Miért iskolázzák le a délkelet-ázsiaiak a világot?

Matek világuralom: mi a délkelet-ázsiai országok titka? Nem csak az iskolarendszer az ok.

A szingapúri miniszterelnök, Lee Hsien Loong egy évvel ezelőtt C++ programozási nyelven írt programkódot osztott meg követőivel a Facebookon. A politikusok a közösségi médiát általában olyan faék-egyszerűségű és az érzelmekre (vagy félelmekre, előítéletekre) ható üzenetek továbbítására használják, amelyek növelhetik népszerűségüket. Talán Loong is ilyen megfontolásból tette ki a posztot, de valamiért ő úgy gondolta, a szingapúriakat egy program forráskódja is el fogja bűvölni. Állítása szerint az „egészen egyszerű” kódot ő maga írta néhány évvel ezelőtt, és a Japánból kiindult, világszerte népszerűvé vált fejtörő, a szudoku megoldására alkalmas. Mindössze kétszáz sor hosszú, de a programok annál jobbak, minél rövidebbek. A miniszterelnök (aki egyébként nem amatőr, hiszen Cambridge-ben szerzett matematikusi és programozói diplomát) azonnal sztár lett otthon és külföldön egyaránt, egyikeként azon kevés politikusnak, aki a politikán kívül máshoz is ért.

Néhány nap különbséggel hozták nyilvánosságra a diákok felkészültségét mérő két legnagyobb nemzetközi felmérés (a legfejlettebb ipari országokat tömörítő OECD által szervezett PISA és az amszterdami Oktatási Eredményeket Értékelő Nemzetközi Szövetség nevű szervezet készítette TIMSS) eredményeit. Szingapúr tarolt: megnyerték a PISA és a TIMSS minden kategóriáját, előnyük behozhatatlannak látszik. Mintha a délkelet-ázsiai oktatást egy világ választaná el a magyartól. Itthon ugyanis tovább romlott a gyerekek tudásszintje, amely már az előző PISA-felmérés idején is botrányosan gyenge volt.

Bár a PISA nálunk jóval ismertebb, a TIMSS (amely a matematika és a természettudományok nemzetközi trendjeinek vizsgálatát takarja) hasonlóan mérvadónak számít a világban. Minden kategóriában Szingapúr végzett az első helyen, utána, mint szinte mindig, Dél-Korea, Japán, Hongkong és Tajvan következett, a nem délkelet-ázsiai országok pedig messze leszakadtak mögöttük. A magyar tízévesek a 20. helyet érték el matematikában, míg a tizennégy évesek a 13. helyen végeztek a mért hatvan ország közül. A természettudományokban mindkét korosztály a 12. lett.

Mi Szingapúr titka? Nincs náluk kiemelkedően sok matematikaóra az iskolában. A Quartz cikke szerint évente 129 órán keresztül tanulnak matematikát (ez 172 negyvenöt perces tanórának felel meg). Ez még kevesebb is, mint amennyi matekkal a meglehetősen gyenge helyezést elérő Egyesült Államok diákjait terhelik. A magyar óraszámnál viszont jóval magasabb. Nálunk az utóbbi negyven évben évi kétszáz órával csökkent a matematika részesedése az oktatásban, jelenleg az általános iskolában alig több mint száz óra jut évente erre a tantárgyra. Dél-Koreában, amely Szingapúr után a második legerősebb matematikusnemzet, szintén nem túl sok időt, 114 órát töltenek a nyolcadikosok a számolás tanulásával. E különbségek tehát nem indokolják a diákok teljesítményében meglévő drámai különbségeket.

A tátongó szakadék Ázsia és a világ többi részének matematikatudása között arra sarkallta a legfejlettebbnek tekintett nyugati országokat, például Angliát, az Egyesült Államokat vagy Izraelt, hogy alkalmazni kezdjék a „szingapúri módszert”, tudósít a BBC. Ebben valójában semmilyen forradalmi dolog nincs, a siker abban áll, hogy az évtizedek alatt kidolgozott és bizonyított elveket következetesen alkalmazzák, és nem vezetnek be évente gyökeresen új szempontrendszert. A matematikaórákon a tanár és a diákok interaktívan, együtt haladnak a tananyag elsajátításában, ellentétben a világszerte elterjedt módszerrel, amely szerint az óra első felében a tanár magyaráz, utána pedig a diákok próbálják gyakorolni a hallottakat. Az ázsiai országokra jellemző kollektivista mentalitásnak megfelelően a jobban teljesítő diákokat sem biztatják arra, hogy az osztály többi tanulóját lehagyva előreszaladjanak az anyagban. Ehelyett maradék idejüket tudásuk elmélyítésére fordíthatják. A matematikai koncepciókat inkább fizikai modellek segítségével (ábrákkal, demonstrációs eszközökkel) tanulják, nem csak számokkal, változókkal.

Azért ne gondoljuk, hogy szingapúri diáknak lenni csak játék és mese. A mostanában sokat emlegetett skandináv modellel szemben az ázsiai oktatási rendszer erősen teljesítménycentrikus. A társadalmi előmenetel legfontosabb forrásának a képességeket és a tehetséget tekinti, amelyet a diákok erős nyomás alatt (vizsgahelyzetekben) is képesek kamatoztatni. És ez nemcsak az érettségire vagy az egyetemi szigorlatokra igaz, hanem már az általános iskolára is. Szingapúrban a hatosztályos általános iskola végén is kell egyfajta érettségit tenniük a tizenkét éves gyerekeknek (ezt Primary School Leaving Examinationnek, PSLE-nek nevezik). A PSLE-pontszámok egy életre meghatározhatják az alig serdülő gyerekek jövőjét, hiszen ez alapján dől el, milyen középiskolába mehetnek. A 200 pont alatti eredményeket egyszerűen katasztrófaként éli meg mindenki, a legjobb iskolák ennél sokkal magasabb pontokat követelnek.

„Minden srácnak üzenem, aki rettegve megy iskolába, majd rettegve megy onnan haza három hülye számjegy miatt, és alig tud lélegezni az idegességtől, hogy ő sokkal több ennél, és mindenki nagyon szereti”, írta a Facebookon a Szingapúrban híres rockénekes, Benjamin Kheng. Azt is elismerte, hogy ő volt „a legrosszabb gyerek az iskola legrosszabb osztályában”, és mégis lett valaki. Az persze kérdés, a gyerekeiket tudósként elképzelő szülőket mennyire nyugtatja meg, hogy a rosszul vizsgázó gyerekükből ha más nem, rocksztár még lehet.

Kheng a Szingapúri Nemzeti Egyetem egyik tanára, Syed Khairudin Aljunied által indított mozgalomhoz csatlakozott. Ő arra kért fel hírességeket, hogy osszák meg a közvéleménnyel, hogy annak idején hány PSLE-pontjuk lett, hogy „ezzel adjunk hitet és reményt a gyerekeknek abban, hogy a PSLE nem feltétlenül determinálja a jövőjüket. Nekem csak 221 pontom volt, most mégis egyetemen tanítok.” Nem lehet tudni, ezzel hány gyereket tudnak meggyőzni. Legutóbb novemberben lett öngyilkos egy gyerek rossznak ítélt iskolai teljesítménye miatt. A tizenegy éves fiúcska életében először bukott meg vizsgán, és félve szülei haragjától, levetette magát a tizenhetedik emeleten lévő lakásuk ablakából.

A vizsgák körüli hisztériát látva már az oktatási minisztérium is igyekszik nyugtatni a kedélyeket, a törekvés fontosságát hangsúlyozzák a puszta eredményesség mellett. Emellett betiltották azt a gyengébbek számára megalázó hagyományt, hogy a legjobbakat népünnepélyek keretében jutalmazzák meg. A stressz fő forrását a szülők jelentik, akik azt sulykolják a gyermekbe, hogy vége a világnak, ha elbuknak a vizsgán. Ez bizonyos értelemben eredményesnek tekinthető, hiszen az idei szingapúri PSLE-vizsgán a diákok rekordot döntöttek, 98,4 százalékuk ért el olyan pontszámot, amely lehetővé teszi, hogy gimnáziumban tanulhasson tovább. Persze nem feltétlenül abban, amelyiket a szülei kinéztek neki.