Olykor nyűgösen, kialvatlanul, túlterhelt izomzattal, szitáló esőben vagy szembeszélben vágok neki, de amint megpillantom a Várat vagy a Lánchidat, kipattan a szemem, teleszívom friss levegővel a tüdőmet, és még a tartásom, a tempóm is rögvest megváltozik. Hát még ha a sétahajókból kiszállingózó német, brit, holland és egyéb turisták arcát fürkészem! Néha még a szó is beléjük szakad, hitetlenkedve forgatják a fejüket, hisz először látják, amit én, ugyebár, ezredszer. Bámulják ezt a természet adta és elődeink építette csodát, és kimondatlanul is az tükröződik a szemükben: hát ez lenne Magyarország? Ez Budapest? Én, a csatakosra izzadt futó pedig visszamosolygok rájuk, mintha azt üzenném: bizony, ezek vagyunk mi. Ezt kaptuk, ezt őrizzük. (Már aki és már amennyire.) Ugye hogy nem is kell annyira félteni tőlünk Európát?
Bizonyára akadnak másként gondolkodók is. Akik szerint már IV. Béla elvetette a sulykot – te jó ég, kővárat ezeknek, akiket még az a bugris, ázsiai tatár horda is belenyomott a Sajóba? –, Mátyás király pedig minden józan mértéket sutba dobva felhúzatta a budavári palotát. Aligha vitatható, hogy a Lánchíd sem funkcionális, mondhatni, csicsás, a XIX. század közepi közlekedési viszonyokat tekintve meg menthetetlen aránytévesztés volt. És akkor még ott ez a tündérmesébe illő Országház is, miközben törvényeket hozni, ebben a stílusban vitatkozni igazán lehetne egy betonelemekből emelt, könnyűfém szerkezetes tetővel befedett hodályban is.
Egyáltalán nem magyar sajátosság, ha többen így vélekednek. Az előző századforduló környékén számos francia szapulta vagy gúnyolta a Gustave Eiffel nevezetű, izgága és habókos mérnököt, valamivel később a szovjet elvtársak mélyen megvetették néhai I. Péter cárt, amiért a Néva két partját képes volt telerakni csupa hiábavalósággal, hívsággal, ezért ők, az éhező, de a szükséges vodkabevitelt nélkülözések árán is biztosító daliás utódok csak az Auróra nevű vasszörnyet telepítették mindehhez hozzá, hogy szükség esetén lője halomra az egész kócerájt.
A példákat más korokból, más tájakról a végtelenségig sorolhatnánk, mert az emberek egyrészt mindig és mindenütt egyformák, másrészt nagyon is különböznek egymástól. Az egyik merészet, ábrándosat álmodik, nem magának, nem is magáról, generációkon át ível a gondolata, a tekintete, mégsem botlik meg a saját lábában, hanem megvalósítja, ami a másik számára képzeletnek is vad. Amaz ugyanis értetlenkedik, tiltakozik, mert neki csak ma van, csak ő van, esetleg a családja vagy a szomszédban a Sanyi, és e béka vádlija alatti perspektívából azt kérdezi: na ezt most minek? Ettől jobb lesz nekem?
A válasz egyértelmű: jobb. Legfeljebb nem veszi észre. Vagy nem akarja észrevenni. Pedig valamiért úgy alakult, hogy majd minden, Párizsban játszódó film első kockáiba a mai napig bevágják az Eiffel-tornyot, hogy az északi zimankó, az annál is zordabb árszínvonal és az ingatag közbiztonság dacára amerikai és nyugati turisták fürtökben járják Szentpétervárt, és jelenleg is zajlik Budapest újrafelfedezése. Vagy hogy mást ne mondjunk, jövőre azért adhat otthont Mogyoród a harmincadik Formula–1-es Magyar Nagydíjnak, mert amikor annak idején a száguldó cirkusz igazgatója, Ecclestone meg akarta hódítani a szocialista tömböt, és hozzánk menekült a számára reménytelenül szürke Moszkvából, egy verőfényes őszi napon szétnézett a Halászbástyáról, és azt sóhajtotta: Ez a város Európa legrejtettebb gyöngyszeme.
Még mindig az, de már egyre kevésbé rejtett. Aki repülőn érkezik hozzánk, az mostantól első benyomásként a zöld fényben villódzó, Groupama névre keresztelt, de jellegében, hatásában a nagyvilág klasszikus küzdőhelyeit idéző arénát pillanthatja meg. Az egyszeri vendég először az Üllői úti felüljárón tátja el a száját, és aztán úgy tarthatja akár egész álló héten át. (A joggal csodált és magasztalt Prága a mi Budapestünkhöz képest ezzel szemben egy-, na jó, kétnapos város, mert ahol nálunk a Hősök tere, a Margitsziget vagy a Szabadság-hegy pompázik, az ott már a „csehszlovák típusú” lakótömbök világa.)
Új stadiont kapott tehát a Ferencváros, de sokkal inkább a magyar futball, a főváros és az ország. Nem állítom, hogy minden pályarekonstrukcióra, műfűre, arénácskára Záhonytól Mosonmagyaróvárig elengedhetetlen szükség lenne. De azt kár vitatni, hogy a labdarúgás a harmadik évezredben az emberiség legkedveltebb játéka, és ha ebből újra szeretnénk részt kapni, nem árt, ha nekünk is akad egy normális játszóterünk. Természetesen lehetne olcsóbb, szakadtabb, igénytelenebb is. De nem az. Ez baj? Itt még az „ízeltlábú” magyar focista is kénytelen komolyan venni magát és a sportágát, mert akik a Groupama Arénát álmodták, tervezték, építették, azok nyilvánvalóan komolyan veszik. Vagy ahová a szeptember 7-i Európa-bajnoki selejtezőre hivatalos északírek sem szánakozó mosollyal lépnek majd be.
Ettől persze még bárkinek, aki megfizette a belépőt, szíve joga volt vasárnap belefütyülni az ünnepi beszédekbe. Akár a jegyárak, akár a még nem bejáratott beengedőrendszer miatt. Sőt, kapun kívül is lehet fütyülni mindenre, mindenkire. Semmi gond ezzel, a percemberek okozta percnyi kellemetlenségekkel. Mátyás, Eiffel és Nagy Péter művét és nevét úgyis őrzi az utókor. De ki tudna említeni akár csak egyetlen felheccelt matrózt is az Auróráról?
