időjárás 15°C Vencel 2022. szeptember 28.
logo

Paraszt-Európa

Péterfi Gábor
2011.09.12. 22:00

Nagybánya ősi bányaváros, arany- és ezüstkutatói és -feldolgozói építették, csupa finomság, ódon szépség, minden utcájának egyéni íze, hangulata van. […] Magyar népe húsz esztendeig visszahúzódott, nem mutathatta meg, hogy mekkora tömeget, milyen erőt képvisel, most előbújt, mert kisütött a nap. Vasárnap délelőtt és délután zsúfolt a főtér és zsúfoltak az utcák. Este fénybe borul a hatszáz éves Szent István-torony orma – ezeket a sorokat 1940. szeptember 10-én jegyezte le Féja Géza (1900–1978) író, a Magyarország című napilap kiküldött munkatársa. A másnap megjelenő helyszíni beszámoló a címlapon tájékoztatta az olvasókat a magyar honvédek nagybányai bevonulásáról. A kor hangulatát jól adja vissza az első lap vastag betűs címe: Kolozsvár hazatérésének csodálatos ünnepe – Erdély fővárosának népe mámoros lelkesedéssel fogadta a honvédeket.
A beszámoló megjelenése előtt alig két héttel, augusztus 30-án kihirdetett német–olasz döntőbírósági ítéletnek megfelelően a második bécsi döntés során Erdélyt kettéosztották. Magyarország 43 104 négyzetkilométert kapott 2,5 millió lakossal. Az 1941-es magyar népszámlálás szerint a lakosság 52 százaléka volt magyar, míg az 1930-as román statisztika 49 százaléknyi románnal számolva a magyarok arányát 38 százalékra teszi. Mindenesetre valószínű, hogy a magyarok Erdély északi felében és a Székelyföldön, ha nem is abszolút, de mindenképpen relatív többséget alkottak. A szeptember 5-től bevonuló magyar csapatokat Erdélyben virágeső fogadta. Sok helyütt ünneplőbe öltözött emberek vártak órákat arra, hogy az első kerékpáros vagy motoros magyar felderítő megjelenjen a falu határában. A magyar küldöttség jobbára örömmel fogadta a döntést – Teleki Pál miniszterelnök kevésbé. Bécsből hazafelé tartva a különvonatnak meg kellett állnia, hogy a kormányfőnek gyógyszert vegyenek. Teleki tudta, hogy a döntésnek Németország meg fogja kérni az árát. A román reakcióról mindent elárul, hogy a bécsi döntőbírói határozat kihirdetését követően Manoilescu román külügyminiszter elájult…

Megoldások sorskérdésre

Írásunkban a népi írók mozgalmához tartozó Féja Géza reagálását mutatjuk be a fenti esemény kapcsán. A magyar parasztság felemeléséért küzdő népiek az integrális revíziós – tágabb értelemben az ország sorsát nagyhatalmak szövetségében elgondoló – politika helyett sajátosan magyar (illetve kelet-európai) út megtalálásában látták a „nemzeti sorskérdések” megoldását. Többen közülük a Tele-ki, Kossuth, Jászi által felvetett dunai konföderációs elképzelést alapul véve tettek javaslatot a térség „testvérnépeinek” együttműködésére. A revízió kérdésében a népiek legfőbb nyilatkozatának számító, a Márciusi Front utolsó, 12. pontja egyértelműen fogalmazott: „Magyar revíziót: a Duna-völgyi népek számára a hova tartozandóság kérdésében az önrendelkezési jog tiszteletben tartását. A pánszláv és pángermán imperialista törekvésekkel szemben a Duna-völgyi öncélúság és konföderáció gondolatának megvalósítását.” Az 1937-ben leírt sorok azt mutatták, hogy a revízió kérdésében a Féja Géza, Illyés Gyula, Kovács Imre, Németh László, Szabó Zoltán és Tamási Áron fémjelezte mozgalom tudomásul vette az integer Magyarország helyreállíthatatlanságát, s ezt alapul véve az etnikai revízió programját tartotta kívánatosnak a dunai konföderáció eszméjével egyetemben. A Horthy-korszakban ezek a Trianonnal kapcsolatos elgondolások a népi írók mozgalma mellett csak a baloldali liberális pártokat, valamint a szociáldemokratákat jellemezték. Féja Géza fent idézett nagybányai beszámolójának zárszavában nem véletlenül tartotta kívánatosnak Erdélyben is a „Duna-völgyi realizmus” programját, melyet ő itt a transzszilvanizmusban jelölt meg.
Féja Géza felvidéki származású író, publicista, szociográfus, a népi írók mozgalmának egyik meghatározó egyénisége. Tragikus élménye 1919-ben szülőföldjének elszakítása Magyarországtól. A trianoni békeszerződés aláírásának évében menekültként kezdte meg budapesti egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar–német szakán. A falukutató mozgalom fénykorában, 1937-ben megjelent Viharsarok című szociográfiájával szerez országos hírnevet. A későbbiekben aktívan részt vesz a kérészéletű Márciusi Front munkájában, s a második világháború végéig is tevékeny közéleti szereplő marad – fokozatosan a politikai paletta jobboldalára sodródva.

Gyökér és humusz

A Trianon részleges revízióját jelentő második bécsi döntés kapcsán a népiek közül – az ebben a témakörben legtöbbet publikáló Féja Géza mellett – Németh László, Tamási Áron, Szabó Pál és Szabó Zoltán nyilvánított véleményt. A kolozsvári bevonulás órájában a Magyarországnak lelkesen nyilatkozó erdélyi származású Tamási például – Teleki Pál e tárgyú figyelmeztetéseihez hasonlóan – az erkölcs, az emberiesség és a nemzeti gondolat összhangjának fontosságára figyelmeztette a közvéleményt. (Az általános örömmámorban érthető, hogy a magyar honvédség erdélyi bevonulása sokaknak volt katartikus élményük; ugyanakkor – amint erről legújabban Ablonczy Balázs A visszatért Erdély [1940–1944] című kitűnő könyve is beszámol – a honvédség egyes tagjai által elkövetett bűnök az intoleranciának számos jelét is megmutatták, még ha ezek a – román történetírásban eltúlzott – bűntettek a negyvenes évek elejének magyar publicisztikájában nem jelenhettek is meg.)
Féja 1940. július 25-én recenzálta a Magyarországban Kovács Alajosnak Az erdélyi magyarság és a román statisztika című írását. A Kétmillió erdélyi magyar című írásában azt igyekezett bizonyítani, hogy a román statisztika különböző módszerekkel (a moldvai csángók mellett a görög katolikus és görögkeleti magyarok „bekebelezése” a román nemzetbe) igyekszik meghamisítani az erdélyi magyarság lélekszámát. A publicista szerint a valóságban a legszerényebb számítás mellett is 1,8 millióra tehető a romániai magyarok száma. S ha ehhez Féja szerint hozzávesszük, hogy az impériumváltást követően körülbelül kétszázezer magyar menekült el Erdélyből, megkapjuk a címben is jelzett számot. A Kovács-tanulmány statisztikájára építő cikk nem teljesen alaptalanul állította, hogy a román kormány az uralkodó nemzet javára „kozmetikázta” Románia demográfiai adatait, ugyanakkor az erdélyi magyarok táborát ez az írás a valósnál nagyobbnak tüntette fel. Tény, hogy a cikkben szereplő, 1,8 milliósra becsült szám valamivel közelebb van a valósághoz (1,6 millió fő), mint az 1930-as román statisztikában feltüntetett 1,349 milliós adat.
Féja Géza Magyar föld román kézen című írásában (augusztus 4.) Baróthy József ugyanezen címmel megjelentetett könyvét alapul véve érvelt amellett, hogy – szemben Németh László megközelítésével (Németh híres mondása szerint Erdélyt a román anyák hódították el tőlünk) – nem a románság magasabb szaporulata miatt veszítette el a magyarság Erdélyt, hanem az Ókirályságban rosszabb szociális helyzetben lévő, ezért onnan Erdélybe áramló román parasztság bevándorlása volt a döntő tényező. Emellett a terület elvesztésében a Viharsarok szerzője szerint szerepe volt annak is, hogy a „soviniszta orthodox papság” a jólétben élő erdélyi románságot a magyarok ellen tüzelte. Az erdélyi románok regátbeli társaiknál magasabb életszínvonalát bizonyítja az is, hogy több bankkal rendelkeztek Magyarországon, mint az Ókirályságban. Ezek az erdélyi bankok pedig „soviniszta politikájukkal” pénzelték az ott élő parasztságot, hogy azok minél több földet vásároljanak fel az elnyomott regáti románság földéhségének kielégítésére. A Féja Géza és Németh László idevágó írásai közötti különbség abban is megragadható, hogy a kis népek nacionalizmusának színvonalasabb kifejtése mellett Németh – Erdély romlásának okait kutatva – következetesen felvetette a magyar politikai elit felelősségét is írásaiban. Továbbá Németh észrevette azt is, hogy a történelmi Magyarország létét nem kizárólag egyik vagy másik szomszéd nép nacionalizmusa ásta alá, hanem a nacionalizmusok (beleértve a magyart is!) együttesen érlelték meg a bukást. Ebből adódóan Németh László belátta, hogy a Monarchia összeomlása elkerülhetetlen volt. (Németh így írt erről: „Csakhogy Erdélyt és a Felvidéket nem a nagyhatalmak vitték el, hanem a kis népek nacionalizmusa, amely az olyan népek fölötti államot, mint a magyar is volt, a népek önrendelkezési korában nem tűrhette meg, különösen, ha maga a magyarság is erre a nacionalizmusra és erre az elvre esküdött föl. A szétdarabolás elkerülhetetlen volt, az igazán fájdalmas, hogy az eltépett darabokkal a mi karunk és lábunk is vele tépték.”)
Szeptember 15-én Féja Az örök Erdély című írásában a két háború közötti irredenta magyar külpolitikára utalva kifejtette, hogy a magyarság sosem mondhatott le Erdélyről. Erdélyt – a közvélemény túlnyomó részével összhangban – ő is a magyarság „szellemi őshazájának” nevezte. „Mikor Erdélytől elszakítottak bennünket, gyökereinktől akartak elvágni – lemondhat-e a magyarság gyökereiről és humuszáról?” – tette fel a költői kérdést. Ezt az írást is a túláradó öröm és optimizmus jellemezte. Az öröm érthető, de annyiban indokolatlan volt, hogy az 1938-as revíziótól eltérően a második bécsi döntés annak a Németországnak az akaratából történt, amellyel Anglia akkor már élet-halál harcban állt. Ennek jegyében Nagy-Britannia és az Egyesült Államok is egyaránt Romániára erőszakolt diktátumként értelmezte, s érvényességét vitatta. A döntőbírósági határozat napján Csáky és Ribbentrop német–magyar kisebbségi egyezményt írt alá. E szerint a nemzetiszocialista Volksbund a magyarországi németség egyetlen törvényes szervezetévé vált. Továbbá megkezdték a III. zsidótörvény előkészítését, s szabadlábra helyezték a magyarországi szélsőjobboldal meghatározó alakját, Szálasi Ferencet. A legsúlyosabb ára a revíziónak pedig az volt, hogy novemberben Magyarország is csatlakozott a két hónappal korábban létrejött háromhatalmi egyezményhez, ezzel formálisan is feladva az elnemkötelezettség elvét.
Arra a veszélyre, hogy az ország véglegesen elveszítheti sorsának irányítását az újabb revíziós siker közepette, a népiek közül egyedül Németh László hívta fel a figyelmet az Erdély ünnepére (1940. október) című írásában. „Mi bármely rész-revízió, ha egész sorsunknak nem vagyunk gazdái többé?” – tette fel a kérdést. E munkájában utalt arra is, hogy a magyar íróknak fontossági sorrendjük volt a hazai teendőkre vonatkozóan. Eszerint a magyar nemzetbe kell mindenekelőtt a magyar népet befogadni. Másodszor: „értessük meg magunkat az egysorsú népekkel; építsük bele egy nagyobb kelet-európai szolidaritásba a magunk biztonságát”. Harmadszor: „javítsuk meg, ha alkalom nyílik rá: a magyarságcsonkító határokat”. A sorrend fontosságát hangsúlyozva ehhez ismételten hozzátette, hogy mindezek beteljesülésének feltétele a magyarság mintanemzetté válása.
A magyar irodalom java része is az általános euforikus hangulat közepette reflektált Erdély egy részének visszatérésére. A teljesség igénye nélkül: Cs. Szabó László Erdélyben című könyve a bevonulás ünnepi pillanatát örökítette meg. Márai Sándor a Pesti Hírlap olvasóit tudósította a magyar csapatok erdélyi fogadtatásáról, míg Wass Albert Jönnek! című „riportregényében” számolt be az „erdélyi bevonulás” eseményeiről. A szinte antológiára való szépirodalmi anyagból Babits Mihály idekapcsolódó versét emeljük ki. A beteg költő Erdély című versében így ír: „Most versbe szállok, Erdély, / az első hírre, Erdély, / hogy varázsod határát / sorompók el nem állják…”

Dunai közeledés

Féja az 1938 és 1941 között bekövetkezett részleges revízió örömmámorában egyetértett a békés területgyarapodással, miközben továbbra is kiállt a kelet-európai népek egyenrangú összefogásának gondolata mellett. A Viharsarok szerzője a dunai népek kulturális közeledését már 1931-től sürgette, ekkori javaslatai Németh László első kelet-európai összefogást sürgető írásai előtt egy esztendővel jelentek meg. Az 1937. március 15-én zászlót bontó Márciusi Front egyik szónokaként a pángermán törekvések ellenében szorgalmazta a dunai népek közeledését. Konföderációs programját két évvel később egészítette ki: 1939-es tervezetében immáron nemcsak a Duna mentén, hanem a Balti- és Fekete-tenger között élő „parasztnépek” (finnek, észtek, lettek, litvánok, lengyelek, szlovákok, ruszinok, magyarok, románok, bolgárok, horvátok, szerbek és szlovének) is az összefogás alanyai volnának az illuzórikus gondolatmenet szerint. Az általa is vallott, európai hivatássá nemesülő „Paraszt-Kelet-Közép-Európa” gondolatánál jóval reálisabb volt az a későbbi felvetése, amelyben Európa jövőjét kutatva olyan egységesülő kontinensről ír, ahol a határok elveszítik jelentőségüket, és a nemzeti kultúrák szerepe értékelődik fel.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.