Így élt az erdélyi arisztokrácia női botrányhőse

Sziporkázó személyisége számos ellenség mellett számtalan hívet is szerzett neki.

Rövid együttélésük idején történt, hogy Budapesten 200 ezer néző előtt tartott nagy sikerű légi bemutatót Louis Blériot. Ez volt az első alkalom, hogy Magyarországon repülő szállt fel. Karolát lázba hozta a gondolat, hogy a levegőbe emelkedhet, és kívánságát férje habozás nélkül tolmácsolta is Blériot-nak. A repülés úttörőjének azonban esze ágában sem volt felvinni magával a bárónét, ezért elrettentésül hihetetlen összeget kért a férjtől, aki azonban fél órán belül átadta a pilótának a kért tízezer aranykoronát. Így történt, hogy a báróné volt az első nő Európában, aki repülőre ült.

Emlékezetes esemény lehetett, mégsem ez volt a legnagyobb kaland Szilvássy Karola életében. Hunyady Sándor örökítette meg egy cikkében azt az ifjúkori utazást, amelyet unokatestvérével, Wass Mária grófnővel tett meg, akivel elhatározták, hogy a haza földjét hintik a búr nép szabadságharcában önkéntesként eleső gróf Wass Albert sírjára. „A két magyar arisztokrata hölgy hetekig utazott öszvérfogaton kaffereszkort kíséretében a bozótokkal tarkított, elhagyott dél-afrikai mezőségeken, míg végre tövistől összeszurkálva, barnára égve, a maláriás és forró vidéken át elértek ahhoz a bushhoz, ahol Wass Albert grófnak az angolok által emelt fejfája állt” – írja Hunyady.

Karola, aki büszke volt földműves őseire (hóstáti nagyanyját a nagyapa fegyveres lovasok segítségével raboltatta el magának Kolozsvár híres gazdafertályából), sosem törődött a finomkodó arisztokrata allűrökkel. Gond nélkül magához vette például egy kötél általi halálra ítélt és kivégzett gyilkos szeretőjét, aki gyermeket várt a férfitól. „Nem felelős azért, amit a szeretője elkövetett. Neki is joga van a fedélhez, meleg szobához, és a gyermekének is. Ha akar, örökre nálam maradhat” – mondta határozottan Kemény János tanúsága szerint. A nő aztán élete végéig Karolánál is élt.

Ahogy gyűlölt, olyan hevesen szeretett is, legalábbis ezt vallják róla kortársai. Már az első világháború kitörése előtt kiképeztette magát, és amikor szükség lett a tudására, alig várta, hogy ápolónőként alkalmazzák. A Helikon Kiadónál hamarosan megjelenő háborús naplójában jellegzetes, szögletes betűivel szorgosan rögzítette az eseményeket. Ebből nemcsak azt tudjuk meg, ki volt tevékeny életének része abban az időben (például Kiss Sándor, Hans Eder, Batthyány Gyula, Szántó György, Franyó Zoltán vagy Karácsony Benő visszatérő vendégei), hanem azt is, minek szánt fontos szerepet napjaiban a háborútól dúlt időkben is. A rendszeres kocsizások akár ködben, esőben, a közös étkezések még a megrázó feladatokkal zsúfolt napokon is feljegyzésre méltónak bizonyultak. A szűkszavú jegyzetek közül kibomlik a háború névtelen katonáinak sorsa, amelyet a báróné figyelemmel és részvéttel kísér.

„Október 14.: Magyar fiú lába nagyon rosszul van. Október 18.: Magyar fiú amputálva lesz. Október 20.: Érdektelen nap! Asszisztálok amputációhoz. Esemény nélkül! Tömösváry nagyon rosszul! Kiss vacsorán! Október 21.: Tömösváry mind rosszabbul! Sürgönyzök szülőknél! Október 22.: Tömösváry hajnalban meghalt! Október 23.: Szegény őreg Tömösváry!”

A tárgyilagos, tömör háborús képek közt megszámlálhatatlanul sok felkiáltójel jelzi a naplót vezető Karolában felgyülemlő indulatot. A nehéz éjjeli szolgálatok, a végigasszisztált agóniák között volt kedve értékelni a jót, a szépet is. Egy nyolc perc alatt végrehajtott „gyönyörű gyors amputáció!”, „gyönyörű kocsizás erdőben, estve Dörsehlag énekelt!”, egy „hálás összeégett chauffeur!” vagy hogy egyre nagyobb becsben tartják, apró örömök voltak számára a nagy megpróbáltatások idején, amikor fél szemmel mindenki a frontot figyelte. Megjegyezte, ha egy-egy offenzíva sikeres volt, és türelmetlenül azt is bevéste naplójába, ha éppen nem haladt kellő tempóban. „Apponyi egy neveletlen disznó!” – írja, és később azt is hozzáteszi: „Apponyi hazudott!” A naplót olvasva vele együtt leszünk tanúi a pillanatnak, amikor Bulgária és Oroszország között megszakad a diplomáciai kapcsolat, vele vagyunk a sűrűn előforduló temetéseken és akkor is, amikor családi tragédiákról kap hírt: „Nemetz százados öngyilkossága! Rémületes dolog! [ ] Borzasztó délután! Nemetzné elejébe vasútnál! Férjénél halottaskamrában!”

A háború viharos időszaka nemcsak a pusztításról, az alkotásról is szól. A napló talán legsűrűbben említett neve Hans Ederé, aki jelen van a vacsorákon, az ebédeken, a nap minden szakában. A báróné ekkor is mindig szakít időt rá, hogy modellt üljön neki. Hogy a katonás, félszavas feljegyzések mi célból készültek, nem tudni. Nem kizárt, hogy Karolának hosszú távú terve volt velük. Ezek inspirálhatták azokat az írásait is, amelyekben ha irodalmi köntösben is, de nyíltan kimutatta érzelmeit a történésekkel kapcsolatban.

A báróné gyermeke halála után vetette bele magát a közéletbe. Bár korábban színésznőként, rendezőként is kipróbálta magát – Ibsen Nórájában a női főszerepet alakította, ő rendezte az Apacsnő szerelme című moziszkeccset 1913-ban –, végül az erdélyi irodalmi élet sűrűjében kötött ki. A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság 1929-ben – többek között Dsida Jenő és Bánffy Miklós társaságában – tagjai sorába választotta, és színészi ambícióit ezután felolvasóesteken kamatoztatta.

Kemény János életét nemcsak tündöklő személyiségének varázsával, határozott kézzel is irányította. Ő kerített feleséget a Helikon atyjának, ő szorgalmazta a századelő erdélyi művésztársadalmának krémjét évről évre egybeterelő irodalmi társulás működését is, amelynek minden összejövetelén aktívan részt vett. Többek között itt találkozott rendszeresen gróf Bánffy Miklóssal, a kor nagy formátumú író-politikusával, akivel nyílt titok volt egymás iránti vonzódásuk. A reneszánsz ember Karola iránti rajongását az Erdélyi történet című trilógiában örökítette meg. Róla mintázta a regény főszereplőjét: „Milóth Adrienne-nek barna, hullámzó haja van, melyet mintha mindig valami vihar lobogtatna, és sárga borostyánkő szemei. Igen! Látni kellemes volt, és érdekes vele beszélgetni. Érdekes ideái voltak mindenféléről Nagyon művelt, és kitűnően beszélt nyelveket.” Bánffyhoz fűződő kapcsolata a sírig tartott, az író utolsó műve, a Milolu főszereplőjének is Karola volt a modellje.

A „felszabadító” orosz hadsereg tagjaival még volt „szerencséje” találkozni báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karolának, aki egy tragikus estén paradox módon éppen a házát feldúló katonáknak köszönhette, hogy megmenekült a haláltól. 1944 szeptemberében éppen baráti társaságban ült az Óváry család vacsoraasztalánál, amikor házvezetőnője, Frida befutott a hírrel, hogy oroszok garázdálkodnak az otthonában. Mindketten hazaszaladtak. Ezen az estén az Óváry családot az asztal körül ülő vendégeikkel együtt orosz egyenruhások legéppuskázták.

A halál azonban már nem sokat váratott magára. A rebellis asszonnyal ekkor is kegyes volt a sors. „Csöndesen, minden agónia és minden fájdalom nélkül ment ki ebből a világból. Már napok óta majdnem folyton aludt, és így is halt meg” – írja testvérének, Bánffy Katinkának a hűséges barát, Bánffy Miklós. A jelenlévők emlékei szerint vörös rózsacsokorral kaptatott föl a Házsongárdi temető kriptakertjébe azon az esős napon, amelyen végső búcsút vettek tőle. „A temetés előtt erős zápor volt, utána pedig kiadós eső, csak mialatt a menet tartott, elhantoltuk és eljöttünk, ezalatt szépen sütött a nap” – írja Bánffy ugyanabban a levélben.

1948-ban, 72 évesen érte a halál a rebellis bárónőt, akinek volt ideje elbúcsúzni az élettől. A fronton vezetett emlékkönyvét és gondosan őrzött receptgyűjteményét például Kemény Jánosnéra hagyta. A közelmúltban a Helikon Kiadó gondozásában megjelent rendhagyó szakácskönyv különös társadalomtörténeti értéket képvisel. Az erdélyi arisztokrácia név szerint lejegyzett tagjainak ételkülönlegességei mellett ugyanis ott van a marosvásárhelyi irodalomtörténész, Marosi Ildikó minuciózus, gondosan szerkesztett függeléke is, amely legalább annyit tesz ki a kötetből, mint a receptek. Ebben nemcsak az erdélyi arisztokrácia évszázadok alatt fölhalmozott és a második világháború után a földdel egyenlővé tett tárgyi és szellemi értékeit villantja fel a szerkesztő, feltárulnak előttünk a főúri osztály mindennapjai, Karola egykori barátnői, a ma szuterénekben, nyomorúságos körülmények közt tengődő, 90 év körüli grófnék „halál és élet félálommezsgyéjén felfogott emléktöredékei”. Marosi Ildikó a kortársakkal készített interjúin át finoman azt is érzékelteti, milyen szerencsés volt ez a dacos asszony, amiért nem kellett megérnie, hogy a pazar étkészletektől roskadozó, dúsan terített asztalokat végleg leszedje előle a történelem.

A cikk elkészítésében felhasználtuk a Szebeni Zsuzsa színháztörténésztől és Kovács Attila Zoltántól (a Helikon Kiadó főszerkesztője) kapott információkat; az Erdélyi Református Egyházkerület Levéltárából (Kolozsvár) származó képeket a Helikon Kiadó engedélyével közöljük.