Básti Juli: „Nekem triplán kellett bizonyítanom”

A nagy színészek már nem számítanak élő legendának, a mai világ a fiatalokról szól, de Básti Juli nem bánja.

– Az édesanyja, Zolnay Zsuzsa – színészóriás feleségeként – hogyan tudott érvényesülni a színi pályán?
– Anyám annak idején állítólag zseniális Antigoné volt Miskolcon, ezt el is tudom képzelni, mert a színésznők között az egyik legjobb versmondó volt az országban, ezt elfogultság nélkül mondhatom. Amikor teherbe esett velem, Pestre jött. Visszahúzódó emberként nem taposta a saját útját, pedig apám mellett enélkül nem lehetett érvényesülni. Akkoriban a nagy színészek élő legendák voltak. Major Tamás egyszer azt mondta, egy családba elég egy zseni. Valószínűleg ezt majdnem mindenki így gondolta.

– A színi pályát mindig is Básti névvel képzelte el?
– A nagyanyám Bojás volt, érettségi idején Bojásra változtattam a nevem. De amikor apám beteg lett, visszaváltoztattam. Tudtam, hogy fáj neki, hogy nem az ő nevét viselem. Egyébként is vicc volt az egész, mert szólítottak, hogy Bojás, és meg sem hallottam. Rövid ideig tartó kamaszkori lázadás: meg akartam mutatni, hogy én is vagyok valaki.

– 1980-ban friss diplomásként a Csiky Gergely Színházhoz szerződött. Az akkori kaposvári éveket sokan a hazai színjátszás aranykoraként emlegetik. Ön is így élte meg?
– Teljes mértékben. Magyarországon addig színészcentrikus színjátszás volt: egy ember állt a színpadon, és mondta, mondta a szöveget Itt pedig minden színész ezer fokon égett, még akkor is, ha csak egy mondata volt a darabban. A legkisebb szerepeket, a tömegjeleneteket is a legapróbb részletekig megtervezték, a csoportos szereplők is olyan tehetséggel, alázattal és találékonysággal vettek részt a közös munkában, hogy arról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Ez szociálisan is teljesen más létállapotot jelentett; egyetlen színész sem úgy játszott, hogy én vagyok a sztár, hanem mint a közösség tagja. A színdarabok pedig az akkori szociális és politikai helyzetre reagáltak.

– Ezek szerint Kaposváron kezdődött a modern magyar színjátszás?
– Szolnokon Székely Gábor és Kecskeméten Ruszt József ugyanezt csinálta. Csodálatos műhelyek voltak azok is, ezért is lett fantasztikus Budapesten a Katona József Színház, mert oda ezekről a helyekről mentek a színészek és a rendezők.

– Miért jött el Kaposvárról?
– Mert megszületett a fiam. Bébiszittert nem találtam Kaposváron, fél év után felhoztam őt Pestre az édesanyámhoz, de akkor meg elkezdődött az ingázás, amit sem fizikailag, sem lelkileg nem lehetett bírni. Ráadásul állandó lelkiismeret-furdalásom volt, hogy nem tudok elég időt tölteni vele.

– Sok színésznő egyáltalán nem vállal gyereket. Hármat pláne nem. Sohasem félt, hogy más kapja meg a szerepeit, amíg ön gyermeket nevel?
– Nem. Jó helyen voltam, szerettek, tudtam, hogy nagyon sokat tudok dolgozni. Mi bajom történhetett volna? Kimarad két szerep, és? A nagyanyámnak hat gyereke volt, lényegében náluk éltem; sokan voltunk unokatestvérek, már akkor tudtam, hogy sok gyereket szeretnék. Igaz, később megváltozott a véleményem, úgy döntöttem, hogy ha színésznő leszek, akkor mégsem lesz gyerekem, mert én nem akarok neki akkora fájdalmat okozni, amekkorát nekem okoztak a szüleim azzal, hogy soha nem voltak otthon. De aztán győztek az ösztönök. Az életem a színpad, még hobbim sincs, de nincs olyan karrier, amelyért az anyaságot kihagytam volna.

– Majdnem húsz évig volt a budapesti Katona József Színház társulatának a tagja, olyan legendás darabokban játszott főszerepeket, mint a Három nővér, a Platonov, az Übü király. Melyik volt a legemlékezetesebb szerepe?
– Nagyon szerettem mindegyiket, bejártuk a világot, rengeteg fesztivált megnyertünk, állva tapsoltak nekünk. Ascher Tamással dolgoztam életemben a legtöbbet. Nemrég szerepeltem a Magyar Televízió Hogy volt?! című műsorában; a pályámról meséltem, szerettem volna meghívni vendégként Ascher Tamást, nem jött. Ahogy Csákányi Eszter és Máté Gábor sem. Rosszulesett, felhívtam őket telefonon, hogy megkérdezzem, miért nem vállalták a szereplést. Kiderült, hogy még csak meg sem keresték őket a televíziótól. Veszélyes pillanat, amikor ilyen megtörténhet, és nagyon dühít. Azóta is mindennap eszembe jut.

– 2002-ben jött el a Katonából, addigra már több ismert színész, egykori alapító tagok is más színházban folytatták a pályafutásukat. Miért érezték úgy, hogy menniük kell?
– Egy idő után minden vezető színésznek igénye van arra, hogy évente legalább egy nagy szerepet eljátszhasson, és ezt sokaknak nem tudta megadni a Katona. Ráadásul én minden utazó darabban benne voltam, belefáradtam, elkezdtem félni a repüléstől. Aztán Törőcsik Mari hívott a Nemzetibe, ahol Vasziljev rendezte volna a Lear királyt, csak nőkkel. Nagyon szerettem volna Vasziljevvel dolgozni, mégsem lett belőle semmi. Tizenegyen mentünk át a Katonából a Nemzetibe. Olyan hírek jártak, hogy a pénzért szerződtünk, pedig csak arról volt szó, hogy életünkben először annyi fizetést kaptunk, hogy a hónap végéig rendesen meg tudtunk élni belőle. Mégsem volt könnyű időszak. A Nemzeti indulása botrányos volt. Sokan a lábukat sem tették be a Schwajda-féle teátrumba, pedig ahogy más területeken, a színházi szakmában is tilos volna így viselkedni. Schwajda fantasztikus ember volt, fő bűne, hogy szerette a színészeket. Nem érdemelte meg, amit csináltak vele.

– Beszéljünk a filmekről is! 1982-ben a Gábor Pál rendezte Kettévált mennyezet volt az első filmszerepe, aztán jött a Vörös grófnő, a Banánhéjkeringő, a Miss Arizona. Számomra az egyik legemlékezetesebb a Sztálin menyasszonya volt. A félnótás, rongyos Paranya olyan csúf volt, hogy aki nem tudta, biztos nem találta ki, hogy Básti Julit látja.
– Többször is játszottam nagyon csúnya figurákat. A Tökfilkó című darabban például összenőtt szemöldökű vénlányt, a Hóhérok havában kopaszodó férfit, kitömött hassal, Übü mamaként rongyokba öltözve, cérnával varrtam össze a lábamon a sebet a színpadon. Nagyon szerettem ezeket a szerepeket; egy csúnya ember bonyolult érzelemvilágát megjeleníteni nagy kihívást jelent a színésznek. Paranya személyében ráadásul olyan ember bőrébe kellett bújnom, aki nemcsak csúnya, hanem beteg is. Mindig érdekelt, hogy egy beteg ember hogyan tud érvényesülni az egészségesek között. Sajnos azt tapasztalom, hogy amíg nem történik valakivel tragédia, addig észre sem veszi azokat, akik bajban vannak. Hogy csak egy példát mondjak, elképesztő, hogy 2017-et írunk, és Budapesten még mindig nem lehet közlekedni tolókocsival, de még babakocsival sem. Abban bízom, hogy az ilyen szerepek ráébresztik az embereket arra, hogy segítenünk kell azoknak, akiknek rosszabb sors jutott, mint nekünk.

– Sokan panaszkodtak már, hogy harmincöt fölötti színésznőkre nem nagyon írnak szerepeket. Ön is így látja?
– Sosem írtak. Amerikában ha Meryl Streep, Susan Sarandon vagy Gena Rowlands kiharcolja magának, akkor igen, egyébként nem jellemző. Nem érdeklik az embereket az öregasszonyok, a színésznők leginkább a nőiességükkel hatnak a közönségre. Azt hiszem, ez Amerikában is probléma: Anne Hathaway még csak 34 éves, de már most panaszkodik, hogy kevesebb szerepet kap, mint korábban. Vicces.

– De azért mostanában is játszott filmekben, például Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok című filmjében, amiért azonnal több rangos díjat is kapott.
– Meg a Kossuthkifliben és a Társasjáték című HBO-sorozatban, és két újabb forgatásra is hívtak. Szóval ahhoz képest én még maradjak csöndben

– Szokott szerepet visszautasítani?
– Nemrég utasítottam vissza egy kétmondatos filmszerepet. De azt is elvállaltam volna, ha jól írják meg. Ha nem azt kellett volna mondanom, hogy: jaj, kislányom, egyél még egy kicsit a rántott húsból! Tisztelem és becsülöm a fiatalokat, de ők is tiszteljenek meg azzal, hogy jó szituációban jó mondatot találnak ki nekem. Egyébként ezt leszámítva a forgatókönyv nagyszerű volt.

– Annak idején a színészóriásoknak olyan nagy tekintélyük volt, hogy a fiatalok megszólítani sem merték őket. Ma is vannak olyan idolok, mint amilyen például Básti Lajos volt?
– Erről talán a fiatalokat kellene megkérdezni. Gyerekkoromban, amikor a szüleimhez jártam a Nemzetibe, sokszor éreztem az „óriások” és a „kicsik” közötti feszültséget. Íratlan szabályként a kevésbé sikeres színészek nem ülhettek a büfében oda, ahová az igazán elismert művészek. Rettenetes. Épp ezért számomra nagyon fontos volt, hogy később színészként teljesen más közegbe kerüljek. Ezért is mentem Kaposvárra, ezért mondtam nemet, amikor a diploma után a Nemzetibe hívtak.

– Azóta sok minden megváltozott: a szépség, a hamvasság az érték, megöregedni bűn. Nem zavarja, hogy a mai világ túlságosan is a fiatalokról szól?
– Nem vagyok hajlandó panaszkodni. Nem szeretem azt mondani, hogy bezzeg a mi időnkben, meg hogy ezek a mai fiatalok Ők is pont olyanok, mint mi voltunk. Szükségünk van a fiatalokra, és én nagyon kíváncsi vagyok rá, ők hogyan látják a világot. Az élet változik; inkább mi, idősebbek tartsuk a tempót.

– Mit gondol, ma ugyanolyan vonzó a színészi pálya, mint régen?
– A mai fiataloknak nagyon nehéz, de erről a mai öregek tehetnek. Színésztanodák, egyetemek sokaságán folyik színészképzés. Pedig nincs annyi színház, nem készül annyi film, ami ennyi színészt el tudna látni munkával. Hogy hozhatják ezeket a gyerekeket ilyen szörnyű helyzetbe? Százból kilencven boldogtalan lesz. Mi annak idején tizenhárman végeztünk a színművészetin, és még közülünk sem kapott mindenki munkát.

– Az ön gyermekei nem akartak színészek lenni?
– De, a legkisebb fiam, Dávid kacsingat a színészi pálya felé. Tavaly díjat is kapott a szolnoki országos diákszínjátszó találkozón.

– És nem félti, mint önt annak idején az édesapja?
– Nem, mert sok mindenben tehetséges, ha nem színész lesz, csinál mást. Remek ember. Nyitva áll előtte a világ.

– 2015 óta játszik a Centrál Színházban, mostanában például a Nem félünk a farkastól című darabban az önsorsrontó, szörnyeteg Marthát alakítja. Azt mondta, kifordította magából ez a szerep.
– Harmincéves korom óta ötször kértek fel Martha szerepére. Nem vállaltam, mert idegesített ez a szerencsétlen, tehetetlen nő, aki ahelyett, hogy gyereket szült volna, a saját és a férje életét teszi tönkre. Martha tényleg egy szörnyeteg, de közben persze szánandó és bizonyos szempontból szerethető is. De ahhoz, hogy pontosan és igazán mélyen eljátsszam, tényleg ki kell fordulnom magamból. Nemcsak engem, hanem Tamást (Puskás Tamás a Centrál Színház igazgatója, Básti Juli férje – a szerk.), aki rendezte és Rudolf Pétert is, aki a férjemet alakítja, nagyon megviselte a próbafolyamat. De a vége sikeres előadás lett, valószínűleg ez a borzasztó vajúdás kellett ahhoz, hogy rátaláljunk ennek a két szörnyembernek a lényére. Amikor a volt Vidám Színpad vezetését átvette Tamás, tudta, hogy a nézőket hozzá kell szoktatni, hogy a Centrálban nem csak vidám darabokat játszunk. Nemsokára próbáljuk majd a Kísérteteket Alföldi Róbert rendezésében. Várom