Hajrá, Budapest!

Vasárnap este síppal, dobbal, nádi hegedű nélkül, de tapssal, füttyel, gerjedelmekkel, Chelsea-vel felavatták a Ferencváros vadonatúj stadionját.

A példákat más korokból, más tájakról a végtelenségig sorolhatnánk, mert az emberek egyrészt mindig és mindenütt egyformák, másrészt nagyon is különböznek egymástól. Az egyik merészet, ábrándosat álmodik, nem magának, nem is magáról, generációkon át ível a gondolata, a tekintete, mégsem botlik meg a saját lábában, hanem megvalósítja, ami a másik számára képzeletnek is vad. Amaz ugyanis értetlenkedik, tiltakozik, mert neki csak ma van, csak ő van, esetleg a családja vagy a szomszédban a Sanyi, és e béka vádlija alatti perspektívából azt kérdezi: na ezt most minek? Ettől jobb lesz nekem?

A válasz egyértelmű: jobb. Legfeljebb nem veszi észre. Vagy nem akarja észrevenni. Pedig valamiért úgy alakult, hogy majd minden, Párizsban játszódó film első kockáiba a mai napig bevágják az Eiffel-tornyot, hogy az északi zimankó, az annál is zordabb árszínvonal és az ingatag közbiztonság dacára amerikai és nyugati turisták fürtökben járják Szentpétervárt, és jelenleg is zajlik Budapest újrafelfedezése. Vagy hogy mást ne mondjunk, jövőre azért adhat otthont Mogyoród a harmincadik Formula–1-es Magyar Nagydíjnak, mert amikor annak idején a száguldó cirkusz igazgatója, Ecclestone meg akarta hódítani a szocialista tömböt, és hozzánk menekült a számára reménytelenül szürke Moszkvából, egy verőfényes őszi napon szétnézett a Halászbástyáról, és azt sóhajtotta: Ez a város Európa legrejtettebb gyöngyszeme.

Még mindig az, de már egyre kevésbé rejtett. Aki repülőn érkezik hozzánk, az mostantól első benyomásként a zöld fényben villódzó, Groupama névre keresztelt, de jellegében, hatásában a nagyvilág klasszikus küzdőhelyeit idéző arénát pillanthatja meg. Az egyszeri vendég először az Üllői úti felüljárón tátja el a száját, és aztán úgy tarthatja akár egész álló héten át. (A joggal csodált és magasztalt Prága a mi Budapestünkhöz képest ezzel szemben egy-, na jó, kétnapos város, mert ahol nálunk a Hősök tere, a Margitsziget vagy a Szabadság-hegy pompázik, az ott már a „csehszlovák típusú” lakótömbök világa.)

Új stadiont kapott tehát a Ferencváros, de sokkal inkább a magyar futball, a főváros és az ország. Nem állítom, hogy minden pályarekonstrukcióra, műfűre, arénácskára Záhonytól Mosonmagyaróvárig elengedhetetlen szükség lenne. De azt kár vitatni, hogy a labdarúgás a harmadik évezredben az emberiség legkedveltebb játéka, és ha ebből újra szeretnénk részt kapni, nem árt, ha nekünk is akad egy normális játszóterünk. Természetesen lehetne olcsóbb, szakadtabb, igénytelenebb is. De nem az. Ez baj? Itt még az „ízeltlábú” magyar focista is kénytelen komolyan venni magát és a sportágát, mert akik a Groupama Arénát álmodták, tervezték, építették, azok nyilvánvalóan komolyan veszik. Vagy ahová a szeptember 7-i Európa-bajnoki selejtezőre hivatalos északírek sem szánakozó mosollyal lépnek majd be.

Ettől persze még bárkinek, aki megfizette a belépőt, szíve joga volt vasárnap belefütyülni az ünnepi beszédekbe. Akár a jegyárak, akár a még nem bejáratott beengedőrendszer miatt. Sőt, kapun kívül is lehet fütyülni mindenre, mindenkire. Semmi gond ezzel, a percemberek okozta percnyi kellemetlenségekkel. Mátyás, Eiffel és Nagy Péter művét és nevét úgyis őrzi az utókor. De ki tudna említeni akár csak egyetlen felheccelt matrózt is az Auróráról?