Zömbeliek

A diaszpóra megjelölést – görög eredetű szó lévén – eleinte a Földközi- és a Fekete-tenger medencéiben, tengerparton, fontos geostratégiai pontokon megtelepült ókori görögségre használták. Diaszpórának nevezik már igen korán a más nemzetek közé települt, szétszóródott zsidóságot is. Mivel a modern nemzetek vándorlása az újkorban kezdődött s tulajdonképpen a XIX. században gyorsult fel, szétszóródásuk a világban sokáig mást jelentett, mint az ókor két meghatározó kultúrnemzetéé.

Szerintünk az idegenbe került magyar népelem köztes helyzetet foglal el a két véglet, a sikeres mobilizált és a sikertelen proletárcsoport között.

Ismeretes, hogy a török terjeszkedés elől a Duna mentén északra települt vagyonos szerb (rác) és görög csoportok évszázadokig megőrizték identitásukat, ápolták történelmi gyökereiket. Főleg jó anyagi lehetőségeiknek köszönhették azt, hogy nem gyenge, gyors asszimilációra hajló szórványként, hanem büszke diaszpóraként élhették évszázadokig életüket akkor is, ha csak lakóhelyük népességének kis százalékát tették ki. Szászok, zsidók, hugenották csoportjainak története jellemezhető hasonlóan a fentiekhez. Persze még a legerőteljesebb diaszpórák számára sem garantált az öröklét, hiszen a felgyorsuló modernizáció még az ő identitásukat is meggyengítheti. Bár sok példát ismerünk arra vonatkozóan, hogy a diaszpóralét még a kettőssé váló identitás körülményei között is folytatható. Különösen akkor, ha a kialakult diaszpórák láncolatai és az óhaza közötti éltető kapcsolatok nem szakadnak meg. Ez lehetőséget nyújt a diaszpórák folyamatos felfrissítésére, sőt érdekeik fokozott érvényesítésére még abban a társadalomban is, ahol csupán demográfiai töredékként vannak jelen.
A magyar szakirodalomban kiemelkedő helyet foglalnak el Schöpflin György diaszpórakutatásai. Ő nem tesz különbséget diaszpóra és szórvány között. Az elszakított magyarságot vagy a balti államokban a szovjet politikai rendszer bukása után visszamaradt orosz tömegeket – bár népességarányuk és abszolút számuk szerint inkább nemzeti kisebbségként kellene meghatározni őket – egyaránt diaszpórának tekinti. Központi fogalmi kategóriája a kérdéssel kapcsolatban a „diaszpóraglobalizmus”, amely szerinte „attól globális, hogy az általa terjesztett identitás mindenkire és mindenhol vonatkozik, akire és ahol csak lehet”. Mivel a szerző nem tesz különbséget a tudatosan lakóhelyet, hazát változtató migránsok és a történelmi viharok nyomán kisebbségbe kerültek között, sőt az így kialakult népességcsoportok arányai és abszolút száma sem foglalkoztatja, elsősorban az identitás oldaláról ragadja meg a diaszpórakérdést. Ezek a diaszpórák népesek és erősek. Tudatuk világos, képesek fennmaradni nemzedékeken keresztül is. Fenntartó erejük jelentős mértékben támaszkodik anyaországukra, ami különösen akkor eredményes, ha annak részéről tudatos támogató politika érvényesül. Politikai szempontból ez a helyzet kényes, könynyen kiválthatja a befogadó állam többségi lakosságának gyanakvását: vajon hűséges polgárai-e a hazának ezek a diaszpórában élő, kettős identitású emberek?
A nemzetközi politika kényes kérdése, milyen szerepet játszanak a világon a globális diaszpórák. Könynyítik vagy nehezítik a nemzetközi együttműködést? Tevékenységükben az állam erejét növelő, stabilizáló szerepük fontosabb, vagy annak gyengítése érvényesül? A diaszpórák gyakran erősebbek, tehetősebbek lehetnek az óhazánál. A migrációkutatásban előtérbe kerültek az úgynevezett expatok, a migráns munkavállalók hazautalásainak a vizsgálatai. Rámutatnak a kutatók, hogy a világ országai jelentős részének költségvetési egyensúlyát csak e hazautalások révén lehet fenntartani.
A globális diaszpórák közül a legnagyobb nemzetközi figyelem, sőt gyanakvás a zsidó diaszpóra létét és tevékenységét övezi, mert „a nem zsidók egy részének perspektívájából a zsidók nagy hatalmú, szorosan öszszetartó csoportnak látszanak, melynek olyan erőforrásokhoz van hozzáférése, ami jóval meghaladja a méretéből fakadó arányokat” (Schöpflin). A XX. és XXI. századi nemzetközi folyamatok nagymértékben kedveznek a globális diaszpórák kialakulásának, s jellemző módon újra életre kelnek e kérdésben a vallási tényezők. Amíg a tárgyalt közösségek túlnyomórészt a civil szférában fejtik ki aktivitásukat, addig az iszlám diaszpórák jelentős részét a hit és a belőle fakadó tanítások vonzzák egymáshoz. Esetükben elhalványodik az óhaza képe. Identitásuk és összetartozásuk annak cselekvő közreműködése nélkül is hatékony. Ebből következik, hogy fogalmi rendszerünkbe kívánatos beilleszteni az állami-hazai közreműködés nélkül is működőképes diszpórák kategóriáját. A zsidók példaszerűen működtették diaszpórarendszerüket Izrael fennállása előtt is. A kínai sem támaszkodott sokáig egyértelműen Kínára, különösen addig nem, amíg utánpótlása nagyobb részét nem a kommunista Kína polgárai adták.
Ismerve a magyarság jelentős mértékű széttagoltságát, jogosan tehető fel a kérdés, vajon a mi nemzetünk is globális diaszpórát alkot-e. A jeles magyar gondolkodó, Szabó Zoltán (1912–1984) mélyen átérezte és gyakran elemezte az emigránssorsot: tanulmányok, esszék, cikkek hosszú sorát írta a kérdésről. Már fejtegetéseinek címei is sejtetik, hogy mennyire fogva tartotta a magyarság szétszórtságának a témája: Magyarok és zömbeliek, Egy nép, több nemzet, Ország, nemzet, állam. Írásai közül azonban a legfontosabb a Diaszpóranemzet című esszé.
Szabó Zoltán szerint a magyarok általában nem szeretik, ha diaszpóranemzetként definiálják közösségüket: „Ha megkockáztatom azt, hogy diaszpóranemzetnek mondjam a magyart, az, aki hallja, olyan ábrázatot vág, mint aki tormát szagol, még a diaszpórahelyzetben élő magyarok is. Az ellenérzés elevenségét, az eleve elvetendőség meggyőződését ugyan mi, milyen beidegzettség, kötöttség, hagyomány, determináltság váltja ki belőle?” Felidézte a témában megszólaló Kölcseyt, Wesselényit, Adyt, majd hosszan citálta Kovács Imre gondolatait, aki szintén emigrációba kényszerült 1947-ben. A magyarság nemzeti válságát elemezve Szabó megállapította, hogy jelentős szerepet játszanak a statisztikai-szociológiai-biológiai tényezők: a kivándorlás, az elöregedés és a Trianon utáni széttagoltság. Felhívta a figyelmet a hazai és a nyugati magyarság közötti sajátos viszonyra: „Mai magyarok, akár a tegnapiak, Magyarországon a gazdag amerikai nagybácsihoz fűződő várakozással, de egyben a hazátlan, szegény rokonnak kijáró sajnálkozással és a tékozló fiúnak kijáró idegenkedéssel gondolnak nyugat-európai és tengerentúli atyafiaikra.”
Szabó Zoltán John Armstrong nyomán megkülönböztette a „mobilizált” és a „proletár”-diaszpórát. Úgy vélte, hogy az első csoportba tartoznak a zsidó, görög, örmény, balti német és volgai tatár népcsoportok. A második kategória legjellegzetesebb képviselője az osztályozás szerint az amerikai ír diaszpóra. Nyilvánvaló, hogy az első csoport fennmaradása, aktivitása a nagyobb, tehát nevezhetjük akár sikeres diaszpóráknak is a „mobilizáltakat”. Természetesen éles határvonalat ebben a felosztásban sem lehet húzni, hiszen köztudott, hogy azért az ír diaszpóra sem tűnt el felismerhetetlenül az amerikai olvasztótégelyben. Az Ír Köztársaság függetlenné válása és azóta is tapasztalható gazdasági és politikai sikerei nem választhatók el az amerikai írek tevékenységétől. Szabó Zoltán nem kísérelte meg a nyugati magyar diaszpóra besorolását kategóriái közé. Sejthető azonban véleménye a világmagyarság helyzetéről, mert hosszan keresi a választ arra, mi okozza, hogy egyes nemzetek diaszpórája gyorsan, egy-két nemzedék alatt asszimilálódik, míg másoké nemzedékeken keresztül szinte maradéktalanul megőrzi külön identitását, pontosabban kettős kötődését.
Szerintünk az idegenbe került magyar népelem köztes helyzetet foglal el a két véglet, a sikeres mobilizált és a sikertelen proletárcsoport között. A dualizmus korabeli magyar kivándorlók inkább képviselték a proletár jellegzetességeket, míg a későbbieknek jó esélyük volt sokáig arra, hogy bekerülhessenek a mobilizált kategóriába. Ugyanis a ’45-ös és a ’47-es emigráns magyarok jelentős része a korábbi politikai elitből került ki, s az ’56-osok – ha rájuk már nem is használhatjuk az „elit” kifejezést – kivételesen magasan iskolázott réteget jelentettek. Az Egyesült Államokba került negyvenezer s a Kanadába került 26 500 magyarhoz hasonlóan értékes, tanult és – nem utolsósorban – fiatal bevándorló tömeget sohasem sikerült betelepíteni az Újvilágba. Az amerikai, valamint a kanadai népet és politikai vezetőit illető minden elismerés ellenére – ami akkor nyújtott szolidaritásukért, segítségükért kijár nekik – el kell mondani, hogy korát megelőzően látványos agyelszívás következett be a magyarság kárára. Mert az igaz, hogy a befogadottak „jól jártak”, de az óhaza nemcsak szellemiekben, hanem demográfiailag is igen sokat veszített ezeknek a tízezreknek a távozása miatt. (1956–57-ben összességében több mint kétszázezren menekültek el Magyarországról!) Valószínű, hogy az amerikás magyarok tömegének azért nem sikerült „mobilizált” diaszpórát alkotnia, mert a sajátos politikai helyzet miatt évtizedekre megszakadt a kapcsolata Magyarországgal, sőt a kommunizmus idején átéltek elidegenítették őket hazájuktól. Borbándi Gyula szerint „a Sztálin és Rákosi által fémjelzett évek olyan súlyos és kitörölhetetlen nyomokat hagytak az ötvenhatos menekültekben, hogy nem volt meglepő sem a politikától, sem a magyar sors vállalásától való idegenkedés. Különösen a kezdeti években néhol olyan erős volt a szakítás vágya, az elfordulás mindattól, ami a magyar vagy a közép-európai sors képzetét idézheti fel, hogy voltak családok, amelyekben a szülők megtiltották a gyermekeiknek, hogy magyarul beszéljenek, és mindent elkövettek, hogy minél előbb lerázzák magukról a terhesnek vélt magyar múltat.”
Amikorra helyreálltak a normális viszonyok, a magyar emigráció már elöregedetté és – magyarsága megőrzését illetően – reményvesztetté vált. Az ’56-osok körében sajátos tényezőt jelentett a zsidó származású magyarok jelentős túlreprezentáltsága. Nagyobb részük – tapasztalva az anyaországgal megszakadt kapcsolatok kiúttalanságát – inkább az amerikai „mobilizált”, sikeres zsidó diaszpóra irányába tájékozódott. Már csak azért is, mert befogadását elsősorban a zsidó szervezetek szívós küzdelmének köszönhette.
Gyakran fölmerül a kérdés: vajon mekkora létszámú a nyugati magyar diaszpóra? A rendszerváltozás után kiderült, hogy olyan régen távoztak a magyarok az óhazából, hogy már beolvadtak vagy integrálódtak, ezért csak nagyon kevesen települtek haza. Milliós nagyságrendről természetesen már szó sem lehet. Magyarnak lényegében csak azt tekinthetjük, aki még – legalábbis otthon – használja ősei nyelvét, és érdeklődik elődei kultúrája iránt. Nem lehetnek többen 200-300 ezernél. Viszont az Európai Unió kialakulása megerősítheti vagy újratermelheti a magyar diaszpórákat, aminek kézzelfogható jelei vannak. Megmaradásukat elősegíti, hogy az emberek napjainkban korlátlanul mozoghatnak, ingázhatnak régi és új hazájuk között – ami az éltető kapcsolatok megőrzését jelentheti.