– Aztán csak szépet és jót! – bocsát utunkra Csányi Kálmán, Pusztaszabolcs polgármestere, miután közösen megtekintettük a város díszét, a Szabolcs vezér teret a Kárpát-medencés csobogóval. A polgármester egyébként úgy tekint erre a térre, mintha legalábbis a Forumra fordultunk volna be, ahonnan jobb felől csak azért nem látszik a Colosseum, mert kitakarja a pusztaszabolcsi vasútállomás impozáns tömbje. Megsüvegelendő az az egészséges és önérzetes lokálpatrióta mozdulat, ahogy körbemutat a cirka száz négyzetméteres terecskén. A fő helyet Szabolcs vezér süttői mészkőből faragott büsztje foglalja el, egy határozottan kun vonásokat mutató mellszobor. Előtte három szimbolikus domb, körben hét növendék csemetefa. Ond, Kond , de ezt nyilván kívülről fújja mindenki.
A szép és jó dolgok megörökíttetésének igénye általában is elvárás ma a politikum kormányszimpatizáns oldalán. A csúf dolgok sem úgy csúfak, ahogyan azt köznapi értelemben gondolnánk. Inkább önmagáról állít ki komor bizonyítványt, aki nem mindenben mindjárt a jót kutatja.
Bármennyire testületi döntés működött is a háttérben, nyugodtan kijelenthető, hogy a polgármester egy személyben volt igazi megálmodója és motorja ennek a városi térnek, amely hite szerint a nyolc pusztából alakult település központi közösségi tere lehet.
– Eddig Pusztaszabolcsnak nem volt településközpontja – szögezi le többedjére is a tényt Csányi Kálmán. – Tulajdonképpen szétszórva volt minden. Aztán heterogenitás alakult ki, és a tér arculatának befejezésével ennek lezárására került most sor.
Pusztaszabolcs fő értéke azért persze továbbra is a vasút csomóponti helyzetében rejlik. Ez az állomásépület állapotából nem volna ugyan kikövetkeztethető, de hiszünk a polgármester és a helytörténeti munkák hitelességében: vasutasok büszke generációi nőttek fel a településen. A város egyébként is úgy néz ki, mint egy túlméretes terepasztal élethű bakterházakkal, egyemeletes szolgálati lakásokkal, ahol a homlokzaton még a régi elektromos vezetékek külső porcelánfoglalata is eredeti. És ahogy az egy terepasztaltól elvárható, a pici utcák és kertek drótból hajtogatott fái között kedves legóemberkék lóbálják a bevásárlószatyrot, tolják a biciklit vagy épp mosolyogva integetnek. Az egyikük viszont, akin a közfogisok láthatósági mellénye virít, épp az italbolt előtt fekszik. Egy asszony próbálja költögetni ímmel-ámmal, de mivel biciklijének kormánya mindkét oldalon szatyrokkal van megrakva, inkább nem kockáztatja a felborulást. Aztán legyint, és továbbindul.
Derűsen süt le a nyári nap sugára az utcán heverő alkoholistára, keres utat magának egy odabenn szunnyadó alkalmi költő, és hiúság ide vagy oda, kicsit hagyjuk is kibontakozni. Az óránkra nézünk. Még alig múlt tizenegy.
A Kárpát-medencét formázó csobogót augusztus 20-án avatták fel. A rekkenően forró nyár akkor még mindig tudott 30-35 Celsius-fokokat produkálni, és a véletlen úgy hozta, hogy a város külterületén, Felsőcikolán már napok óta nem működött rendesen a vízszolgáltatás. Ez évek óta fennálló probléma, amit a városvezetés sziszifuszi munkával próbál orvosolni. És megjelent egy hír a 444.hu portálon, hogy Pusztaszabolcson a mélymagyarok csobogót avatnak, ellenben a külterületen nincs víz, a közkútból pedig csak szennyezett lé folyik. A polgármester állítja, eleget tett az ivóvízjuttatási szabályoknak, az ellenzéki Zsuffa Bözsi képviselő szerint igencsak késve, ráadásul az előírt mennyiségnek csupán harmincadrésze jutott el a rászorulókhoz. Talán a csobogóprojektben játszott elévülhetetlen szerepük, esetleg a fideszes politikusoktól nem ritka érzékenység okozta, de a polgármester vezette testület nagyon beleállt az ügybe: provokációt vizionáltak, és egy kicsit még ügynököztek is, denunciánst kiáltva nevezett Zsuffa Bözsire. A portál végül helyreigazítást közölt, amelynek tartalmi jelentéktelensége ijesztő távolságot feltételez a két fél között. Közelebb állhat az igazsághoz, hogy Csányi Kálmán polgármester – és a vele szoros ideológiai szövetségben álló hat képviselő – rendkívül igazságtalannak, sőt koncepciózusnak találta a két esemény összefűzését. Azt pedig mélységesen sértőnek, ahogy a magyarságukat még egy nyomorult csobogóban is feltalálni képes városvezetők kárára szórakoztak meglehetősen kontrasztosan a portál kommentelői.
Hanem lássuk, hogyan néz ki ennek a cikolai víznek az ügye.
A várostól nagyjából 4-5 kilométerre fekvő terület valamikor az Agárdi Állami Gazdaság része volt. Mivel állattartással is foglalkoztak, kiépítették a vízvezeték-hálózatot is. Felsőcikolán már 1951-ben volt vezetékes víz, előbb, mint Pusztaszabolcson. A bajok Cikolán mintegy 15 éve, az ágazati problémák kiszélesedésével kezdődtek. A szerződés szerint a vízszolgáltatás, a kút és a hidroglóbusz rendben tartása az állami gazdaság dolga volt, a vezetékrendszerért pedig a város felelt. Utóbbi kötelezettségére egyre gyakrabban kellett felhívni a terület gazdájának figyelmét. Az egyébként is öreg, az évtizedek során – műszaki dokumentáció nélkül – itt-ott megtoldott vezetékrendszerben egyre gyakoribb volt a csőtörés, a szivárgás vagy a nyomáscsökkenés.
A nagyjából ötven családból különösen 8-10 van kitéve igazán a rendszer elöregedéséből származó kellemetlenségeknek. 2016-ban a képviselő-testület elhatározta, hogy mindenestül megvásárolja a területet, mert saját tulajdonban lehet fejleszteni, idegen területen az ilyesmit – még ha jó szándékból történik is – birtokháborításnak nevezik. Nagyjából ekkortájt több magyar nábob is belekeveredett a cikolai vízvezeték-korszerűsítés ügyébe, amennyiben Leisztinger Tamás hirtelen meg kívánt szabadulni öt Fejér megyei agrárcégétől, míg Garancsi István éppen marhaistállókat, sertéshizlaldákat és további felszántható földeket álmodott hozzá a portfóliójához. Az Agárdi Farm Kft. – az állami gazdaság új néven – első ügyvezetője, Kindl Gábor a tárgyalások kezdetén még rendkívül együttműködőleg állt az adásvételhez és a kúttal kapcsolatos technikai problémák megoldásához. Még a testületi ülésre is eljött, hogy egyeztessen a város vezetőivel. Kindl hamarosan elkerült a kft. éléről, helyét átmenetileg Flier János vette át, akiről elsőként mindig azt szokás megjegyezni, hogy nem csupán Mészáros Lőrinc, de Lévai Anikó és Orbán Viktor bizalmasa is. Szóval a felcsúti üzleti óriásgyár egyik impozáns alakja: gazdag, befolyásos, nagy hatalmú jóbarát. Persze az erőviszonyok is megváltoztak. Csányi Kálmán hiába ment egyeztetésre az ügyvezetőhöz, Flier mereven elzárkózott az együttműködéstől, ahogy a kialkudott összeg csökkentésétől is.
– És nem segített az egyezkedésben a szélesebb értelemben vett pártkapcsolat sem? – kérdezzük a történetmondásban rendkívül precíz polgármestert.
– Erről a kérdésről nem volt szó.
– Ideológiai ellentét nyilván nem feszült a tárgyalópartnerek között – próbálkozunk más irányból. – Mégiscsak egy városi Fidesz-alapszervezet alapítóját tisztelhetjük önben.
Csányi Kálmán nem igazán akarja érteni a kérdést, de amikor Flier János személyére terelődik a szó, váratlanul megrebben a tekintete. Eddig is elő-előfordult, hogy magabiztos dikciója hirtelen leginkább egy gyakorló sofőr stílusát kezdte követni. Ilyenkor neki-neki lendült a beszéd sebessége, majd valamiért hirtelen beletaposott a fékbe, de nem is akárhogy, valósággal satufékkel, hogy a következő gondolatfutam végén ugyancsak hasonló kíméletlenséggel fogja vissza magát. A polgármester eredeti végzettsége pedagógus. Magyart és történelmet tanított, a helyi gimnázium igazgatója is volt sokáig, mielőtt a politikának adta volna a tehetségét. Bizonyosan diákjai és a pedagógia iránti alázatból folytatja ezt a gyakorlatot: de így legalább van időnk jegyzetelni.
Ez a zavar nyomban átragad ránk is, és hullámként terjed szét a polgármesteri irodában. Egyszerre úgy érezzük magunkat, mint amikor egy használatban lévő próbafülkébe próbálunk benyomulni. Csányi Kálmán azonban rendezi a gondolatait, gyorsan visszatalál a főcsapáshoz, s kimérten csak annyit jegyez meg:
– Ez a dolog engem nem is érdekel. Engem csak az érint, hogyan tudok minimum három éven belül működő víziközmű-rendszert kialakítani a felsőcikolaiaknak.
*
Az igyekezet indokolt, ugyanis tavaly novemberben kigyulladt egy sorházi lakás, és csak akkor derült ki, hogy a vezetékben nincs megfelelő nyomás, amikor oltani kezdtek. A tűzoltóknak vissza kellett szirénázniuk a városba, hogy feltöltsék a tartályt, de akár egy rossz bohózatban, mire visszaértek, az épület már leégett. Csak a károk felmérése során derült ki, hogy valaki bennégett a tűzben.
Erről már Prielbeck Mihályné Nikolett számol be, aki a kigyulladt házsor másik végén él villanyszerelő férjével és két kisgyermekével. Tavaly fejezték be a lakásfelújítást. Ha előzőleg nem látjuk a telepi házak csámpás falait, a kitört ablakokat és elvadult portákat, azt hinnénk, Prielbeckék portája a helyi Rózsadombon áll. Egyébként Prielbeckék is ahhoz a 8-10 családhoz tartoznak, akikhez egy már ki tudja milyen állapotú és hol futó vezeték szállítja a glóbuszból a vizet, így aztán meglehetősen gyakran kénytelenek azt nélkülözni. Ha pedig nem jön víz a vezetékből, vagy éppen csak csordogál, a közcsapból kell kipótolniuk.
– Abból meg sokszor olyan színű víz jön, hogy fürdésre sem használnám, nemhogy ivásra – magyarázza a csinos, huszonéves fiatalasszony, karján a kétéves Hannával. – Mint most nyáron is, amikor elment a rendes víz. Sokszor rá kell telefonálnom a szomszédra, hogy zárja el csapot, hogy nálunk is meglegyen a nyomás. Amikor pedig szóvá tettem a polgármesternek, hogy tönkre fog menni a mosógép a nyomás miatt, azt felelte, ha mosni akarok, járjak le a tóhoz. Hát, van neki stílusa, mit mondjak
Prielbeckék közvetlen szomszédjában Busa Mihály lakik. Eltartási szerződés keretében az ő lakrészét is felújították. Busa Mihály az ablak előtt borotválkozik, de az üveg annyira mocskos, hogy a férfinak csak a sziluettje látszik. Valami nyugtalanító érzés kerít hatalmába bennünket. Érezzük, hogy odabenn valami ismeretlen, nevenincs dolog les ránk, amely nem a homályos ablakok miatt nem látható.
– Beszéljen hangosan – figyelmeztet Prielbeckné. – Azt hiszem, tök süket.
Állunk az ajtó előtt, kezünk a kilincsen. Még visszaléphetnénk, de az a furcsa, homályos, festményszerű kép a borotválkozóról nem hagy nyugodni. Azon nyomban az orrunkba csap, valósággal leterít egy számtalan komponensből álló szagelegy. Busa Mihály kezében megáll a borotva. Némán figyeljük egymást. Az elmúlás néz vissza vele, az némít el minket. A fél arcát borító szappanhab buborékjainak zsugorodását látjuk utoljára, amikor pánikszerűen kifordulunk az ajtón.
Aztán csak állunk, homlokunkon izzadságcseppek gyöngyöznek, és hatalmas kortyokban nyeljük a friss levegőt.
– Bár vannak patkányok is – pislog megilletődötten Prielbeck Mihályné –, a levegő tényleg nagyon jó itt.
*
– Kér egy pohár vizet?
Ezt viszont már nem Prielbecknétől, hanem Földinétől idézzük. Földi Tiborné, Mária ugrásnyira lakik Prielbeckéktől. Ha nyitva hagyják a nappali vagy a gyerekszoba ablakát és a bejárati ajtót, Földiné átnézhet a víztorony lábáig, de ha éppen a konyhaasztalnál ül, láthatja még az állami gazdaság romos konyhájának kéményén pihenő gólyafészket is.
Tétovaságunk gyöngeséget sejtet, amelyre azonnal le is csap Földiné, a gyakorlott agitátor. Nyilvánvalóan azért kínál vízzel, hogy empirikusan bizonyítsa, nincs itt tulajdonképpen semmi látnivaló. A víz folyik, a víz iható, mindösszesen arról van szó, hogy bizonyos érzelmileg feltüzelt családok keltik a hangulatot, akiknek a szóvivője a minden lében kanál Zsuffa Bözsi képviselő.
– Egészségére! – vezényel Földiné Mária előzékenyen. Vár, bátorítólag biccent, ahogy lopva a pohárba pillantunk.
Mintha pocsolya elé térdelnénk, vagy a virág alól innánk ki a vizet. Kicsit nyálkás, árnyalatra bizonytalanul zöldes. Nyeljük a fura cikolai vizet, és közben arra gondolunk, hogy bezzeg Amerikában verik a négereket: vagyis miféle vizeket kénytelen fogyasztani a világ nagyobbik része Az arcunkat enyhe pír önti el, plusz a finnyáskodásunk feletti szégyen is erőt vesz rajtunk.
– Hát – tesszük le egy korty után a poharat –, tulajdonképpen
– Na ugye! – örül velünk Földiné, és valóban elégedett, kiegyensúlyozott tekintettel várja a kérdéseket, mintha legalábbis egy megbeszélt interjúról lenne szó, és nem csak úgy beestünk volna.
Földiné sorsa cifra krikszkrakszokat írt le félszáz év alatt, ezért nem is tudunk igazán neheztelni rá, ahogy a rutinos bejelentők magabiztosságával tapicskol mások életében. Azokról beszél, arról a tíz családról, amelyek a telepen az önkormányzat erőfeszítései ellenére csak a hangulatot keltik. Panaszkodnak, hogy koszos a víz. Ő jól megnézte magának mindegyiküket. És erre mit látott?
– Medencék tömkelege volt itt kint nyáron – emeli a hangját Földiné. – De miből, kérdezem én. Miből? Szóval akkor mi a baj ezzel a vízzel? Ja, és még valami! Itt csak 300 forint a havi átalány, de a helyiek ötven százaléka még azt sem tudja kifizetni. Akkor a vízdíjat hogy fogják? És tudnia kell, hogy innen, Cikoláról semmi adó nem folyik be, de közben mindenki a markát tartja. De előbb bele is kell tenni valamit, ugyebár! Üres kútból mit húzzunk, kérdem én. Megmondta a polgármester is, hogy itt három lehetőség lesz: aki ássa az árkot, az kevesebbet fizet. Aki nem tud vagy akar ásni, az többet fizet, aki meg egyikre sem hajlandó, ráterhelik házára a költségeket. Vagy nem lép be, és járhat továbbra is a közkútra, de az is fizetős lesz. Egy szó mint száz, tudomásul kéne venni, hogy a többség akarata fontosabb, mint a kisebbségé. Ha most itt nyolc-tíz háztartás miatt megbontják a vezetéket – idézi Földiné gyakorlatilag szó szerint az önkormányzat álláspontját –, lehet, hogy a többi harmincnak sem lesz vize.
Egy kurta kis fehér kutya lopódzik be az udvarról simogatást kuncsorogni, de a gazdasszony elhajtja. Ez viszont rendkívül állhatatos kutya, újra és újra felbukkan. Hol már a küszöbről, de van, hogy csak a lábunk mellől tessékelik ki. Mintha neki ennyi is elég lenne, hogy csak szólnak hozzá vagy toppantanak a láttára.
Esik, kel. Esik, kel. Pont, mint például Földiné Marika, akit a lányával együtt – mint kiderül – igen furcsa körülmények között gázolt el egy személyautó. Hazafelé igyekeztek Cikolára biciklivel – mert itt a közlekedés a legnagyobb gond: ha elmegy a négyórási busz, kocsi nélkül megáll az élet –, és közben lehúzódtak a szántásba.
– Folyó ügyeink voltak, ha érti, mire gondolok.
Mivel megnyugtatjuk, hogy képben vagyunk, folytatja.
– És akkor a Marietta beszáguldott a szántásba. Szerintem megijedt valamitől, vagy ki tudja, mindenesetre mindkettőnket elkapott. Nekem megsérült a koponyám, a térdízület tönkrement, és az összes szalagom elszakadt. Ez három évvel ezelőtt történt, de még mindig nincs vége az ügynek. Én nem haragszom rá, isten ments!, hogy börtönbe kelljen mennie, két gyereket nevel. Én azt mondom, hogy ennek meg kellett történnie. Valamit nem csináltam jól, és ha ezt nem érzékeljük, akkor megkapjuk a figyelmeztetést.
Földinét valahogy tényleg sohasem kényeztette a sors: már ő sem tudja, hányszor cibálta meg alaposan az életét. Említhetjük Robi fiát, akit az első randevú után halálosan megfenyegetett a lány bátyja, de Robi mégis őt vette el, hiába figyelmeztették a mezőkövesdi rendőrök, hogy kerülje a családot. Hála az égnek, Robi még él, de Angliáig menekültek a lánnyal. A sorsát persze senki sem kerülheti el, még Robi sem.
– Ha mindenki, még az apósom és az anyósom is azt mondja, ne házasodjunk össze, mert nem vagyunk egymáshoz valók, lehet azon csodálkozni, hogy a feleségem egy év után összeállt egy négerrel? – kesereg lemondóan Robi.
Így Földiné Marika a fekete pontok számolgatása helyett inkább lámanyakláncot hord, és igyekszik a legmagasabb szinten rezegni. Ne gondoljunk valami extra dologra, olyan az csupán, mint egy lila cipőfűző. Ereje abban rejlik, hogy valamelyik főláma áldotta meg. Marika természete alapvetően derűs, igyekszik mindenben a szépet és a jót meglátni. Éppen mint Csányi Kálmán polgármester. Motivációja viszont inkább fakad egy kevéssé irigylésre méltó életpálya tanulságaiból, semmint a pártalapon kötelező optimizmusból – bár az átjárásnak is vannak már jelei. Például Földiné az egyik vagy inkább egyetlen olyan szerencsés cikolai, akihez a polgármester is kilátogatott már egy kis bográcsozásra.
*
Zsuffa Bözsi képviselő 2016 tavasza óta harcol a cikolai vízért. Pontosabban a vízért csak másfél éve, mert Zsuffa Bözsi élete szinte szakadatlan harc. A jelenleg életmódoktató pedagógus 16 évesen elhatározta, hogy karatézni kezd, hogy ő is olyan szép és vékony lehessen, mint a Linda című tévésorozat főhőse.
– Én ugyanis gurultam, szemüveges voltam, plusz képzeljen hozzá két copfot is.
Zsuffa Bözsi ma, negyvenévesen karcsú, erős, határozott, és még mindig szemüveges. A karatesikerek után – még Japánban is nyert versenyt – a boksszal folytatta, de választania kellett a pedagógusi pálya és a sport között.
– Egyvalamit azonban megtanultam: hátulról sohasem támadunk! Én mindig tiszta eszközökkel harcolok a városomért. A helyi Vöröskereszt elnöke vagyok. Cikolára is ezért hívtak, nézzem meg, mi van a vízzel. Előfordult, hogy fél óra alatt folyt ki egy vödörre való, és az is milyen Akkor elkezdtem lobbizni értük. Meg kéne oldani, mondtam. Nincs pénz, felelték. Lajtos kocsi?, kérdeztem. Húzták a szájukat. Drága. Aztán jött a tavalyi tűz és a haláleset, na, onnantól kezdve sürgető lett a dolog. Régóta ismerem Csányi Kálmánt: cinizmusának és felületességének nincs párja a környéken. Három éve azért indultam el vele szemben a választásokon, mert tudtam, ha egy olyan ember lesz a polgármester, aki sosem képes felülemelkedni személyes sértettségén, rossz kezekbe kerül a város.
– Miért?
– Nincs benne emberség, jóindulat. Ha elszúr valamit, minősíthetetlen hangot használ, sértegeti az embert. Egyszer hatalmas botrány lett abból a Facebookon, ahogy az egyik lakossal viselkedett. Azóta észbe kapott, tanult belőle. Amit én is kaptam tőlük a cikolai víz miatt, azt nem kívánom senkinek.
– Mit kapott?
– Amikor bekövetkezett ez az utolsó, augusztusi vízhiány, és először csak fél-fél palack ásványvizet kaptak az emberek, felhívtam, s megtudakoltam tőle, úton van-e a maradék 29 liter ivóvíz, ami a jogszabály szerint jár. Erre azt kérdezte: „Élvezed, Zsuffa Bözsi?\" „Micsodát Kálmán? – reagáltam rá. – Ezeknek a szegény embereknek a nyomorát?\" „Nem – mondta –, azt, hogy uszíthatod őket.\" Ki volt nála hangosítva a telefonom, tudom, nyilván ott voltak a gombnyomogatói is.
– És miért nem szavazta meg a csobogót?
– A tervekre én is igent mondtam, örültem, hogy szépül a város. Aztán hogy, hogy nem, egyre magasabbak lettek a költségek. A városban már azt beszélik, hogy a tér kivitelezése 15 millió felett van, ezért is akartam a végére járni az ügynek. Persze hiába kértem a részletes költségvetést, nem kaptam meg, pedig egy építész szerint az egész teret ki lehetett volna hozni az említett ár töredékéből. Amikor szavazni kellett a csobogóról, azt mondtam, halasszuk el az átadást. Épp akkor olvastam egy jelentést, amely szerint 189 család éhezik a városban. Vöröskeresztesként kiépítettem a szociális hálót, minden utcában van legalább egy képviselőnk, tudtam, mi a helyzet, és jött a tél. Mit tehettem volna? Azt sütik rám, hogy ellenzéki vagyok, közben pedig kilenc jobboldali meggyőződésű ember ül a testületben. Velem együtt. Ha valaki meg meri mondani a véleményét, az már politikai állásfoglalásnak számít. Például az is nagyon felháborított, amikor az alpolgármester azt javasolta, a járdaépítés munkadíjára az emberek kölcsönt vegyenek fel az önkormányzattól. Talló néni kérte a Bajcsy-Zsilinszky utcából, hogy segítsen az önkormányzat a járdát helyrehozni, mert már nem tud eljárni otthonról. Mellesleg még férjével együtt építették ötven évvel ezelőtt. Mivel nálunk önkéntes járdaépítés van, csak az építőanyagot adjuk, de neki nem volt pénze rá, hogy embereket is fogadjon. Erre vetette fel ötletként Tüke László, hogy adjunk neki kamatmentes segélyt munkabérre, amit majd visszafizet a nyugdíjából.
– És élt a lehetőséggel?
– A vöröskeresztesek csinálták meg. Három hétvége alatt készen lettünk. Én tényleg úgy gondolom, hogy ilyen helyzetben nem a csobogó az első. Közben nincs okmányiroda a városban, egy elöregedő településen. Nincs 24 órás orvosi ügyelet, Kulcsról jár át egy orvos. Nincs gyógytornász. A fiatalok pedig csak mennek, küldeni sem kell őket. Csányi Kálmán az a helyi kiskirály, aki mindig meztelen, és folyton fordítva ül a lovon.
*
– Egyesek úgy tekintenek erre a csobogóra, de akár a Szabolcs vezér térre is – magyarázza Csányi Kálmán polgármester, miközben tekintete akkurátusan megpihen valahol magasan a fejünk felett –, hogy effélére semmi szükség. Szerintük ezt az összeget az iszonyatosan sok szegény ember között kellene szétosztani. Sörre és virslire. Szerintük akkor minden rendben lenne. Ezt most kissé ironikusan mondom.
– Nyilván Zsuffa Erzsébetről van szó.
– Folyamatos kampányüzemmódban van a képviselő asszony. Ideje lenne ránéznie a naptárra! Lassan három éve megvoltak a választások. Az sem véletlen persze, hogy a dunaújvárosi országgyűlési képviselő, a jobbikos Pintér Tamás ezt a cikolai ügyet jelölte meg Pusztaszabolcs legnagyobb problémájának. Szerintem ez jelent valamit.
– Mit?
– Éppen ezt az ügyet kapja fel az országos sajtó?! Ezernyi mást fel tudnék sorolni, mégis ezt találták meg? Miközben arról például szó sem esik, hogy a minap három pusztaszabolcsi ember vett át kitüntetést az ország legszebb konyhakertje mozgalom keretében?
– Feltétlenül hírt adunk róla! De akkor mégis, miért a „magyarságtudatot növelő” csobogóra ugrik a sajtó?
– Nézze! Tíz évvel ezelőtt helyeztük el a Trianon-emléktáblát az I. világháborús emlékművön. Kezdetben akkor is nagyon ellentétes vélemények érkeztek, magyarázták, miért nem szabad ilyen táblát kirakni. És mi történt? Az a tábla most már mindenkinek természetes. Én a csobogónál is ugyanezt látom. Iszonyú nagy vita volt róla. Ivókút, csobogó? Mi legyen? Csak a motívumrendszer kigondolása hat hónapunkba telt. És mit látok? A gyerekek kezdik birtokba venni. Felteszik a guriköveket a csobogóra, és nézik, hogyan lehet elterelni velük a vizet. A trianoni táblát is elfogadták – az idő ugyanis begyógyítja a konfliktusokat –, és ezt is megszokják majd.
*
Búcsúzóul megtekintjük az I. világháborús emlékművet. A közelben, az állomás oldalában kiváló kávét főz egy háromgyermekes asszony, és friss sütemény is kapható nála. Legidősebb gyereke az apjától örökölte szenvedélyét: mindene a programozás és a komputer. Most megy gimnáziumba, Budapestre persze, mondja az asszony, és a tejszín mellé barna cukrot is tesz a mokkástányérra. Az emlékmű szobra a Sport utca és a Velencei út fura, hegyesszöget formázó, ék alakú találkozásában áll, mindjárt a gyógyszertár és a Nemzeti Dohánybolt mellett.
A mintegy ötven centi magas, szürke, vakolt betonlábazaton körbefutó tipp-topp kovácsoltvas kerítésre gyűjtőfóliába zárt üzenetet gyűrűztetett a polgármester. Az ázott és halványodó printen arra kéri a tisztelt pusztaszabolcsiakat, hogy ne az emlékmű kerítését használják kerékpártámasznak, azzal ugyanis megsértik hősi halottaik emlékét.
És jelenthetjük, egyetlen pusztaszabolcsi sem parkoltatja ott a biciklijét. Megértették, megszokták.
Hozzáedződtek.
