„Magalkotmány” és sarkalatos törvények

Alkotmányozni kétharmados parlamenti többséggel lehet, amit az országgyűlési választásokon a jelenlegi kormányzó többség néhány fővel túl is teljesített. Ez a néhány fős többség azonban a tapasztalatok szerint illékony, néhány sajnálatos haláleset, egy-két frakcióból kiülés gyorsan elolvaszthatja. Így a legnagyobb bölcsességet jelenti, amikor a mostani többség vezetői úgy döntöttek, hogy a kétharmadhoz kötött alkotmányozást minél hamarabb tető alá kívánják hozni. Ebből az érthető sürgősségből eredhetett, hogy a nyilvánosságra került alkotmánykoncepció szerint elfogadták azt a felvetést, miszerint az alkotmány csak egy szűk szabályzási keretet adjon – mintegy „magalkotmányként” –, és a további részleteket sarkalatos törvények formájában majd ezután alkossák meg. A koncepció azonban még ezen túl is nyitva hagyja az alkotmány intézményeinek lefektetését, és a köztársasági elnöknél – lényegében mai jogkörének megfelelő felsorolás után – előirányozza annak lehetőségét is, hogy külön törvényben még további jogköröket lehet majd hozzá telepíteni.
Az alkotmánynak ez a megkettőzése az elemző első ítélete szerint jelentheti azt, hogy ez csak meghagyja azt az eddigi állapotot, amelyben az alkotmány intézményeinek részletes szabályait egy sor esetben minősített törvények tartalmazzák (például választási törvény, médiatörvény stb.). Jelezni kell azonban, hogy itt másról is szó van, mert egy-egy intézmény lényeges keretszabályai is az alkotmánykiegészítő sarkalatos törvényekben kaphatnak majd helyet. Amint azt a kormánytöbbség egyes vezetői és a kormányfő melletti szűk alkotmányozási tanácsadó stáb fajsúlyosabb tagjai már jelezték a média nyilvánosságában, a mai alkotmányhoz képest jóval rövidebb alkotmányszövegben gondolkodnak. Egy alkotmánybíróság léte mellett – amely elvileg az alkotmány védelmét látja el, s így ennek alapján törvényeket semmisíthet meg – azonban ez a megoldás olyan gondokat vet fel, amelyek egy alkotmánybíróságot nélkülöző közjogi rendszerben nem merülnek fel. Ez utóbbi a helyzet Franciaországban – ahonnan ez a megoldás származik –, ahol az alkotmány körüli „organikus törvények” részletezik a szűkszavú alkotmányt. Ott ez a megkettőzés problémátlan, ám nálunk gondokat vethet fel: mi az elmúlt húsz évben a világ leghatalmasabb alkotmánybíróságát hoztuk létre, amelynek hatáskörét az alkotmánybírák még tovább is bővítették a „láthatatlan alkotmány” koncepciójával. A „magalkotmány” és a „sarkalatos törvények” kettősével ugyanis megszüntetjük az alkotmány és a törvények közötti szintkülönbséget, ugyanis az alkotmány külső rétegét jelentő sarkalatos törvények felett spontán módon létrehozzuk az alkotmánybírói ellenőrzést. Ezzel pedig a most alkotmányozó országgyűlési többség egy öntudatlan lépést tehet afelé, hogy az alkotmánybíróságot az alkotmány „szolgája” szerepből az alkotmány urává tegye. Hogy ez nem puszta teoretikus félelem, ezt mutatják a mai országgyűlési többséggel és az alkotmányozással markánsabban szemben álló alkotmányjogászok és közírók érvelései, akik a balliberális hetilapokban és a televíziós kerekasztalaiknál még magának az alkotmánynak az alkotmánybírói ellenőrzését és egyes részeinek alkotmányellenesnek nyilvánítását is mint élő lehetőséget prezentálják. Ezt a lehetőséget pedig néhány alkotmánybíró már az 1990-es évek elején fel kívánta karolni, és a mostaniak között is akad néhány ebbe az irányba nyitott alkotmányőr – az interjúkból és döntési indokolásaikból kivehetően.
A pluralista demokráciákban az alkotmányosság feletti harc mint a politikai küzdelem egyik lehetséges álruhája nem szokatlan, erre mindig fel kell készülni. Az elmúlt hónapok politikai mozgásai azonban abba az irányba mutatnak, hogy a földindulásszerű választási vereségben megsemmisült baloldali, balliberális ellenzék és a mögöttük álló különböző társadalmi csoportok az újjászerveződéshez és a tömeges társadalmi hitelesség visszaszerzéséhez az „alkotmányosság rendíthetetlen védői” szerepet választják. Csak utalni kell a korábbi miniszterelnök néhány hónappal ezelőtti javaslatára, a „’89-es alkotmány barátai” platformra, amelyben a mai országgyűlési többséggel szemben álló egész baloldalt, a balliberális oldalt, illetve még néhány erre fogékony centrumban lévő csoportot is össze kívánt fogni. Ha hitelességi problémái miatt ő nem tűnik is alkalmasnak egy ilyen politikai stratégiához, más, hitelesebb személyiséget a középpontba emelve ez nagyon is valószínű fejleménynek tűnik egy későbbi váltópárt kialakítása közben a bal- és középpárti pozíciókra törő ellenzék számára. Lehet, hogy előreszaladok a gondolkodásban, de számomra az LMP erői által támogatott korábbi államfőnek, Sólyom Lászlónak az utóbbi hónapokban megfigyelhető nyilvánosság előtti aktivizálódása és az új alkotmány, illetve az alkotmányozás elleni szellemi mozgások középpontjába állása egy ilyen váltópárti szerveződés formálódásának is tűnik. Ha végiggondoljuk egy jövendő váltópárti szerveződés lehetőségének esélyeit a mai nemzeti ügyeket preferáló kormánytöbbséggel szemben, akkor leginkább ez a két verzió jöhet számba: a korábbi kormányfő körül szerveződő hagyományos szocialista, illetve a szétszóródott SZDSZ-es csoportokat jobban begyűjtő LMP-s s más bal- és balliberális csoportokat (plusz az MDF neokonzervatív maradványait) befogó szerveződés. (A Jobbiknak mint váltópártnak a feljövetele jelenleg kizártnak tekinthető az elmúlt hónapokban kifejtett tevékenysége és a szavazói csoportjainak kis száma alapján, persze három év még nagy idő).
Az alkotmányosságnak a politikai harcok középpontjába kerülése a ciklus következő éveiben így nagyon valószínűnek tekinthető, annál is inkább, mert egy sor sarkalatos törvény részleteit még ezután kell megalkotni, és ez szinte a ciklus végéig kitöltheti az időt az állandó közjogi és alkotmányossági harcokkal. Nem hiszem, hogy csak a képzelőerő kérdésének lehet minősíteni annak felvetését, hogy a kormánytöbbség sarkalatos törvényeivel szembeni ellenzéki harc, az Alkotmánybíróság állandó aktivizálása az „alkotmányosság védelmében”, továbbá ezt a középpontba helyezve és így „Európa, segíts!” akciók folyamatos szervezése alaposan megbéníthatja a kormánytöbbség cselekvési képességét a ciklus hátralévő idejében. Ezt szem előtt tartva csak tanácsolni lehet az alkotmányozást vezérlőknek, hogy jobban gondolják át az új alkotmány konstrukcióját és a jelzett gondot, a „magalkotmány” és a „sarkalatos törvények” kettősére szétbontott konstrukciót. Azt mindenképpen meg kellene tenni, hogy a „magalkotmány” szövegében kifejezetten eltiltják az alkotmánybírákat a sarkalatos törvények – mint alkotmánykiegészítések – felülbírálásától. Ennek lehetősége ugyanis gyorsan átsugározna magának a „magalkotmánynak” az alkotmánybírói ellenőrzésére is, ahogy azt a jelzett balliberális alkotmányjogászok már ma is sürgetik. Persze látni kell, hogy ez még nem húzza ki teljesen ennek a veszélynek a méregfogát. Az absztrakt alkotmányos elvek és keretszabályok ugyanis több-kevesebb fokban mindig lehetőséget adnak egy alkotmánybírói szervnek, hogy tetszőleges politikai célokat az alkotmányosságnak, illetve az alkotmányosság védelmének ruhájába öltöztessen. Pontos fogalmazással és tilalmak rögzítésével azonban valamiképpen ennek korlátokat lehet szabni.
Ha pedig tényleg az alkotmányosság válik a jövendő váltópárti felépülés harci terepévé, akkor politikai öngyilkossággal érne fel a mai kormánytöbbség számára az erre ösztönzéseket adó konstrukciók beemelése az új alkotmányba.

A szerző alkotmányjogász