Állunk az ajtó előtt, kezünk a kilincsen. Még visszaléphetnénk, de az a furcsa, homályos, festményszerű kép a borotválkozóról nem hagy nyugodni. Azon nyomban az orrunkba csap, valósággal leterít egy számtalan komponensből álló szagelegy. Busa Mihály kezében megáll a borotva. Némán figyeljük egymást. Az elmúlás néz vissza vele, az némít el minket. A fél arcát borító szappanhab buborékjainak zsugorodását látjuk utoljára, amikor pánikszerűen kifordulunk az ajtón.
Aztán csak állunk, homlokunkon izzadságcseppek gyöngyöznek, és hatalmas kortyokban nyeljük a friss levegőt.
– Bár vannak patkányok is – pislog megilletődötten Prielbeck Mihályné –, a levegő tényleg nagyon jó itt.
*
– Kér egy pohár vizet?
Ezt viszont már nem Prielbecknétől, hanem Földinétől idézzük. Földi Tiborné, Mária ugrásnyira lakik Prielbeckéktől. Ha nyitva hagyják a nappali vagy a gyerekszoba ablakát és a bejárati ajtót, Földiné átnézhet a víztorony lábáig, de ha éppen a konyhaasztalnál ül, láthatja még az állami gazdaság romos konyhájának kéményén pihenő gólyafészket is.
Tétovaságunk gyöngeséget sejtet, amelyre azonnal le is csap Földiné, a gyakorlott agitátor. Nyilvánvalóan azért kínál vízzel, hogy empirikusan bizonyítsa, nincs itt tulajdonképpen semmi látnivaló. A víz folyik, a víz iható, mindösszesen arról van szó, hogy bizonyos érzelmileg feltüzelt családok keltik a hangulatot, akiknek a szóvivője a minden lében kanál Zsuffa Bözsi képviselő.
– Egészségére! – vezényel Földiné Mária előzékenyen. Vár, bátorítólag biccent, ahogy lopva a pohárba pillantunk.
Mintha pocsolya elé térdelnénk, vagy a virág alól innánk ki a vizet. Kicsit nyálkás, árnyalatra bizonytalanul zöldes. Nyeljük a fura cikolai vizet, és közben arra gondolunk, hogy bezzeg Amerikában verik a négereket: vagyis miféle vizeket kénytelen fogyasztani a világ nagyobbik része Az arcunkat enyhe pír önti el, plusz a finnyáskodásunk feletti szégyen is erőt vesz rajtunk.
– Hát – tesszük le egy korty után a poharat –, tulajdonképpen
– Na ugye! – örül velünk Földiné, és valóban elégedett, kiegyensúlyozott tekintettel várja a kérdéseket, mintha legalábbis egy megbeszélt interjúról lenne szó, és nem csak úgy beestünk volna.
Földiné sorsa cifra krikszkrakszokat írt le félszáz év alatt, ezért nem is tudunk igazán neheztelni rá, ahogy a rutinos bejelentők magabiztosságával tapicskol mások életében. Azokról beszél, arról a tíz családról, amelyek a telepen az önkormányzat erőfeszítései ellenére csak a hangulatot keltik. Panaszkodnak, hogy koszos a víz. Ő jól megnézte magának mindegyiküket. És erre mit látott?
– Medencék tömkelege volt itt kint nyáron – emeli a hangját Földiné. – De miből, kérdezem én. Miből? Szóval akkor mi a baj ezzel a vízzel? Ja, és még valami! Itt csak 300 forint a havi átalány, de a helyiek ötven százaléka még azt sem tudja kifizetni. Akkor a vízdíjat hogy fogják? És tudnia kell, hogy innen, Cikoláról semmi adó nem folyik be, de közben mindenki a markát tartja. De előbb bele is kell tenni valamit, ugyebár! Üres kútból mit húzzunk, kérdem én. Megmondta a polgármester is, hogy itt három lehetőség lesz: aki ássa az árkot, az kevesebbet fizet. Aki nem tud vagy akar ásni, az többet fizet, aki meg egyikre sem hajlandó, ráterhelik házára a költségeket. Vagy nem lép be, és járhat továbbra is a közkútra, de az is fizetős lesz. Egy szó mint száz, tudomásul kéne venni, hogy a többség akarata fontosabb, mint a kisebbségé. Ha most itt nyolc-tíz háztartás miatt megbontják a vezetéket – idézi Földiné gyakorlatilag szó szerint az önkormányzat álláspontját –, lehet, hogy a többi harmincnak sem lesz vize.
Egy kurta kis fehér kutya lopódzik be az udvarról simogatást kuncsorogni, de a gazdasszony elhajtja. Ez viszont rendkívül állhatatos kutya, újra és újra felbukkan. Hol már a küszöbről, de van, hogy csak a lábunk mellől tessékelik ki. Mintha neki ennyi is elég lenne, hogy csak szólnak hozzá vagy toppantanak a láttára.
Esik, kel. Esik, kel. Pont, mint például Földiné Marika, akit a lányával együtt – mint kiderül – igen furcsa körülmények között gázolt el egy személyautó. Hazafelé igyekeztek Cikolára biciklivel – mert itt a közlekedés a legnagyobb gond: ha elmegy a négyórási busz, kocsi nélkül megáll az élet –, és közben lehúzódtak a szántásba.
– Folyó ügyeink voltak, ha érti, mire gondolok.
Mivel megnyugtatjuk, hogy képben vagyunk, folytatja.
– És akkor a Marietta beszáguldott a szántásba. Szerintem megijedt valamitől, vagy ki tudja, mindenesetre mindkettőnket elkapott. Nekem megsérült a koponyám, a térdízület tönkrement, és az összes szalagom elszakadt. Ez három évvel ezelőtt történt, de még mindig nincs vége az ügynek. Én nem haragszom rá, isten ments!, hogy börtönbe kelljen mennie, két gyereket nevel. Én azt mondom, hogy ennek meg kellett történnie. Valamit nem csináltam jól, és ha ezt nem érzékeljük, akkor megkapjuk a figyelmeztetést.
Földinét valahogy tényleg sohasem kényeztette a sors: már ő sem tudja, hányszor cibálta meg alaposan az életét. Említhetjük Robi fiát, akit az első randevú után halálosan megfenyegetett a lány bátyja, de Robi mégis őt vette el, hiába figyelmeztették a mezőkövesdi rendőrök, hogy kerülje a családot. Hála az égnek, Robi még él, de Angliáig menekültek a lánnyal. A sorsát persze senki sem kerülheti el, még Robi sem.
– Ha mindenki, még az apósom és az anyósom is azt mondja, ne házasodjunk össze, mert nem vagyunk egymáshoz valók, lehet azon csodálkozni, hogy a feleségem egy év után összeállt egy négerrel? – kesereg lemondóan Robi.
Így Földiné Marika a fekete pontok számolgatása helyett inkább lámanyakláncot hord, és igyekszik a legmagasabb szinten rezegni. Ne gondoljunk valami extra dologra, olyan az csupán, mint egy lila cipőfűző. Ereje abban rejlik, hogy valamelyik főláma áldotta meg. Marika természete alapvetően derűs, igyekszik mindenben a szépet és a jót meglátni. Éppen mint Csányi Kálmán polgármester. Motivációja viszont inkább fakad egy kevéssé irigylésre méltó életpálya tanulságaiból, semmint a pártalapon kötelező optimizmusból – bár az átjárásnak is vannak már jelei. Például Földiné az egyik vagy inkább egyetlen olyan szerencsés cikolai, akihez a polgármester is kilátogatott már egy kis bográcsozásra.
*
Zsuffa Bözsi képviselő 2016 tavasza óta harcol a cikolai vízért. Pontosabban a vízért csak másfél éve, mert Zsuffa Bözsi élete szinte szakadatlan harc. A jelenleg életmódoktató pedagógus 16 évesen elhatározta, hogy karatézni kezd, hogy ő is olyan szép és vékony lehessen, mint a Linda című tévésorozat főhőse.
– Én ugyanis gurultam, szemüveges voltam, plusz képzeljen hozzá két copfot is.
Zsuffa Bözsi ma, negyvenévesen karcsú, erős, határozott, és még mindig szemüveges. A karatesikerek után – még Japánban is nyert versenyt – a boksszal folytatta, de választania kellett a pedagógusi pálya és a sport között.
– Egyvalamit azonban megtanultam: hátulról sohasem támadunk! Én mindig tiszta eszközökkel harcolok a városomért. A helyi Vöröskereszt elnöke vagyok. Cikolára is ezért hívtak, nézzem meg, mi van a vízzel. Előfordult, hogy fél óra alatt folyt ki egy vödörre való, és az is milyen Akkor elkezdtem lobbizni értük. Meg kéne oldani, mondtam. Nincs pénz, felelték. Lajtos kocsi?, kérdeztem. Húzták a szájukat. Drága. Aztán jött a tavalyi tűz és a haláleset, na, onnantól kezdve sürgető lett a dolog. Régóta ismerem Csányi Kálmánt: cinizmusának és felületességének nincs párja a környéken. Három éve azért indultam el vele szemben a választásokon, mert tudtam, ha egy olyan ember lesz a polgármester, aki sosem képes felülemelkedni személyes sértettségén, rossz kezekbe kerül a város.
– Miért?
– Nincs benne emberség, jóindulat. Ha elszúr valamit, minősíthetetlen hangot használ, sértegeti az embert. Egyszer hatalmas botrány lett abból a Facebookon, ahogy az egyik lakossal viselkedett. Azóta észbe kapott, tanult belőle. Amit én is kaptam tőlük a cikolai víz miatt, azt nem kívánom senkinek.
– Mit kapott?
– Amikor bekövetkezett ez az utolsó, augusztusi vízhiány, és először csak fél-fél palack ásványvizet kaptak az emberek, felhívtam, s megtudakoltam tőle, úton van-e a maradék 29 liter ivóvíz, ami a jogszabály szerint jár. Erre azt kérdezte: „Élvezed, Zsuffa Bözsi?\" „Micsodát Kálmán? – reagáltam rá. – Ezeknek a szegény embereknek a nyomorát?\" „Nem – mondta –, azt, hogy uszíthatod őket.\" Ki volt nála hangosítva a telefonom, tudom, nyilván ott voltak a gombnyomogatói is.
– És miért nem szavazta meg a csobogót?
– A tervekre én is igent mondtam, örültem, hogy szépül a város. Aztán hogy, hogy nem, egyre magasabbak lettek a költségek. A városban már azt beszélik, hogy a tér kivitelezése 15 millió felett van, ezért is akartam a végére járni az ügynek. Persze hiába kértem a részletes költségvetést, nem kaptam meg, pedig egy építész szerint az egész teret ki lehetett volna hozni az említett ár töredékéből. Amikor szavazni kellett a csobogóról, azt mondtam, halasszuk el az átadást. Épp akkor olvastam egy jelentést, amely szerint 189 család éhezik a városban. Vöröskeresztesként kiépítettem a szociális hálót, minden utcában van legalább egy képviselőnk, tudtam, mi a helyzet, és jött a tél. Mit tehettem volna? Azt sütik rám, hogy ellenzéki vagyok, közben pedig kilenc jobboldali meggyőződésű ember ül a testületben. Velem együtt. Ha valaki meg meri mondani a véleményét, az már politikai állásfoglalásnak számít. Például az is nagyon felháborított, amikor az alpolgármester azt javasolta, a járdaépítés munkadíjára az emberek kölcsönt vegyenek fel az önkormányzattól. Talló néni kérte a Bajcsy-Zsilinszky utcából, hogy segítsen az önkormányzat a járdát helyrehozni, mert már nem tud eljárni otthonról. Mellesleg még férjével együtt építették ötven évvel ezelőtt. Mivel nálunk önkéntes járdaépítés van, csak az építőanyagot adjuk, de neki nem volt pénze rá, hogy embereket is fogadjon. Erre vetette fel ötletként Tüke László, hogy adjunk neki kamatmentes segélyt munkabérre, amit majd visszafizet a nyugdíjából.
– És élt a lehetőséggel?
– A vöröskeresztesek csinálták meg. Három hétvége alatt készen lettünk. Én tényleg úgy gondolom, hogy ilyen helyzetben nem a csobogó az első. Közben nincs okmányiroda a városban, egy elöregedő településen. Nincs 24 órás orvosi ügyelet, Kulcsról jár át egy orvos. Nincs gyógytornász. A fiatalok pedig csak mennek, küldeni sem kell őket. Csányi Kálmán az a helyi kiskirály, aki mindig meztelen, és folyton fordítva ül a lovon.
*
– Egyesek úgy tekintenek erre a csobogóra, de akár a Szabolcs vezér térre is – magyarázza Csányi Kálmán polgármester, miközben tekintete akkurátusan megpihen valahol magasan a fejünk felett –, hogy effélére semmi szükség. Szerintük ezt az összeget az iszonyatosan sok szegény ember között kellene szétosztani. Sörre és virslire. Szerintük akkor minden rendben lenne. Ezt most kissé ironikusan mondom.
– Nyilván Zsuffa Erzsébetről van szó.
– Folyamatos kampányüzemmódban van a képviselő asszony. Ideje lenne ránéznie a naptárra! Lassan három éve megvoltak a választások. Az sem véletlen persze, hogy a dunaújvárosi országgyűlési képviselő, a jobbikos Pintér Tamás ezt a cikolai ügyet jelölte meg Pusztaszabolcs legnagyobb problémájának. Szerintem ez jelent valamit.
– Mit?
– Éppen ezt az ügyet kapja fel az országos sajtó?! Ezernyi mást fel tudnék sorolni, mégis ezt találták meg? Miközben arról például szó sem esik, hogy a minap három pusztaszabolcsi ember vett át kitüntetést az ország legszebb konyhakertje mozgalom keretében?
– Feltétlenül hírt adunk róla! De akkor mégis, miért a „magyarságtudatot növelő” csobogóra ugrik a sajtó?
– Nézze! Tíz évvel ezelőtt helyeztük el a Trianon-emléktáblát az I. világháborús emlékművön. Kezdetben akkor is nagyon ellentétes vélemények érkeztek, magyarázták, miért nem szabad ilyen táblát kirakni. És mi történt? Az a tábla most már mindenkinek természetes. Én a csobogónál is ugyanezt látom. Iszonyú nagy vita volt róla. Ivókút, csobogó? Mi legyen? Csak a motívumrendszer kigondolása hat hónapunkba telt. És mit látok? A gyerekek kezdik birtokba venni. Felteszik a guriköveket a csobogóra, és nézik, hogyan lehet elterelni velük a vizet. A trianoni táblát is elfogadták – az idő ugyanis begyógyítja a konfliktusokat –, és ezt is megszokják majd.
*
Búcsúzóul megtekintjük az I. világháborús emlékművet. A közelben, az állomás oldalában kiváló kávét főz egy háromgyermekes asszony, és friss sütemény is kapható nála. Legidősebb gyereke az apjától örökölte szenvedélyét: mindene a programozás és a komputer. Most megy gimnáziumba, Budapestre persze, mondja az asszony, és a tejszín mellé barna cukrot is tesz a mokkástányérra. Az emlékmű szobra a Sport utca és a Velencei út fura, hegyesszöget formázó, ék alakú találkozásában áll, mindjárt a gyógyszertár és a Nemzeti Dohánybolt mellett.
A mintegy ötven centi magas, szürke, vakolt betonlábazaton körbefutó tipp-topp kovácsoltvas kerítésre gyűjtőfóliába zárt üzenetet gyűrűztetett a polgármester. Az ázott és halványodó printen arra kéri a tisztelt pusztaszabolcsiakat, hogy ne az emlékmű kerítését használják kerékpártámasznak, azzal ugyanis megsértik hősi halottaik emlékét.
És jelenthetjük, egyetlen pusztaszabolcsi sem parkoltatja ott a biciklijét. Megértették, megszokták.
Hozzáedződtek.