt, hogy igenis lehet tenni a magyar irodalomért, szembeköpve ezzel a párt bértollnokait.
Molnár Ferenc lánya Horváth Zoltán és Sárközi György felesége volt, és olyan irodalmi nagyságok szellemi partnere, mint Németh László, Illyés Gyula, Pilinszky János vagy Szabó Zoltán. Becsülte a tehetséget, de az erkölcsöt többre tartotta, s e téren nem volt pardon nála.
Miután Németh László elfogadta 1957-ben a Kossuth-díjat, és két évvel később moszkvai pohárköszöntőjében meghajolt az Aczél-vonal előtt, táskába pakolta az író neki dedikált könyveit, és eladta egy antikváriumban. Gondoskodott róla, hogy leminősítéséről Németh László mielőbb tudomást szerezzen.
A könyv izgalmas, mintha Simenon írta volna, de nem árulom el, ki a gyilkos (olvassák el, megtudják). Térjünk vissza ahhoz, amivel kezdtem: a jegyzetekhez.
Ha a bevezetőben az ő nevét említettem, essék szó Sztehlo Gáborról. A könyv apró betűs jegyzetei ezt hozzák tudtunkra: „Sz. G. (1909–1974): evangélikus lelkész. 1944-től a református egyetemes konvent Jó Pásztor bizottsága alkalmazásában állt, s így szervezett elhagyott és árva gyerekek megmentésére gyermekotthonokat. Igen sok gyereket, köztük zsidókat is sikerült így megmentenie. 1950 után intézeteit, köztük az első önigazgatású gyermekvárost, a Gaudiopolist államosították.”
Ha ez így van, a közemlékezet miért nem őrzi a nevét?
Horváth Ádám rendező (Sárközi Márta fia) szerint – aki ugyanúgy ott volt a bújtatottak között, mint Oláh György, a későbbi Nobel-díjas vegyész – „bármilyen nagyra tartom Wallenberg hősi tevékenységét, Sztehlo Gábor előbb van. Wallenberget, amíg nem jöttek az oroszok, védte diplomáciai mentessége. Sztehlót nem védte semmi a saját bátorságán és önfeláldozásán kívül.”
Sárközi Mátyás (Sárközi Márta másik fia) azt mondja, a lelkész körülbelül ezer zsidó gyermeket mentett meg.
És most következik egy fontos kérdés. A Magyar Népköztársaság és a Magyar Köztársaság vezetőinek miért nem jutott eszükbe hősként kezelni ezt az embert? És jöjjön rögtön a másik kérdés: amennyiben emberek mentéséről van szó, egyre Iványi Gábort emlegetik a hivatalosak. Holott a tiszteletre méltó lelkész nem háborúban munkálkodik, hanem békében, és nem puskák meg gázkamrák elől kell mentenie embereket, csupán a hidegtől. Rá mégis úgy aggatják a kitüntetést, mint karácsonyfára a habcsókot (köztük a Magyarországi Zsidókért díjat), Sztehlo Gábornak meg csak a zsidó állam adott Jad Vasem (Igaz Ember) elismerést. Mi ennek az oka?
A Menedékház lapjain találunk választ a kérdésekre. Persze másként, mint szokásos.
Sárközi Márta lányát (Molnár Ferenc unokáját) a nyilasidőkben apácák bújtatták sok zsidó gyermekkel együtt. Rákosiék pár év múlva feloszlatták a rendeket, az apácák mehettek, amerre láttak. Nem volt életismeretük, egzisztenciájuk, és Sárközi Mártán meg egy amerikai nőn kívül nem segítette őket senki. Erre hivatkozva beszélt utóbb (Halda Alíznak) „a zsidók megbocsáthatatlan feledékenységéről”.
A másik válasz Erdei Ferenccel kapcsolatos.
A Válasz nagyasszonya a háború befejezése után megszakította vele a barátságot. Miért?
Ha valaki vesztesnek mondhatta magát, és oka lehetett indulatra, dühre, neki volt oka. Zsidóként mégis arra kérte Erdeit (belügyminiszter volt akkor), ne engedje a holokauszt után várható bosszúállásokat, ám az inkább átpártolt a kommunistákhoz, és semmit nem tett ezért. Ráadásul történt valami, amire Sárközi Márta szerint nincs bocsánat. Miniszterként Erdei beleegyezett, hogy tizenöt perzsaszőnyeget vigyenek a lakásába, bár tudta: elpusztított zsidók hagyatékából valók.
Lehet erre magyarázat?
Sárközi Márta talált. Saját sorsára úgy tekintett – benne van a könyvben –: családja és ő a magyar zsidóság kiemelkedő alakjai, s a beilleszkedni nem tudó zsidók miatt szenvedtek.
Miért épp most írok erről?
Mert a parlamentben fölállt a Magyar Köztársaság előző kormányfője, és gyávának mondta a jelenlegi miniszterelnököt. Nekem rögtön Sebestyén Aladár jutott eszembe, a rózsadombi villa zsidó tulajdonosa – Gyurcsány feleségének nagyapja: Apró Antal tőle rekvirálta. Az ügy körülményeit homály fedi, csupán azt tudni, már jó ideje az Apró család és a benősült Gyurcsány Ferenc lakja.
Abban, hogy miként ment akkoriban a rekvirálás, mint érintett, segíthetek.
Azt az Aréna úti lakást, amelyben a szüleim laktak 1945-ben, egy sirmici figura foglalta le kétnyelvű papírt lobogtatva a kommunista párt nevében: Apró Antal. Ilyenek ezek, fiam, mondta sok év múlva apám. Én meg azt üzenem neki odaátra, hogy még itt vannak. Beülnek a máséba, majd – hogy ki ne derüljön a turpisság – rásütik a tisztességes emberre, hogy tolvaj. Aki meg visszaszól, lenácizzák, leantiszemitázzák, és ettől sokan összetojják magukat.
Csak azt nem értem, miért. Hát nem itthon vannak?

November 30., kedd
Fura szerkezet vagyok. A lázmérő higanyszála épp csak túllépi a piros számot, a 37-est, amit hőemelkedésnek mondanak, úgy elgyengülök, hogy összeakad a lábam, reszket a térdem, s ilyenkor jobb, ha ledőlök. A szervezetem védekezése ez, vagy másról van szó? Nem tudom.
Másnap reggelre szinte mindig (gyógyszer nélkül, többnyire egy hideg lábzuhannyal) helyrejövök.
Régóta figyelem, milyen olvasmány ad enyhet, biztatást, derűt és fényt ezekben a napokban vagy órákban. A nyavalyaság – a legenyhébb is – számomra olyan, mint a november szokott lenni. A szüret már elmúlt, az advent még nem jött el: minden csupa-csupa borongás.
Legjobb olyasmit kézbe venni, ami könyv ugyan, mégsem az. Inkább beszélgetőpartner, barát. (A monitor előtt ülők, akik naphosszat lesik a világhálót, mintha anélkül nem is lehetne élni, aligha értik, hogy ezt a fajta könyvet néha ki sem kell nyitni. Elég végigsimítani a borítóját. A mögüle előbukkanó szavak legtöbbször ismerősek, és gyógyító erejük van.)
Nacsinák Gergely András Hellász-könyvéről (Útra hullt gyümölcs) már szóltam egyszer a Köznaplóban. Azt nem mondtam el, hogy munkájának számos mondatát aláhúztam, némelyiket fejből is tudom. De a legtöbb „csupán” gyönyörködtet.
Mint ezek a szavak a Boszporuszról: „Amit ez a név jelent, és amit megidéz: esszé egy hóbortos öreg szirénről, aki énekével ma is oly sokakat tart bűvöletében. Hangját éppúgy hallani lehet Velence lagúnái fölött, mint a Fekete-tenger partvidékén, ahol görög, grúz, török, bolgár és ki tudja még, hány nyelv udvarolt neki, és gyalázta egykor: dalait visszhangozzák a szicíliai normann katedrálisok falai, a Sínai-hegy kősivatagának elhagyott kápolnái és az orosz földek fölött zúgó harangok.”
Nekem ennyi elég.
Becsukom a könyvet, aztán a szememet, és elindulok. Markomban olajfa bot, fülemben tengerzúgás, megyek keletnek, megyek délnek. Semmit sem érzek a hőemelkedésből, vagy ha mégis, a látványnak köszönhető. A látványnak, az ízeknek, egy egészen közeli világ illatának, színeinek.
Másnapra ezúttal is elmúlt a lázam.
A teába mézet csurgattam, és reggelire beértem néhány szem dióval s egy fürt szőlővel. Föltettem Boris Christoff egyik lemezét: misét énekelt, sűrű, mély zengésű kórus kísérte. A keleti keresztény zene betöltötte a szobát, és nekem eszembe jutott jógamesterem, Weninger doktor bölcs tanácsa: a belső mosoly fontosabb a külsőnél.
Sokféle út vezet a gyógyuláshoz, de a lelket sosem hagyhatjuk ki belőle. Járjunk a kedvében! Meghálálja.