„Meggyőződéssel vállalt hivatásom a szakrális művészet. Ez ad lehetőséget nekem arra, hogy az emberről és problémáiról beszéljek. Szerintem a művészet csak akkor szakrális, ha az ember éli” – idézte Hajnal János hitvallását néhány évvel ezelőtt a Katolikus Lexikon, s idézi most a Római Magyar Intézetben május 9-én megnyílt, június 15-éig látogatható kiállítás katalógusában a bevezető tanulmányt író Balázs Kata. S ha művészetről, szakralitásról és a mindkettőt megélő emberről van szó, akkor melyik város jutna az eszünkbe hamarabb Rómánál, az örök városnál, ahol az idők modernizálódása ellenére sem választható el egymástól a három fogalom? Hova is utazhatott, hol is telepedhetett volna le máshol 1948-ban az a magyar művész, aki a fenti hármas egység szellemében építette életművét több mint hatvan éven át?
Pontosabban Rómára jutott Hajnal Jánosnak – 1958, az olasz állampolgárság elnyerése után Giovanni Hajnalnak – hatvankét éve, amihez legalább még tizenhetet hozzátehetünk, hiszen első kiállítását még 1931-ben rendezte, a kecskeméti művésztelep két másik, német művésztanonca társaságában. Ennek a bemutatónak a sikere tette lehetővé, hogy külföldre menjen, utazzon, tanuljon, s első nagy útja hová vezethetett volna, mint Itáliába? Firenzéig gyalog jutott el, onnan pedig továbbment Rómába, ahol az akadémián szobrászatot tanult, a Római Magyar Akadémián pedig Aba-Novák és Molnár C. Pál karikatúráira csodálkozott rá. Korai műveire hatott az utóbbi újságrajzainak stílusa is, de igazi mestere Aba-Novák lett, hazatérve az ő festőosztályában tanult, később pedig tanársegéde, monumentális műveinek kivitelezője lett.
A tiszaújfalui római katolikus templomba 1942-ben festett freskója azt ígérte, hogy a 20. század második fele kortárs magyar művészetének egyik, ha nem a legnagyobb alakjává, a magyar szakrális művészet megújítójává válhat, s még 1947-ben is művészete monumentalitását dicsérte Pogány Ö. Gábor A magyar művészet forradalmárai című könyvében. A kommunista hatalomátvétel azonban legyőzhetetlen akadályt jelentett azon az úton, amelyen járt. 1948-ban ezért távozott családjával Olaszországba, ahonnan többé nem is látogatott haza. Így lett belőle Itáliában a „pittore nordico”, az a magyar művész, aki Sümegi György szerint „talán a legszervesebben épülhetett be a második világháború utáni olasz művészeti életbe, művészettörténetbe, elsősorban a szakrális művészetbe”.
Életműve – jelzi a Római Magyar Akadémia kiállítása és annak katalógusa – egyelőre felmérhetetlen, a mostani bemutató valójában az első kísérlet a különböző területeken végzett munkásság feltérképezésére, hiszen a római hatvankét év alatt üvegablakok, mozaikok sora került ki műterméből itáliai és más országokbeli templomok, egyházi és világi intézmények számára, számos illusztrációt készített, és táblaképeinek, önálló grafikai műveinek a száma is tekintélyes. Ezek egy részéről a rendszerváltozás utáni évtizedekben természetesen idehaza is értesülhettünk, a pártállam időszakában azonban csak igen gyéren érkeztek az információk, s alighanem éppen a rendszer természetrajzához tartozott, hogy a külföldre került baloldali művészekkel szemben Hajnal János sosem tért haza – ellentétben például az ugyancsak Rómában élt Amerigo Tottal, aki egyre gyakrabban utazott haza, mintegy akaratlanul is legitimálva a „létező szocializmust”.
VI. Pál-audienciaterem és Dante
Úttörő jelentőségű tehát a Római Magyar Akadémia kiállítása s a katalógusban közölt áttekintés az 1948 utáni életútról, Donáth Zsuzsanna összeállításában, amely, ahogyan Molnár Antal, az akadémia igazgatója fogalmaz, „bemutatja a mind ez ideig rejtőzködő Hajnal Jánost. Azt a Hajnalt, akinek a művészete éppen rendkívül széles kulturális tájékozódása miatt nem szűkíthető le a szakralitásra. Azt a Hajnalt, akinek a belső világában a mélységes humanista elkötelezettsége mellett talán leginkább meghatározó tulajdonsága az iróniába hajló szimbolizmus volt. A Római Magyar Akadémia kiállításának nem titkoltan az a célja, hogy Hajnal művészetének új dimenzióit mutassa meg, a szakrális mellett a személyeset, a nyilvános terekre szabott alkotások mellett a privát szféra, a művész belső vívódásainak műremekeit.”
Így kerülnek a kiállítóteremben és a katalógusban egymás mellé a monumentális művek tervei, dokumentációja és táblaképek, grafikák. Ami a murális, illetve nagyméretű szakrális műveket illeti, még a felsorolás is lehetetlen lenne egy újságcikk keretei között, a katalógus előszava négyet emel ki közülük: a római Santa Maria Maggiore-bazilika, a vatikáni VI. Pál-audienciaterem és a Milánói dóm üvegablakai, illetve a római Nagy Szent Leó-templom mozaikja. Megbízásainak elindítója az 1950-es szent év keretében rendezett Nemzetközi Egyházművészeti Kiállításon való sikeres szereplése volt, ez alkalomból egy teljes termet kapott, amelyben tizenkilenc művet állított ki. Első itáliai egyéni kiállítását már egy évvel korábban Capriban megrendezte, Rómában 1950-ben a Galleria San Marco rendezte meg egyéni tárlatát, 1954-ben pedig a nagy hírű Palazzo delle Esposizioni. Utolsó mozaikjait kilencvenéves kora körül kivitelezte – kritikusai újra és újra kiemelték, hogy nem csak tervezte, de meg is valósította műveit –, 2002-ben például a Pápai Magyar Intézet számára készített üvegablakokat, 2003-ban pedig a paolai San Francesco-bazilika apszisának mozaikjait tervezte meg.
Illusztrációi közül kiemelkedik a Dante Isteni színjátékához készített sorozat – amelynek XIX. énekéhez egy óriási fenyegető sast ábrázoló kompozíciót készített, alatta a magyarul írt szöveggel: „oh boldog Magyarország! / csak ne hagyja magát / félre vezetni már ” –, valamint a Trilussához, illetve a Regola Sabnitaria Salerintana expresszív lapjai. Rendkívül kifejező, monumentális figurák jelennek meg a Római templomok és szentek című, 1975-ös sorozaton is, ahogyan igen szuggesztívek állatképei, amelyek a pálya kezdetétől végigkísérik az életművet. Egyiket-másikat az Emil Noldéra jellemző abszolút festőiség jellemzi, s az a beleérző képesség, átlényegítő erő, amely több német művész, többek között Otto Dix, George Grosz munkásságával is rokonítja Hajnal János életművét, az említett műfajok mellett festményeit és rendkívül egyéni hangulatú batikképeit, amelyek közül jó néhányat a már említett 1950-es Egyházművészeti Kiállításon bemutatott. Ezek kapcsán írta az egyik korabeli olasz lap kritikusa: Giovanni Hajnal „felrajzoltra a Bibliát egy lepedőre”.
A két világháború közötti időszak római ösztöndíjasainak munkáiból válogatott kiállítás látható a Molnár-C. Pál Műterem-Múzeumban június végéig. A girbegurba utcácskákkal tarkított óváros lüktető szívében, a Via Giulián lévő, részben Borromini tervezte barokk palotában 1928-ban nyílt meg a máig fennálló Római Magyar Akadémia, amelyet azzal a céllal alapítottak, hogy az első világháborút követő politikai elzártságból kitörve újból visszajuttassák a fiatal magyar értelmiséget a nyugat-európai kultúra vérkeringésébe. Évente több tucat ösztöndíjas láthatta a rohamosan modernizálódó olasz fővárost. A fiatal magyar alkotók természetesen Itália nevezetes városaiba is elbarangoltak, magukba szívhatták a „klasszikumot\", mely az antik és keresztény műremekekből áradt. Nem egy olyan művészi munka hirdeti, hogy a Collegium Hungaricum léte elérte célját, melyek a kortárs olasz írókkal, képzőművészekkel, zenészekkel való találkozások eredményei voltak. A Molnár-C. Pál Műterem-Múzeum tárlata ilyen alkotásokból mutat be több mint félszázat, grafikákat, szobrokat, festményeket, melyek közös nevezője Róma és Itália. Több mű képviseli a múzeum névadóját, például az áradó Teverét vagy a Colosseumot ábrázoló festmény, s látható például Patkó Károly A Római Magyar Akadémia című kompozíciója és Szabados Jenő több vászna is. A kiállítást szakmai nap, kerekasztal-beszélgetések, tudományos előadások és gyerekprogramok egyaránt kísérik.
A tárlat az ösztöndíjasok utódainak, családtagjainak is lehetőséget nyújt arra, hogy múzeumi beszélgetéseken felidézzék a művészek „nagy utazását”, a művészbarátságokat, szerelmeket, sőt esküvőket, melyek az örök városhoz, a római ösztöndíjhoz kötődtek. Május 24-én, szombaton délelőtt Csillag Péter, Molnár-C. Pál unokája tart tárlatvezetést, 11 órakor pedig a kiállításhoz kapcsolódva beszélgetést rendeznek a Római Magyar Akadémia egykori ösztöndíjasairól.
