Több mint vodka és usánka

(Zürich)

Túl a múlt csütörtöki döntés okozta másnaposságon – nemcsak képletesen, hanem a szó szoros értelmében is, hiszen egész Oroszország felöntött a garatra, miután Joseph Blatter, a FIFA elnöke december 2-án, fél öt után hat perccel a világ legnagyobb területű országának a nevét húzta elő szép lassan a borítékból –, átértékelve az első indulatokat, hogy tudniillik megint a pénz és nem a szakmaiság határozott az olimpiánál is jelentősebb sportesemény odaítéléséről, immár tiszta fejjel szögezzük le: a 2018-as világbajnokság kapcsán alighanem jól döntött a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség huszonkét végrehajtó bizottsági tagja.
Lehet, hogy az angol pályázat szakszerűbb volt – előzetesen kiszivárgott itt, Zürichben, hogy a FIFA megfigyelői egyedül angliai látogatásuk után adták a maximális pontszámot, az oroszországi, az ibériai és a németalföldi helyszíni szemle bizony talált hiányosságokat –, de az orosznál érzelemdúsabb prezentációt nem láttunk. Egész egyszerűen ők akarták a legjobban a 2018-as futball-világbajnokságot, s ezért meg is kapták.
Egyetlen más potenciális rendező sem akart annyira kitörni abból a skatulyából, amelybe a történelem belekényszerítette, mint Oroszország. Senki sem akar annyira szakítani a negatív sztereotípiákkal, mint az egykori Szovjetunió – amely már régóta nem a Szovjetunió. Jelena Iszinbajeva, a rúdugrás kétszeres olimpiai bajnoknője, az orosz pályázat egyik fronthölgye mondta – mit mondta, sikította! – a késő esti sajtóértekezleten, miután már Vlagyimir Putyin miniszterelnök is megérkezett az oerlikoni vásárközpontba, s ezzel feloldódott az orosz „szájzár”: „Most végre bebizonyítjuk, hogy Oroszország több mint vodka és usánka!”
Persze az orosz győzelem sokakat meglepett. Például Pedro Pinto kollégámat, a CNN világszerte ismert sztárriporterét is, aki csütörtök reggel még azt találta mondani nekem, hogy szerinte Anglia lesz a befutó. A spanyolok nem tápláltak hiú reményeket – a Marcánál dolgozó barátom egész nap azt hangoztatta, hogy semmi esélyük, és már a hivatalos döntés bejelentése előtt húsz perccel feltették a honlapjukra, hogy Oroszország és Katar a két győztes –, a hollandok és a belgák pedig csak a létszámot növelték.
Bár itt, Zürichben a vesztesek kórusban ismételték, hogy a pénz, az olaj és a földgáz hatalma érvényesült a valós érdemekkel szemben, ez nem feltétlenül igaz. Természetesen ez az egyik közös nevező a futballtörténelem legnagyobb (Oroszország) és legkisebb (Katar lakossága durván egymillió, területe pedig 11 ezer négyzetkilométer, alig nagyobb, mint Bács-Kiskun megye) világbajnokságot rendező országa között, de a másik talán fontosabb: sem itt, sem ott nem rendeztek még világbajnokságot. És a FIFA évtizedek óta terjeszkedni akar, el akarja tüntetni a fehér foltokat a futball világtérképéről.
És persze ott volt Putyin, az adu ász az orosz pakliban. Szerdai bejelentésével, hogy mégsem jön el Zürichbe, fantasztikus érzékkel tematizálta a kétnapos találkozó közbeszédét. Hiába volt jelen az összes érdekelt miniszterelnök, David Camerontól José Luis Zapateróig, a távollévőről egyedül többet beszéltek, mint a többiről együttvéve. És Putyin mindennek tökéletesen tudatában volt, hiszen magam hallottam, amikor nyilatkozta Igor Rabinyevnek, a Szport-Ekszpressz tudósítójának: „Lehet, hogy az összes kollégámnál ravaszabb voltam? Ők mind eljöttek a prezentációra, és kikaptak, én csak most érkeztem, mégis győztünk.”
Persze a mondókáját angolul kezdő, majd oroszul folytató egykori KGB-s beszélt másról is: „Tudják, én leningrádi vagyok. A háborúban négy éven át szakadatlanul lőtték és bombázták a szülővárosomat, százezrek haltak éhen. Mesélték az öregek, hogy jórészt a futball tartotta életben a túlélőket, mert ha lehetett, mindenki a labdát rúgta. Hát ekkora a labdarúgás ereje, és ezért örülök annyira, hogy mi rendezzük a 2018-as vb-t. S bár hatmilliárd dolláros állami garanciát adtunk, nálunk a vb-rendezés nemzeti ügy, a nagytőke ügye is. Hiszen nézzék csak: a szülővárosomban a Gazprom építi az új Zenit-stadiont, a moszkvai Szpartak hipermodern létesítményét a Lukoil, a Dinamo-pályát a VTB bank. És itt van mellettem Roman Arkagyijevics (és ezen a ponton Abramovicsra, a Chelsea tulajdonosára mutatott – a szerk.) is, aki nemcsak, hogy negyvenmillió dollárral támogatta a pályázatunkat, hanem szerintem az elkövetkező nyolc évben is mellettünk áll majd…”
És jelentőségteljesen rákacsintott a világ egyik leggazdagabb mágnására.
A Keresztapa óta tudjuk: léteznek visszautasíthatatlan ajánlatok.