Szerelmi elixír és tajtékos blues

Minden kétséget kizáróan a zseniális viani életmű egyik csúcspontja a Tajtékos napok. Elixír, amit a kamaszkortól legalább tízévenként érdemes újra elolvasni, hogy formában maradjon az ember. „Colin találkozik Chloéval. Egymásba szeretnek. Összeházasodnak. Chloé megbetegszik. Colin mindent megtesz, hogy meggyógyítsa. Az orvos nem tudja megmenteni a lányt. Chloé meghal. Colin nem sokkal éli túl.” Boris Vian ezt az ismertetőt küldi el kiadójának, amikor sajtóanyagot kértek tőle a reklámkampányhoz. Frappáns megfogalmazás, nyilván erős késésben volt egy próbáról. Ha ennyi lenne a mű, simán elmenne egy love storykat közlő füzetsorozatban is.
1947-et írunk, Vian huszonhat éves ekkor. Három dolog érdekli; a szerelem, a jazz és a blues. Túl van a Köpök a sírotokra és a Venyigeszú és plankton című szösszeneteken, trombitál egy zenekarban, és első „igazi” regényének megjelenésére vár. Feje lágya félig benőve, ifjú családapa, éppen jól jönne némi készpénz is. A csalódás jelentős. A Tajtékos napok a kritika és a közönség egyöntetű elutasításával találkozik. Tizenhat év alatt alig néhány ezer példányt sikerül eladni belőle, míg végül a készlet maradékát papíráron vásárolja fel egy jó szimatú ember. Közben Vian egy filmbemutató után szívrohamot kap, és meghal, mert elszúrták a munkáját. A könyv pedig elindul diadalútjára. Franciaországban halhatatlan klasszikus, a valószínűleg némi lelkiismeret-furdalással küzdő Raymond Queneau szerint korunk legmeghatóbb szerelmes regénye, az annak idején lekicsinyelt első kiadás egy példánya ma több mint kétszázezer forintba kerül. Queneau-nak igaza van, azóta sem írtak jobbat, különösen olyat nem, amelynek olvasása közben magunk sem tudjuk eldönteni, mitől folynak a könnyeink. A Tajtékos napok rendkívül szomorú regény, és ellenállhatatlanul mulatságos. Drámai, költői, groteszk, néhol burleszkbe hajló, és dől belőle a zene, mint egy nyitva felejtett kocsmaajtóból.
Vian hősei a felnőtté válás küszöbén egyensúlyoznak, olyan szavakkal viaskodnak, mint felelősség, munka. Vége a gondtalan szép időknek, bár a zongora még szól cefetül. De az új világban, ahol még a fekete bajszú szürke egér is öngyilkos lesz, gépnyulak, hóvakondok és gyilkos lótuszvirágok gyülekeznek. A Tajtékos napok a szenvedélyek, az elmúlás, a szétcsúszás könyve. Szomorú és érzelmes, mint egy jó Duke Ellington-darab. Ilyen mondatok vannak benne az elején: „Borostyánfésűje olyan hosszú, narancsszín barázdákat vágott selymes loboncába, mint amilyeneket a vidám földműves szánt villájával a baracklekvárba.” A vége pedig már legenda: „És akkor énekelve arra jött a Szent Stricius-árvaház tizenegy világtalan leány növendéke.”
(Boris Vian: Tajtékos napok, Cartaphilus Kiadó, 2011.)